Paár Ádám: A magyar szélsőbaloldal a filmvásznon

2016. augusztus 25. 18:16 - filmvilág

tizezernap1.jpg

A Méltányosság Politikaelemző Központ sorozatának egyik részében a magyar szélsőjobboldal mozgóképes reprezentációjával foglalkozott. Ezúttal a szélsőbaloldal magyarországi mozgóképes ábrázolását vesszük górcső alá. A témaválasztást indokolja, hogy a szélsőbaloldal emlékezete mindmáig elhanyagolt a magyar filmtörténetben, a szélsőjobboldal filmes emlékezetének vizsgálatához képest. A szélsőbaloldal esetében kiemelt a Rákosi-korszak (1949-1953) kommunista pártjának illusztrálása, ám a Kádár-rendszer kommunistái és szélsőbaloldali ellenzékük ábrázolása fájóan hiányzik a rendszerváltás után készült filmekből.

Szerelmi dráma vörös színben

Az első bolsevik típusú kommunista kísérlet Magyarország történetében a 133 napig fennálló Tanácsköztársaság volt 1919-ben. Az oroszországi bolsevik mozgalom korán felismerte a „hetedik művészeti ágban” rejlő lehetőséget, nevezetesen azt, hogy egy többségében írástudatlan társadalomban a mozi a tömegek politikai nevelésének kézenfekvő eszköze. Lenin mondását, miszerint „a mi számunkra a legfontosabb művészet a film”, az 1918 novemberében alakult Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) alapítói alaposan megtanulták. Szerencséjükre a világháború alatt felfutott az önálló magyar filmgyártás (a korábban közkedvelt francia, olasz, amerikai filmek behozatalának tilalma miatt). Rövid fennállása alatt a Tanácsköztársaság erejéből 31 játékfilm készítésére futotta. Ezek közül egy mű maradt meg, amely témánk szempontjából fontos, hiszen a szélsőbaloldali forradalmárrá nevelődés egy romantikus (és merőben atipikus) útját ábrázolta, szerelmi drámába csomagolva.

1919.jpg

Az Orbán Dezső és Lázár Lajos által rendezett Tegnap (amely nem összekeverendő a hasonló című 1959-es Keleti Márton-filmmel), ahogyan címe is utal rá, a bukott kapitalista társadalom szörnyűségeiről rántotta (volna) le a leplet. A film meséje, hogy egy munkás beleszeret munkaadójának, egy gőgös, kőszívű gyártulajdonosnak a feleségébe. A gyáros rosszul bánik feleségével, akiről egyébként kiderül, hogy anyja szegény varrónő volt. A munkás kommunistává válik, és sztrájkot szervez a gyárban, de a katonaság letöri a mozgolódást. Végül a főhős meggyilkolja a gyárost, és a megtorlás elől külföldre szökik. Mint érzékelhető, tipikus Dumas-ízű szerelem- és bosszútörténetről van szó, amelyben éppen az eszmei és történelmi mondanivaló, a kommunista eszme közeli győzelmének beharangozása sikkad el, bár a gyárjelenetek egytől egyig hitelesek és jól megtervezettek.

A hatalmat gyakorló Forradalmi Kormányzótanács elítélte a filmet. Kommunista szemszögből nézve több probléma is adódott a történettel. Egyrészt a film hősszerelmesként mutatta be a munkást, aki szerelme miatt jut el a forradalmi mozgalomhoz, hogy visszavágjon a gyártulajdonos feleségét ért megaláztatásokért a gyárosnak. Ezt megengedhetetlen kispolgári individualizmusnak bélyegezték. Másrészt a gyáros feleségéről kiderül, hogy tulajdonképpen egy „osztályáruló” lánya, hiszen anyja a jólétért és kényelemért cserében odavetette egy „burzsoának”. Az osztályárulás azonban a legnagyobb bűnnek számított a dogmatikus marxisták szemében. Egy ilyen nő iránt az öntudatos munkás nem érezhet szerelmet, legfeljebb szánalmat!

