Évértékelő - Nem is volt ez annyira szörnyű

2016. december 23. 11:51 - Huber Zoltán

wailing.jpg

Agyafúrt, mérnöki pontossággal szerkesztett lista helyett idén az áramvonalasabb módszert követve két egyszerű kérdést tettem fel magamnak. Milyen filmekre emlékszem bármiféle segédeszköz nélkül, azaz mi ragadt be különleges élményként, illetve miket néznék újra habozás nélkül, hangulattól és alkalomtól függetlenül. Bár elsőre rögtön a fröccsöntött műanyag nyár, a tavaszi-őszi ínséges hetek és a menetrendszerű csalódások ugrottak be, az említett két kritérium közös metszetében végül meghökkentően sok cím bukkant fel. Köszönhetően elsősorban a tavalyi, hozzánk csak az első negyedben befutó, illetve az utóbbi hónapok kellemes meglepetéseit jelentő alkotásoknak. 2016 durván egyenetlen, összességében mégis igen erőteljes volt a mozikban.

A fenti megállapítást talán semmi sem húzza alá jobban, mint azon kiváló filmek felsorolása, melyeket a sűrű besztofosítás jegyében végül nem az élmezőnybe, hanem az “iszonyú jó, de máskor nézném újra” vagy a “most is újranézném, de voltak ennél izmosabb élmények” alkategóriáiba száműztem. Soha rosszabb zárszámadást annál, ahol az Aljas nyolcas, A homár, a Spotlight, a Carol, a Creed, az Anomalisa, A nagy dobás, a Rendes fickók, az Éjféli látomás, az Elle, az Olli Maki vagy az In a Valley of Violence marad ki. Az ügyfél, a Sing Street, az Everybody Wants Some!! esetében racionális magyarázatom sincs arra, miért szorultak ki végül az utolsó tízesből. Persze ha szó szerint veszem a kiinduló kérdéspárt, a Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostromának is itt lenne a helye, de a szórakoztató trash különdíját a komolyságra való tekintettel most visszatartottam. E nélkül is változatos impulzusok értek a nézőtéren, a legváratlanabb formákban. 

Az év hintába ültetése: Goksung/The Wailing

Újabb gyöngyszem Dél-Koreából. Nagyon rafináltan cserkész be minket és legyünk bármennyire felkészültek, előbb-utóbb bedarál, mint csirkét az ördögűző sámán. Már a műfaji besorolással sem boldogulunk, valahol a krimi, a horror, a családi melodráma és a moralitásjátékok határvidékén járunk, kelet és nyugat között. Az elvárásaink és sablonjaink arra jók csupán, hogy annak rendje és módja szerint folyamatosan felülírják azokat. Két és fél órára úgy beültetnek a hintába, hogy öröm nézni. Szó szerint. 

A sötétben tapogatózás Audrey Hepburn-emlékdíja: Vaksötét

Detroit néptelen, csendben enyésző külvárosa hibátlan helyszín, a vak iraki veterán pénzére hajtó tolvajok kellően ellenszenvesek és már épp megsajnálnánk a férfit, amikor a házban kialszanak a fények. A műfaj klasszikus ellentétpárjai tótágast állnak, a hajmeresztő hullámvasutazást a kiszolgáltatottság és felelősség problémakörének kínzóan aktuális áthallásai varázsolják még izgalmasabbá. Mintha először látnánk home invasion thrillert, néha tényleg elfelejtünk levegőt venni.

ernellaek.jpg

Lakáskultúra 2016: Ernelláék Farkaséknál 

“Hozzál már apádnak egy sört légyszíves!” - avagy hogyan csináljunk olyan lábszagtól mentes magyar filmet, ami nemcsak érdekli az embereket, de a gyártási költségeit is bőségesen visszahozza. Hajdu Szabolcsék kompakt remeklésében mindenki rácsodálkozhat egy túlságosan is ismerős mondatra, reakcióra, problémára. Annál pedig kevés katartikusabb dolog létezik, mint magunkra ismerni a vásznon.

Aranyszív plakett: A vademberek hajszája

Lélek- és szívmelegítés terén a Sing Street és az Everybody wants some!! sem teljesített rosszul, az új-zélandi Taika Waititi most azonban egy hajszálnyival szélesebb mosolyt fakasztott. A vagány városi kissrác és a mogorva farmer menekülős kalandja tempós sztorival, remek karakterekkel és csodálatos filmes utalásokkal vett le a lábáról mindenkit, aki szerint a Rambo és a Fel! nem kizáró, hanem egymást erősítő referenciapontok. Annak idején azt írtam: „a páros között tökéletesen működik a kémia, amit pedig Waititi még erre rápakolt, az garantálja a film helyét az év végi toplistákon.” Q.E.D. 

toni_erdmann.jpg

Az év nagy „nem az, aminek látszik” sóhaja: Toni Erdmann

Német film, 162 perc, a vetítés kezdete hétfő este 23.00. Hiába a komoly hype és az áradozó kritikák, egy hosszú, végigmozizott nap után nem épp egy ilyen leírás számít a legcsábítóbbnak a Cinefesten. Aztán persze győzött a szigorú szakmai alázat: tizenöt percet szándékoztam a nézőtéren tölteni azzal a felkiáltással, hogy ha jól indul, később mindenképpen pótolom. Hogy végül minden előjel ellenére miért ragadtam ott és néztem végig a művet, azt talán Baski kolléga összegezte a legpontosabban. A deprimált, gyakran túlgondolt fesztiválfilmek dömpingjében valóságos felüdülést jelent egy ennyire életigenlő, vicces és kedves történet. 

