A sorozatdömping 2016-ban sem lassult le, rekordszámú új széria debütált, és persze folytatódtak a kedvenceink is. Évösszegzőnkben mindkét kategóriából válogattunk. Közreműködők: Baski Sándor, Huber Zoltán, Szabó Ádám.
Better Call Saul S02
Hivatalosan ugyan Breaking Bad spin-off, Vince Gillian és Peter Gould új sorozata szerencsére gyorsan magára talált, és jelen állás szerint határozottan ki is lépett a kultikus előd nyomasztó árnyékából. Első hallásra minimum kétesélyesnek tűnt az egyik legkevésbé árnyalt és inkább visszatérő viccként működő Saul Goodman köré építeni egy szériát, de az alkotók épp abból csiholnak elsőrangú karakterdrámát, hogy lehántják a nagydumás ügyvéd álarcát. Némileg hasonló a helyzet, mint Walter White esetében, hisz most is pontosan tudjuk, hová fogunk eljutni a történet végén. Itt persze nem az elkerülhetetlen halál jelöli ki a végpontot, hanem Goodman felemelkedése és bukása, de a karakter átalakulása így jóval több lehetőséget tartogat. Bob Odenkirk csodálatos érzékenységgel kelti életre az alapvetően jó szándékú és emberséges Jimmy McGillt, aki épp azért lesz tragikus hős, mert túlzottan is tehetséges hazudozó és csaló. Az ő átalakulása ennyiben hasonló tehát a saját szuperbűnözői képességeit felfedező kémiatanáréhoz, csak épp jóval ellentmondásosabb és emberközelibb, hisz szó sincs halálos betegségről és eltékozolt lehetőségekről. Gillan és Gould csodálatos finomsággal mutatja be McGill Goodmanné válását és ismét fantasztikus karakterekkel népesíti be ezt a különös világot, bónuszként pedig időről-időre összeköti a Breaking Bad időben későbbi univerzumával. Az igazi kényeztetés mégis azt a folyamatot figyelni, ahogyan a sorozat felépíti önmagát. Gillian és Gould nem siet sehova, tapintható élvezettel dolgozza ki a jeleneteket és csavarja meg a párbeszédeket, és még olyanok is beleférnek, mint Mike Ehrmantraut előtörténete egy teljes önálló epizódban. A Better Call Saul az igazi ínyencek csemegéje és egész egyszerűen a legjobb dolog, ami jelenleg a tévében történik. (HZ)
Az ifjú pápa
Az ifjú pápa nemcsak a legjobb olasz tévésorozat (hogy ilyen is létezhet, ahhoz a Gomorra első évada már hozzászoktatott), a hatalom színfalai mögött játszódó hasonló amerikai szériák közül is legfeljebb két-három versenyezhet vele szellemességben, fordulatosságban, képi és nyelvi gazdagságban (Kártyavár, Homeland). Bizonyos tekintetben viszont Paolo Sorrentino sorozata verhetetlen. A Vatikán izgalmasabb helyszín, mint a pillanatnyilag még mindig egyes számú szuperhatalom központjai (Fehér Ház, Capitolium, Pentagon, CIA, Wall Street), amennyiben e szent helyen a világhatalom gyakorlása majd két évezredes hagyományra épül. Sorrentino vatikáni drámája viszont épp ezt a sziklaszilárd alapot rengeti meg. Méghozzá a legváratlanabb és a legvédhetetlenebb módon, a veszedelem ezúttal nem kívülről, hanem belülről fenyeget, a frissen megválasztott ifjú pápa robbantja föl a vatikáni szokásrendet.
Sorrentinónak nem volt szüksége pirotechnikusra, krimiszálra, paranoia-thiller fordulatokra, sem apokaliptikus „antianyagra” ahhoz, hogy mindvégig (10 részen át) fenntartsa a feszültséget. Bízott a Vatikánt megosztó konfliktusok szellemi energiájában. Az ifjú pápában semmi misztikus, vagy fantasztikus nincs, hacsak a pápa rémálmait nem számítjuk ide, nagyon is evilági erők és ellenerők játékán izgulhatunk, és nem csupán azért, mert a vatikáni ellenfelek mindegyike Machiavelli politikai harcművészetén nevelkedett, hanem mert szellemi párviadaluknak jóval nagyobb a tétje, mint egy szokványos hatalmi harc esetében, hiszen az ideológiai összecsapás kimenetelétől egymilliárd hívő lelki békéje és a katolikus egyház sorsa függ. (Schubert Gusztáv írása a Filmvilág januári számában lesz olvasható teljes terjedelmében.)