A munkás ráadásul ösztönből cselekszik, és amikor a sztrájkot elfojtják, fegyverrel szerez elégtételt, ami egy primitív anarchista tett, nem öntudatos kommunista cselekedet. Egy „árulót” szeretni, majd sztrájkot szervezni szerelemből, privát érdekből, nem pedig osztálytudatosságból, a „forradalmi helyzet” felismeréséből, aztán egyénként cselekedni, majd a felelősség elől megfutni – ez sok volt a dogmatikus bírálóknak. A munkás egyénként, nem pedig közösségi lényként cselekszik. A Forradalmi Kormányzótanács nem akart ilyen hőst példaképként állítani a proletariátus elé, ezért a némafilm kópiáit gyorsan dobozba rakták. A Tanácsköztársaság bukása után, a dühöngő fehérterror közepette pedig végképp nem volt lehetőség a film vetítésére. Így A tegnap sorsa, sok magyar műalkotáshoz hasonlóan, az lett, hogy mind „vörös”, mind „fehér” tiltólistára került. A némafilm hányatott sorsát mutatja, hogy legközelebb 1959-ben bukkantak rá, egy szovjet archívumban.

bors.jpg

A Tanácsköztársaság kétféle emlékezete

1968-ban, illetve 1969-ben emlékeztek a KMP megalakulásának és a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulójára. A jubileum közelségéből fakadt, hogy a magyar filmipar is leporolta a Kommün emlékét a 60-as évek második felében. Két nagyon különböző zsánerű és hangulatú film maradt örökbecsű ebből az időszakból. 1968-ban leforgatták a Bors című sorozatot, Sztankay István főszereplésével, amelynek hőse afféle kommunista Tenkes kapitányaként mestere volt az álöltözetnek, és sikerült kiverekednie magát a 19-es ellenforradalmárok, majd a fasiszták minden csapdájából. A sorozat az oroszországi polgárháborútól a II. világháború végéig követi nyomon Bors Máté kommunista forradalmár és barátainak a történetét. Közben eljutnak az 1934-es bécsi felkelésre, az 1936-os spanyol polgárháború hadszínterére és a szovjet partizánháborúba, foglyokat szabadítanak ki a náci Németországból, borsot törve magyar és osztrák csendőrök, detektívek, német SA-rohamosztagosok és spanyol falangisták orra alá, vagyis mindenütt ott vannak, ahol tenni lehet a világforradalomért, a munkásosztály felszabadításáért. Van közöttük melós, volt földműves, középiskolai latintanár, és persze ne feledkezzünk meg magáról Bors Mátéról, a 19-es magyar Vörös Hadsereg századparancsnokáról, aki civilben mozdonyvezető. A kommunista harcosok reprezentálták a sztálini társadalommodell – a „munkásság és a vele szövetséges dolgozó parasztság”, valamint egy réteg, az értelmiség – minden csoportját.

A nézőközönség mégsem annyira a kommunista hivatásos forradalmárok kis csapatának szurkolt, mint inkább a két horthysta volt különítményesnek, vitéz zentai Zentai Dezső m. kir. csendőrezredesnek és vitéz ormándi Ormándi Oszkár m. kir. rendőrezredesnek, akiket Bujtor István és Koncz Gábor játszott. Az idősebbek emlékeznek még a két figura legendás szállóigéjére („Megcsíptük, Oszi”, „Meghiszem, Dezső”). Hogy a sorozat nem vált propagandaízűvé, az a humor és irónia mellett leginkább a két csetlő-botló, ám szerethető horthysta tisztnek köszönhető. A magyar nézők annyira szerették a sorozatot, hogy az eredetileg ötrészesre tervezett szériát bővíteni kellett. Így lett az öt részből előbb tíz, végül tizenöt. A sorozat végén Bors és Dániel Ede tanár úr kivételével a kis forradalmár csapat minden tagja életét veszíti, igaz, két ellenfelük is meghal a végső összecsapásban (Bujtor és Koncz csak nehezen mentek bele, hogy „meghaljanak” a filmben, és a rendezőnek meg kellett ígérnie, hogy ha mégis folytatódik a sorozat, „feltámadnak”).