Harmadik dimenzióban: One More Time with Feeling

Ilyet még biztosan nem láttál korábban soha – szokták elsütni néha a létező egyik legüresebb frázist az ötlettelen reklámemberek, ám Andrew Dominik és Nick Cave dokumentumfilmjénél konkrétan tényleg ez a helyzet. Már dicsérni vagy élvezni a művet is rendkívül ellentmondásos, hisz egy szörnyű tragédia hívta életre. Az énekes tavaly egy balesetben elveszítette a tizenéves fiát, a stáb és a zenésztársak így a trauma feldolgozásában segítenek. Van-e létjogosultsága egy ilyen alkotásnak, kibeszélhető-e a kamera előtt egy ennyire személyes sorscsapás és feldolgozható-e valaha? Ha mindehhez hozzátesszük, hogy ez egy fekete-fehér, háromdimenziós doksi egészen különleges vizuális megoldásokkal és itthon csak két alkalommal vetítették, akkor a kezdő közhelyből ezúttal találó ténymegállapítás lesz. Aki lemaradt a filmről, de szeretne eljutni erre a kíméletlenül sötét, nagyon különleges helyre, az hallgassa meg Cave és a Bad Seeds Skeleton Tree című albumát. 

A nagy meta-sejtés legpontosabb közelítése: Éjszakai ragadozók

Ha egy film sokáig nem hagyja nyugodni az embert, az általában nagyon jót jelent. Tom Ford thrillerbe ágyazott bosszútörténete gyönyörűen néz ki és olyannyira banálisnak tűnik, hogy a néző önkéntelenül kezdi kapargatni a felszínt. Aztán rájön, hogy tulajdonképp itt semmi sem az, aminek látszik. Vagy mégis. 

A sci-fi kategória legjobb nem sci-fije: Érkezés

Denis Villeneuve piszkosul izgalmas rendező, aki előszeretettel játszik a különféle műfajokkal és formálja a saját képére őket. Jelen esetben már azzal megnyeri a meccset, hogy a buta CGI-pornó helyett egy utánozhatatlan audiovizuális világot teremt és az emberiség és az idegenek közötti kapcsolatfelvétel buktatóira koncentrál. No meg a hősnőre, mert ugye a jó tudományos-fantasztikum elsősorban az emberről mesél és ennyiben persze már túllép a műfajon és univerzálissá válik. Ritkaság, hogy még a nyilvánvaló hatásvadászat is jól áll egy filmnek, de itt még ez is összejön.  

Az év legszebben csavarodó párbeszédei: Hell or High Water 

“I've been working here for 44 years. Ain't nobody ever ordered nothing but a T-Bone steak and baked potato. Except one time, this asshole from New York ordered a trout, back in 1987. We ain't got no goddamned trout.”

(Angolul nem beszélők kedvéért Hegeman fordítása a nem hivatalos magyar feliratból: Tudja, már 44 éve dolgozom itt. Soha senki nem rendelt mást, csak T-bone steaket és sültkrumplit. Kivéve ezt az egy seggfejet New Yorkból, aki lazacot akart rendelni még 1987-ben. Itt nem szolgálunk fel nyavalyás lazacot.) 

“Fuck 2016” avagy a posztvalóság leghatásosabb ellenszéruma: Kaliforniai álom

Mit tehetünk, ha így az év végére tökéletesen elegünk van a hírekből, a közéletből, a gyűlöletből és szorongásból, azaz úgy általában a ránk váró apokalipszis számos, megvalósulni látszó forgatókönyvéből? Üljünk be egy moziba, dőljünk hátra és repüljünk egyenesen Hollywood csillagporos aranykorába, ahol még őszintén lehetett álmodozni. Tátott szájas moziélmény.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr3712055455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Lion K (törölt) 2016.12.24. 00:29:58

Dehogynem, szar év volt ez. Év végére berakott, díjakra váró filmekkel együtt.

A Hell or High Water egy közepes szar. Toni Erdmann? Túlértékelt baromság.

Huber Zoltán 2016.12.24. 11:36:40

@Lion K: :D :D Köszönjük Grincs!

blaubner 2016.12.24. 22:45:39

Ejszakai ragadozok szamomra ritka nagy csalodas volt, viszont a konyvelo maximalisan kimeriti mindket kriteriumodat.

Jöttment 2017.09.30. 20:54:25

Az érkezés annyi szempontból rossz, hogy .. hú.