Black Mirror S03
Charlie Brooker olyan magasra tette a lécet zseniális média- és technoszatírájának első két évadával, hogy a 3.-at akkor is csalódásként értékelték volna sokan, ha amúgy marad minden a régiben. De nem maradt, a brit Channel 4-ról átköltöztek a Netflixre, a megszokott három helyett pedig hat epizód készült, a korábbinál jóval nagyobb büdzséből (és még a játékidő is megnőtt, a szezonzáró Hated in the Nation konkrétan másfélórás.) Ismert(ebb) színészeket (Kelly Macdonald, Michael Kelly, Bryce Dallas Howard) és rendezőket (Joe Wright, Dan Trachtenberg) igazoltak, több műfajt próbáltak ki, és képesek voltak még a happy enddel is kacérkodni. Hollywoodiasodásról szerencsére nincs szó, a Black Mirror új évada is húsbavágó kérdéseket boncolgat, a cél ugyanaz, csak az eszköztár (és a potenciális célközönség) bővült. Az epizódok színvonala nem konstans (igaz, nem volt az az első két évadban sem), vannak közel hibátlan szegmensek (Nosedive, Shut Up and Dance), de olyanok is, ahol hiányzik az utolsó felvonás (Hated in the Nation) vagy túl hamar kitalálható a „poén” (San Junipero, Men Against Fire). Utóbbit persze nehéz elkerülni, Brooker cinikus észjárását és éjfekete humorát már megismertük, ezért akkora sokkhatást nem tud kiváltani, mint az első évadban. A Black Mirror ezzel együtt is kuriózum maradt, utánozni vagy követni egyelőre senki nem tudja. (BS)
Kártyavár S04
A tévétörténelem legaljasabb politikusfigurájából a 3. évadra elnök lett, de a sorozat írói mintha nem tudtak volna felnőni a feladathoz. A Fehér Házba beköltözve Underwood támadó üzemmódból kénytelen volt védekezőbe kapcsolni, a színfal mögötti áskálódások helyébe pedig a tárgyalóasztal melletti keménykedés lépett, ami jóval kevesebb izgalmat ígért. Doug Stamper kabinetfőnök mellékszála sem növelte a feszültséget, hiába lehetett dramaturgiailag megindokolni. A negyedik évadra szerencsére kiderült, hogy korai lenne még temetni a sorozatot, Frank és Claire szembeállításával sikerült újra igazi tétet adni a piszkos politikai játszmáknak. Korábbi riválisaival Underwood nem volt egy súlycsoportban, győzelme egy pillanatra sem tűnt kétségesnek, jól ismerték fel az írók, hogy egyedül a felesége lehet csak méltó ellenfele. Az sem ártott a sztorinak, hogy a (sorozatbéli) választások közeledtével Franknek nem csak a saját pártján belül kellett megvédenie a pozícióit, de a republikánusok fiatal elnökjelöltje is bekerült a képbe. Csalódás várta viszont azokat, aki arra számítottak, hogy az új évad tele lesz aktuálpolitikai áthallásokkal (egyedül az ISIS-re hasonlító fiktív iszlám kalifátus beemelése, illetve a Putyin-alterego orosz elnök figurája tekinthető annak), de a Kártyavár eddig is „csak” annyira szólt a saját koráról, mint mondjuk a Hamlet a 13. századi Dániai politikai intézményrendszeréről. A fináléra Underwoodék teljesen sarokba szorultak, ami csak egy dolgot jelenthet: a java még most jön. (BS)
Foglalkozásuk: Amerikai S04
Ha létezne olyan arányszám, hogy „minőség per ismertség”, az FX negyedik évadával épp csúcson járó sorozata nálunk bizonyára igen magas értéket kapna. A magát kertvárosi amerikainak álcázó orosz kém-házaspár életét követő szériát a fordulatos ügyek miatt is érdemes követni, de az írók a koncepcióban és a karakterekben rejlő mélyebb lehetőségeket is elkezdték szép lassan kiaknázni. A hidegháború csúcspontján, a Reagan-korszak kellős közepén kommunista alvó ügynöknek lenni maga a tökéletes identitásválság, amit a férj és a feleség egészen eltérő módszerekkel dolgoz fel. A színlelt átlagélet unalma és az életveszélyes akciók közötti feszültség törvényszerűen felőrli hőseinket, ráadásul az álcából vállalt, hamisítatlan amerikai nevelést kapott gyerkőcöknek is kezd feltűnni, hogy ebben a mintacsaládban valami nincs egészen rendben. Az eddig „csak” szimplán izgalmas sorozat így valódi drámaisággal gazdagodott, a szereplők dilemmái és döntései valódi súlyt kapnak, a gondosan kimunkált álarc és a rideg valóság kényszerű súrlódásai az online avatar-személyiségek szép új világában kínzóan aktuális problémákról mesélnek. Már csak azért is érdemes még most bekapcsolódni, mert a hidegháború végéhez közeledve a sorozat csak még árnyaltabb, sötétebb és erősebb lehet. (HZ)
Michelle és Robert King 2016 nyarán debütált sorozata anomália volt a rendszerben, nem is csoda, hogy az első évad után elkaszálták. Már a szinopszis is joggal okozhatott zavart a nézők fejében. A helyszín a washingtoni Capitolium, a képviselőház és kongresszus székhelye, a főszereplők kongresszusi és szenátusi képviselők. Itt jelennek meg először azok az űrből érkezett rovarok, amelyek az emberi fülbe behatolva kitúrják az alany agyának egy jelentős részét, majd megváltoztatják a viselkedését. Az áldozatok agresszívebbek lesznek, a már meglévő hiedelmeik és elfogultságaik felerősödnek – aki korábban republikánus vagy demokrata volt, az most még elvakultabban követi pártja politikai és kulturális irányvonalát. Aki pedig nem bírja a feszültséget, annak szó szerint felrobban a feje.
A BrainDead szellemesen élcelődik a washingtoni politika cinikus és aljas világán, de ahhoz képest, hogy milyen hiszterizált volt 2016 légköre, meglehetősen kedélyes a hangulata – és talán ezért sem talált rá a Kártyavár vagy a Veep közönsége. A testrabló filmek hagyományaira is épít, azt a szálat viszont csak annyira lehet komolyan venni, mint a Burton-féle Támad a Mars!-ot. És ha ez a műfajmixtúra nem lenne eléggé bizarr, a romantikát és a családi drámát is beemeli a King házaspár.
A kiváló színészeknek is köszönhető (elsősorban Mary Elizabeth Winsteadnek és Tony Shalhoubnak), hogy a fajsúlyos témák ellenére igazi feelgood-szériaként működött a Braindead. A kasza ellenére nyugodtan bele lehet kezdeni a sorozatba, kerek, lezárt egészt alkot. Más kérdés, hogy a tervezett évadok, amelyekben az agyevő bogarak a Wall Streetre, a Szilícium völgybe és Hollywoodba látogattak volna el, legalább ilyen szórakoztatónak ígérkeztek. Kár érte. (BS)
Silicon Valley S03
Ha esetleg akad még olyan kedves olvasónk, aki nem ismeri Mike Judge zseniális sorozatát, az most azonnal hagyja abba az olvasást és nagyon sürgősen orvosolja a dolgot. A jó hír, ami egyben sajnálatos is, hogy a szörnyű lemaradást igazán könnyű behozni. A jelen pillanatban egyszer nyolc és kétszer tíz, egyenként félórás epizódokból álló széria még úgy is fájdalmasan kevésnek tűnik, hogy csodálatosan tömények és bármikor újranézhetők. A főbb karakterek és a közöttük kialakult viszonyrendszerek a harmadik évadra már olyan jól működnek, hogy Bachman vagy Gilfoyle magánszámai önmagukban elvinnék a hátukon a produkciót. Az alkotók szerencsére mégsem dőlnek hátra, inkább tovább emelik a színvonalat, és Judge vezetésével újabb csodálatos figurák születnek. A most felbukkanó legjobb karaktert az üvöltöző prezentációiról hírhedt Steve Ballmer ihlette: a Jack Baker névre hallgató igazgatónál nagyobb seggfej régen debütált a képernyőn. Ahogy hőseink cége tovább növekszik, a Google-Apple-Microsoft fémjelezte “emberközpontú” vállalati kultúra, az IT-startupok mítosza és a geekség elé tartott tükrök egyre görbébbek, a poénok okosabbak, a szatíra maróbb, mint valaha. (HZ)
Aznap éjjel
Ősrégi toposz az ún. The Wrong Man-tematika, Peter Moffat 2008-2009-es, BBC-n futó Criminal Justice-ának HBO-honosítása ellenben olyan gyomorszorító pesszimizmussal fordítja ki ezt a narratívát, amilyenre nagyon kevés példát láthattunk. Rögtön elég a Method Design szürke, Jeff Russo bús taktusaival kísért nyitófőcímére gondolni. A sorozat dúsításelve, mely szerint az 5 részből álló évadokat 8 epizódra fűzték fel Steven Zaillian és Richard Price forgatókönyvíró-ötletgazdák, elsősorban a karaktertragédiának kedvezett. Leszállóspirál bontakozik ki: Nasir Khan (az Éjjeli féregből ismert Riz Ahmed nüanszokból építkező, bőr alá hatoló játékával) passiója ez, sorsának rosszra fordulásán keresztül pedig betekintést nyerünk az igazságszolgáltatás gyalázatos működésébe. Önfejű nyomozók, manipulatív ügyésznők, parancsolgató ügyvédek, kezdő ügyvédtanoncok, illetve mentor vagy rivális fegyencek, gyanúsítottak hálózatába gabalyodunk, ám az ostor zömmel a pakisztáni-amerikai egyetemistán vagy éppen családján csattan. (Némi rassz-tablóval is fűszerezve.)
Az Aznap éjjel ugyanakkor túl is lép az igazságügy-kritikán: valamennyi mellékkarakter részletesen kontúrozott figura, mindannyian egy-egy afféle 12 dühös emberes nézőpont birtokosai. Börtöndrámaként prezentált maszkulin válság-noir (lásd a rácsok mögött ülő Naz szimultán gengszter-felemelkedését és külvilágbeli magányát) találkozik a police procedural-lel, illetőleg a tárgyalótermi filmmel, hogy aztán a 90 perces finálé mindent a végső dráma-zéruspontra futtasson ki. Ugyan John Turturro is remekel a kispályás, ekcémás zugügyvéd, John Stone szerepében (fehér macskával honorált megváltástörténete katartikus), itt Naz züllésére kerül a hangsúly. És a showrunnerek az utolsó pillanatokban sem tisztázzák a dilemmát. Tettes vagy áldozat? Felelet nélkül, szürke zónában maradunk, akárcsak az életben.
A 23 éves srác árnyalt, összetett antihős. Naivitást tükröző külleme részben kirobbanó belső feszültségével (válasza a 9/11-et követő xenofóbiára, beavatás a börtönzuhanyzóban), részben elítéléséből fakadó kételyeivel párhuzamosan változik egy kopasz, börtöntetoválásos, a Rikers-szigeten totálisan átalakult heroinista-gyilkos kinézetévé.
Utoljára a ledöfött Andrea elvesztésén és saját bűnözővé válásán lamentál: rádöbbenünk, Nazt korántsem csak a bírói, rendőri rendszerek juttatták ide, az Aznap éjjel egy negatív kicsengésű felnövésrege. Bitang erős celluloid-fogalmazvány az ártatlanságvesztésről, és ez nemcsak jogilag értendő. Naz szála valószínűleg nem folytatódik, ettől pedig még sokkolóbbnak hat a vég, hiába a „Minden rendben lesz.” zárósora. Az alkotók nyilatkozatai szerint egy esetleges újabb szezon True Detective-antológiaformátumban egy következő esetre fókuszálna. (SZÁ)
Narcos S02
„Csak egy ember. Szakállasan, holtan” – így demitizálja a közelről, hidegvérrel agyonlőtt Pablo Escobar (1949 – 1993) imágóját a valós személyről mintázott Steve Murphy DEA-ügynök. Hasonlóan jár el a Chris Brancato, Carlo Bernard és Doug Miro jegyezte Netflix-széria idei évadja is: míg a tavalyi 10 rész a Medellín-kartell urának felemelkedését vette górcső alá egy rise and fall-gengsztertörténetben, addig az idei epizódok a drogbáró feltartóztathatatlan bukását követik nyomon. Nagyjából 13-14 év dúskálást vált egy alig másfél éven át húzódó vesszőfutás. Árulkodó, hogy a Narcos 2. évadában szinte mindig lapulni, menekülni látjuk Escobart. Lépésről lépésre veszít, kicsúszik a kezéből az irányítás: onnantól, hogy pár gyalogos katonájával elhagyja a La Catedral börtönkastélyát, egyre jobban szűkül a mozgástere. És csak rövid ideig tündökölhet riválisait hidegre tevő, hatalmát fenntartó vezérként.
Brancatóék ugyanis a karakterdráma felől ragadják meg a narkókirály összeomlását. A kurrens direktorok (például a Miss Balát tető alá hozó Gerardo Naranjo) egy soha meg hátráló, végsőkig elkeseredett férfi portréját rajzolják meg, aki bizonyos személyek iránt teljes lojalitással viseltet. Szimpátiánkra tarthat igényt több jelenet: Escobar kislányának bánatos érdeklődése a Télapóról, miközben az ugyancsak könnybe lábadó szemű apja a fogyatkozó pénzzel kénytelen begyújtani, feleségének elszántsága a végzet küszöbén, netán idős édesanyjának siráma a kamerák előtt. Lehámlik róla az összes mitikus réteg: egy disznóölésre pozícionált, vérrel színesített intermezzo apa és fia múltbéli sérelmekkel tarkított vitája, Escobar egyik utolsó állomásához rendkívül súlyos revelációval érkezünk. („Mindenki elment.”) Ráadásul a bűnöző sérülékenysége másképp is feltárul – egy ponton egy zsúfolt bogotai utcán robbant, ám szélsőséges cselekedete nem fenntartja, hanem jobban aláássa a tekintélyét, a főszereplő egyértelműen a végzete felé rohan. (A bombamerénylet-epizódot keretező ártatlan család szcénái csak ijesztőbbé fokozzák az összképet.) Pablo elveszett. Riválisai célkeresztjében rohan űzött vadként, a Cali-kartel feni rá a fogát, a Los Pepes nevű halálosztag ugyancsak nem válogat az eszközökben, és persze a kábítószerzsaruk is fáradhatatlanok, vagy akár az észak-és latin-amerikai politikusok. Az előző évad costa-gavrasi ihletésű történelemkönyve után a mostani kompaktabb, szikárabb, lényegre törőbb, így lesz átélhető Escobar drámája, bevallottan A bukás: Hitler utolsó napjaira rímelve.
Közben pedig az örök tanulság sem vész el: nem számít, hogy rabló vagy pandúr, politikus vagy díler, egyik oldal sem maradhat tiszta, Gaviria elnökhöz ugyanúgy fűződnek kérdőre vonható döntések, mint az Escobar családját parkolópályára állító Murphy-hez. Aki egyébként immár végleg perifériára szorul: a Search Bloc oldalán Javier Peña nő abszolút főalakká, aki saját ügynökmundérja és Judy, a Cali-szindikátus femme fatale-ja között őrlődő sztori-katalizátorként csöppen a zavarosba. Olyannyira, hogy a nemrég beígért harmadik és negyedik szezonok már egyértelműen neki dobják fel a labdát. Hiszen a Narcos korántsem csak Escobar története, hanem a nemzetközi kábítószerbizniszé. (SZÁ)
Szerettük még idén
Nagyon ígéretesen indult az HBO idei nagy dobásának szánt Westworld és az első néhány epizód még elsőrangú izgalmat ígért, de a túlbonyolított rejtvényfejtés végül kiábrándító hatásvadászatba futott ki. (Az ellenvéleményem a februári Filmvilágban fejtem ki – BS) Az idei év egyik nagy meglepetése és retró-kényeztetése a Stranger Things volt, ami a vicces idézőjelezés helyett nagy tisztelettel hajtott fejet a nyolcvanas évek legendás, gyakran horror felé kacsingató gyerekfilmjei előtt. A hangulat, a képi világ, a zene, a sztori, a figurák is nagyon rendben voltak, nem véletlen, hogy szinte pillanatok alatt kisebb kult alakult ki a sorozat körül. Nagyon jól sikerült Pamela Adlon és Louis C.K. új sorozata, a három lányát egyedül nevelő anya küzdelmeiről és problémáiról véresen komolyan, mégis nagyon viccesen mesélő Better Things. Aki emlékszik Adlonra a Louie különféle évadaiból, az körülbelül be tudja lőni, mire számíthat, megfejelve annyival, hogy a színésznőként dolgozó Sam Fox karaktere jóval árnyaltabb. A tahósággal kevert menőség koronázatlan királya pedig még mindig a gonosszal küzdő Bruce Campbell, az Ash vs. Evil második szériája fokozta a karneváli őrületet. (HZ)