agitatorok.jpg

A Bors igazi kalandfilmsorozat volt. Egészen más műfajt és súlycsoportot képezett a Magyar Dezső által forgatott Agitátorok. A film nem nyerte el a rendszer tetszését, ezért az alkotást kivonták a forgalomból. Az Agitátorok a KMP Intellektuális Csoportját, a lelkes, fiatal pártagitátorok körét sokszínűen ábrázolta. A film bemutatta az eszmékben való kételkedést, a humánum és a szükségszerű terror között feszülő ellentmondás fölötti őrlődést. Az alaphangot már a film első mondatai megadják. A fiatal pártagitátorokat köszöntő kommunista politikus a forradalomról „mint kegyetlen, véres dologról” beszél, és felhívja a figyelmet, hogy a párttag „mindenben, szóban, tettben és írásban köteles alávetni magát a párt akaratának”, hisz „aki nincs velünk, az természetesen ellenünk van, de sokszorosan ellenünk van, aki csak ímmel-ámmal van velünk”. A fiatalok sokat töprengenek azon, hogy a párt iránti vakfegyelem meddig egyeztethető össze a forradalmi eszme képviseletével, és megfogalmazzák minden forradalmár örök dilemmáját: lehet-e az erőszak útján jobb világot építeni? Vagy, ahogyan Lukács György megfogalmazta: „lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni.”

Mindegyik fiatal más-más választ ad erre a kérdésre. Megjelenik a filmben Kun Béla, a Tanácsköztársaság tényleges vezetője is, aki megmossa az egyik lelkes, ám önjáró fiatal forradalmár fejét, és emlékezetébe idézi: a pártfegyelem előrébb való még az eszménél is. Kun nyíltan tudomására hozza, hogy a párton belüli kohézió megteremtése az eszmék azonossága mellett az erőszakon alapul. Az egyik fiatal agitátor felismeri, hogy a terror egy olyan erőszak-spirált indít be, amely előbb-utóbb eléri a volt „kizsákmányoló” osztályok tagjain, az ellenforradalmárokon kívül a pártonkívüliek széles körét, sőt a párt híveit is: „alkalmaznunk kell a terrort, talán saját embereinkkel szemben is”, mondja.

Szentesi, a bohém, az életet napsütés és alkohol formájában is élvezni kívánó agitátor szembesíti társait a proletárdiktatúra által meghirdetett elvek és a valóság ellentétével, de szavait a lelkes fiatalok mint cinizmust utasítják el. Szentesi megszegi a Tanácsköztársaság alkoholtilalmát, sőt belekeveredik egy ellenforradalmi tüntetésbe. Az utcára vonuló fiatalok egyenruhát viselnek. Az alkotók valószínűleg a Ludovika Akadémia tisztiiskolásainak 1919. június 24-i budapesti lázadását idézték meg, némileg stilizált formában. A Lemberkovics Jenő százados által vezetett zendülés, amelyhez a dunai flottilla három páncélozott hadihajója, azaz monitorja is csatlakozott, a szociáldemokrata városparancsnok, Haubrich József támogatásában bízva (mint utóbb kiderült, alaptalanul) a város fölötti hatalom átvételére irányult. A Tanácsköztársaság ellen szervezett négy ellenforradalmi lázadás közül ez volt a legszervezettebb.

A harcokból semmit nem látunk, sőt a film eléggé szervezetlennek és amatőrnek mutatja be a lázadókat, akik kapatos hangulatban pisztollyal lövöldözgetnek az utcán, hátuk mögött kalapos-öltönyös nyárspolgárokkal, és az első sortűzzel szembesülve elfutnak. Kicsit talán szájbarágós a ludovikás ellenforradalmi felvonulás alatt bejátszott Egmont-nyitány, és ezzel az 1956-tal húzott dupla fenekű párhuzam (ha akarom, a ludovikás tisztiiskolások, a hős 56-os egyetemisták és pesti srácok alteregói mellett áll az igazság, de a film elkészülésének idejéből és körülményeiből sejthető egy másik értelmezés lehetősége is: hogy itt bizony „fasiszta” banditák előfutárai támadnak a rend ellen, amelyet a szovjetházként funkcionáló Hungária Szálló fegyveresei védenek. És ha utóbbi asszociációt vesszük alapul, akkor a korabeli filmesek párhuzamot vontak a szovjetház meg a Köztársaság téri pártház 56-os védői között).

A mondanivalót hitelesítette, hogy eredeti szövegrészletek hangzottak el a narrátor tolmácsolásában Andics Erzsébet, Sinkó Ervin, Lengyel József és Lukács György írásaiból. Mi több, a film főszereplő agitátorainak karaktere között viszonylag könnyedén felismerhető Sinkó és Lukács alakja, a Bőrkabátos figurájában pedig ráismerhetünk a rettegetett Szamuely Tiborra, a vörösterror emblematikus alakjára. Hiteles az elfogott ludovikásoknak megrendezett Dosztojevszkij-szeminárium is. A Sinkó Ervin karakterének megfeleltethető fiatal agitátor próbálja meggyőzni a fiatal tisztnövendékeket a kommunizmus igazságáról. Ez a szituáció – vitatkozás az ellenforradalmárokkal – jó alkalmat adott, hogy néhány, a korabeli politikai elit számára kellemetlen gondolat is artikulálódjon. Egy tisztnövendék „új rabló uralkodó osztálynak” nevezi a kommunista párt vezetőit, akik „jobban szétterpeszkednek a rablott javakban, mint régen a grófok”. Vagyis azzal szembesítik a hatalom birtokosait, hogy az általuk vallott elvek mögött csak irigység és haszonlesés húzódik meg. Többek között ezek az áthallások okozták, hogy a film nem került sokáig nagyközönség elé.

imposztorok.jpg

Az ötvenes évek emlékezete

Az 1970-es évek végétől egyre őszintébben lehetett ábrázolni a Rákosi-korszakot. Ennek oka az lehetett, hogy az ötvenes évek, az idő előrehaladtával, valamint az életkörülmények lassú javulásával, az apró magánemberi szabadság lehetőségeinek bővülésével mindinkább olyan félmúlttá vált, amelyre a Kádár-rendszer politikai vezetése úgy hivatkozhatott, mint önmaga ellenpontjára. A rendszer kultúrpolitikája számára nem jelentett többé veszélyt a Rákosi-korszak ábrázolása. Még a szocialista eszmével nem rokonszenvezők többsége is elismerte, hogy a szocializmus magyarországi történetében húzódik egy cezúra a két rendszer között. Ráadásul a felnövekedett generációk számára a Rákosi-korszakot leginkább gyűlöltté tevő jelenségek, az ÁVH-s terror, a „csengőfrász”, a mindennapi ideológiai sulykolás, emberek százezreinek bebörtönzése, fizikai és lelki megtörése, megnyomorítása már ismeretlen volt, éppúgy történelem volt ez számukra, mint a Horthy-korszak vagy a dualizmus kora.

Ahogyan a Kádár-rendszer konszolidálódott gazdaságilag és külpolitikailag, ahogyan egyre sikeresebben tudta legitimálni magát az életszínvonal emelésével, és mind kevesebb represszióra volt szükség a társadalom meggyőzéséhez, úgy vált egyre kevésbé kínossá az ötvenes évek kritikai ábrázolása. Hiszen a 70-es évek második felében és a 80-as években már nehezen lehetett volna összevetni a magyar vidék arculatát az ötvenes éveket jellemző élelmiszerhiánnyal, az „élni és élni hagyni” kis szabadságait a minden sarokba belopódzó sztálinizmussal! Az ávósok már csak félelmetes mesebeli mumusok, szürke egyenruhás paprikajancsik voltak (olyan alkotásokban, mint a Tanú vagy a Te rongyos élet), hasonlóan, mint a fehérterrorista Prónay különítményesei az Imposztorokban, hiszen a magyar néző joggal vélte: amíg Kádár áll az ország élén, egyik társaság sem térhet vissza.

Persze voltak tabuk: míg az ötvenes éveket már lehetett ábrázolni kritikusan a 70-es évek végétől, addig az olyan történelmi témák, mint Kádár szerepe, 1956, a Vörös Hadsereg 1944-45-ös atrocitásai, a Szovjetunió iránti hűség, vagy a határon túli magyarság ügye, mindvégig tilalomfának számítottak. A filmrendezők ezeket a kérdéseket nem mindig tudták elkerülni, hiszen ezek a rendszer jellegéből következtek, de elrejtették az ötvenes évekbeli filmekben. Így azzal, hogy a filmeseknek odadobták a Rákosi-korszakot nyersanyagként, a Kádár-kori kultúrpolitika fel is mentette a rendszert a szocializmussal való történelmi szembenézés alól. Elegendő volt számukra Rákosit, Sztálint, az ÁVH-t és pár talpnyalóként ábrázolt vezető beosztású politikust és funkcionáriust odadobni bűnbakként. A filmesek azonban megpendítették, hogy itt többről van szó, mint a személyi kultuszról vagy a fizikai terrorról: az ideológia egészének csődjét igyekeztek burkoltan megjeleníteni.

Közösség és állam konfliktusa

A Fényes szelek (1968), Tanú (1969-ben forgatták, 79-ben vetítették elöször), a Ménesgazda (1978), az Angi Vera (1978), a Tegnapelőtt (1981), a Te rongyos élet (1983), vagy Mészáros Márta Napló-trilógája (1983, 1987, 1990), a Soha sehol senkinek (1988) egyaránt az ötvenes évekből vette tárgyát. Az Angi Vera és a Tegnapelőtt azt a folyamatot mutatják be, hogyan őrlődnek, majd semmisülnek meg morálisan (illetve a Tegnapelőttben fizikailag is) a naiv, tiszta, hazájukért, népükért és a kommunista eszményért tenni akaró fiatalok a kommunista hatalom gépezetében, hogyan zúzza szét a monolit hatalom az autonóm közösségeket, a családot, a baráti kört, az iskolai közösséget, míg végül a párkapcsolat sem marad érintetlen a politikától. Az új, szocialista közösség összekovácsolódását érzékletesen fejezi ki az Angi Vera központi kiküldöttje, aki inkvizítori hévvel semmisíti meg a pártiskolások önérzetét és személyiségét: „A múlt csak nyersanyag. Egy nagy kohó nyersanyaga.” (Ezt a metaforát a fasiszták is vállalták volna. Ugyanis hasonlóan vélekedett Mussolini is: „a névtelen tömeg nyersanyag” a művész kezében. És Mussolinira példaként tekintett Lenin és Hitler is, és utóbbi kettő rajongott a szélsőséges individualista filozófus, Nietzsche tanaiért)

tanu.jpg

A Tegnapelőtt hősnője, az apácák által nevelt diáklányból lett népi kollégista, Gönczy Dorottya pedig a film végén a sztálinvárosi kohó tűzfolyamába ugorva követ el öngyilkosságot, büntetve magát árulásáért. Az eszme érdekében és szerelméért elszakadt családjától, megtagadta kocsmáros-paraszti apja értékeit, végül pedig – a hatalom által megtörten – aláírja, hogy férje, Tokody Ferenc, a szintén népi kollégistából lett politikus jugoszláv, titóista kém. Bacsó Péter filmje a „fényes szelek” ifjúságának forradalmi lelkesedését és lassú kiábrándulását mutatta be, megrázó erővel. A forradalom, kohó formájában, falja fel a fiatalokat, akik hinni akartak az eszmében, és „meg akarták forgatni” a világot.

Az Angi Vera nevezetes önkritika-jelenetsorában a pártiskolások – bányászok, munkásnők, hivatásos határőrtisztek, régi 19-es veteránok – mérlegre tétetnek, és a központi kiküldött kényszeríti őket, hogy szembesüljenek hibáikkal, emberi gyengeségükkel. Kit azért aláznak meg, illetve kényszerítenek megalázkodásra, mert híján van az öntudatnak, kit azért, mert nem támogatta elég erélyesen a Rajk-banda elítélését, kinek kispolgári viselkedést, kinek értelmiségi gőgöt vetnek a szemére. A legnagyobb megaláztatást azonban az öreg 19-es vöröskatona szenvedi el, akit kommunista „szektás gőggel” vádolnak. A pártiskola igazgatója nyíltan szemébe mondja, hogy nincs szükség arra a mozgalmi aktivizmusra, amelyet az öreg veterán képvisel: „Nem érzed, hogy más, kiváló elvtársak elé helyezed magadat? Pártunk vezetői elé?” A központi kiküldött szemére veti, hogy visszafelé halad a fejlődésben, érzékeltetve, hogy az öreg 19-es tiszt a szektás balosság útján visszajut egy érzelmi szindikalista vagy szociáldemokrata nézőponthoz, amely színtiszta eretnekség a magát „tudományosnak” és egyedül üdvözítőnek tekintő kommunista „világegyház” ideológiájában.

Egy másik jelenetben egy idős szociáldemokrata szakmunkásról kiderül, hogy mozgalmat indított a nyilas művezető ellen, aki a kommunista párt opportunista politikája miatt megőrizte pozícióját. A társaival kidobták a gyárból a nyilast, ám ezért kitették a munkást a gyárból. A 19-es vöröskatona és a szociáldemokrata munkás sorsa mutatta, hogy a kommunista párt számára a baloldali, munkásmozgalmi múlt sem jelentett semmit az aktuális politikai harcok közepette. Sőt, az 1945-ös kommunista vezetők gyanakvással éltek azokkal szemben, akik a Horthy-korszak idején, a háború vagy a nyilas diktatúra alatt próbálták őrizni a munkásmozgalom lángját, nem pedig Moszkvában vagy nyugati emigrációban dekkoltak. Az itthon maradt kommunisták rosszabbak voltak szemükben a reakciós jobboldalnál is, nem beszélve a szocdemekről. A vöröskatona és a munkás sorsa is felfogható a baloldal összezúzásaként is, egy opportunista hatalmi játszmában.

A filmművészet ekkor még nem merte a közelmúlt történelmi szereplőit, akik csak imént léptek le a közélet porondjáról, élő szereplőkkel ábrázolni. Rákosi Mátyásnak csak a tarkója látható a Ménesgazdában, Péter Gábor, az ÁVH egykori rettegett főnöke Virág elvtárs, Farkas Mihály pedig Bástya elvtárs karakterében bukkan fel a Tanúban.

A paraszti közösségek

Számos film ábrázolja, hogy az ideológia hogyan zúzza szét a közösséget. A Húsz óra (1965) és a Tízezer nap (1967) egyaránt egy falu társadalmában mutatja be az ötvenes évek, az 56-os forradalom, majd a téeszesítés históriáját. A Tízezer nap középpontjában az apolitikus, földjéhez és az egyéni gazdálkodáshoz ragaszkodó paraszt, Széles István és a kommunista párttag Bánó Fülöp barátsága és eszmei küzdelme áll. Bánó Fülöp sokgyerekes szegényparaszt, majd pártpolitikus, aki őszintén hisz a kommunista eszmében, de tudja, hogy hosszú idő kell addig, amíg társai megértik az ő igazságát. Szegénysége, a jobb életbe vetett reménye elegendő motivációt szolgáltat arra, miért is vált kommunistává.

A Te rongyos élet párttitkár szereplője Bánóhoz hasonlóan szegényparaszt családból származik. Felemelkedését a kommunista rendszer tette lehetővé. