„Hangalámondás? Az meg mi?” – kérdezi a fiatal olvasó, és teljesen igaza van. Az n számú szinkronnal felvértezett videófájlok és az éppen megszólaló szereplő arcánál színesben megjelenő feliratok korában értelmetlennek tűnhet az, amiről már 11 éve is „kis színes a régi szép időkből” jelleggel számolt be egy bulvárhíradó.

Az igazán fiatalok számára eleve a VHS céljának és értelmének meghatározása gondot okozhat, de ezt már kiveséztük máshol. A hangalámondás már az ún. videókorszak haszonélvezőinek, azaz nekünk és szüleinknek is inkább a kivételt jelentette, semmint a főszabályt, ma pedig végképp olyasféle furcsaságnak tűnhet, mint a mi generációnknak az a tény, hogy egykor a filmek hangsávjának lecserélése helyett magát a filmet vették fel még egyszer. Igen-igen, az ötvenes évek végéig rendszeresen megtörtént, hogy a szinkronizálás mint lehetőség híján a gondos producerek duplán rögzítették az egyes jeleneteket a produkció jobb eladhatósága érdekében, kapásból legalább egy jobb-rosszabb parafrázisát is megalkotva adott műnek. Az azonos stábbal, díszletek között és forgatókönyv alapján készülő moziknak elsősorban a nyelve tért el, de gyakran lecserélték a színészgárdát és néha még a rendezőt is (Alfred Hitchcock A gyilkost, Székely István a Rákóczi indulót és a Hyppolit a lakájt forgatta le két változatban, de híres a Lugosi-féle Drakula spanyol verziója is, melyet Tod Browning helyett George Melford dirigált, a mi Blaskó Bélánk helyett Carlos Villarías-szal a címszerepben).

De vissza a hangalámondáshoz!

Ami nem is annyira egyszerű történet, mint ahogy azok gondolják, akik az ifjú filmbarátokkal ellentétben legalább ismerik ezt a nemes intézményt. Egyrészt mert a hangalámondás valójában hivatalosan is létezett: az elsősorban a tékáknak dolgozó kiadók egy része szívesen spórolt a szinkronizálás költségein azzal, hogy egyetlen emberrel mondatta fel a párbeszédeket és minden egyebet (tulajdonképpen a múlt idő is csak kis hazánk vonatkozásában indokolt, számos országban a mai napig népszerű gyakorlat bársonyos hangú „felolvasók” alkalmazása). Másrészt mert – még mindig a hivatalos kiadványok körében maradva – hamar megjelentek az átmeneti kategóriák is, ami a kiadók részéről konkrétan az egymástól alig (ha egyáltalán) különböző többnarrátoros és kvázi szinkronos kiadványok kikísérletezését jelentette. Egy-egy ilyen mozit tisztességben megőszült és/vagy „ifjú titán” kategóriás színművészek kicsiny (2-5 fős) csapata narrált végig, nagy vonalakban követve a színészek szájmozgását és játékát (~ szinkron), miközben az eredeti hangsáv a biztonság kedvéért végig ott duruzsolt a magyar alatt (~ hangalámondás). Ha egy ilyen filmben 10 idős férfi mellékszereplő szólalt meg, akkor Szabó Ottó 10 különböző személy magyar hangja volt. Ha a két férfi főszereplő egymással beszélgetett, akkor Ujréti László komoly szakmai rutinnal válaszolgatott Vass Gábornak – ahogy tették ezt ugyanők más színészekkel is két jelenettel korábban. És így tovább... Legalább egy ilyen formában megjelent műről mi is megemlékeztünk már, ez a fanatikusok megbecsülését okkal kiérdemlő California, Michele Lupo emlékezetes spagettiwesternje Giuliano Gemmával.

(Ha valakit tényleg izgat ez a téma, vagy éppen érdekli mindaz, ami megjelent mifelénk videón, mindenképpen szerezze be Tálas János megkerülhetetlen művét, a sokcímű Fénypont Videofilm Katalógus 1995 1.0-t, érdemes! Egy időben maga a szerző is árulta a neten, érdemes utánanézni.)

De vissza a hangalámondáshoz, most már tényleg!

Az a hangalámondás, amiről mi beszélünk, és ami egy hiánygazdálkodásban vergődő korszak, sőt, egy filmeket nézni akaró, de megfelelő körülmények között nem tudó kis ország jelképévé vált, tipikusan egy törődött, robotszerűen nyökögő férfihanghoz köthető, mely a magyar nyelvtannal és a méltatlan körülményekkel küzdve próbálja átadni egy B-kategóriás hongkongi akciófilm német szinkronos változatának minden nyelvi finomságát a TRACKING +/– és SECAM/PAL gombok elkeseredett nyomogatásával a vágyott képminőség érdekében emberfeletti küzdelmet folytató izzadt családapák és izguló csatolmányaik nagyobb örömére és okulására. Egy férfihanghoz, melynek büszke tulajdonosa inkább elfárad és csak elvétve szólal meg, mint hogy szünetet engedélyezzen magának a Ben Hur harmadik órájában. Egy férfihanghoz, mely gond nélkül vált át spontán audiokommentárra, ha arra van szükség, hogy Kubrick Ragyogásának avatatlan befogadója magyarázatot kapjon a látszólag értelmetlen „redruM” kifejezésre. Egy férfihanghoz, melyet a magamfajta szerencsétlenek akkor is hallanak a Rendőrakadémia 3. alatt a német karattyolással együtt, ha már ezredszer nézik a hivatalos magyar szinkronnal. (Abba most ne menjünk bele, hogy miért láttam ennyiszer a Rendőrakadémia 3.-at.)

Róla írunk és hozzá intézzük e sorokat, a számtalan formában létező férfihang előtt hajolunk meg az új rovattal, amikor felmutatjuk az eleve kicsit bizarr hangalámondásos szubkultúra – szerintünk – legkülönlegesebb darabjait, azaz a VadHajtáSokat. Minősülhet vadhajtásnak a férfiuralmat megtörő női hang? Kiderül! A kalandutazás még csak most kezdődik, és ez a járat nemsokára indul!

Kihagyható lenne? Arnold már tudja a választ:

Ajánlott "irodalom":
Chuck Norris vs. Communism (Ilinca Calugareanu, 2015)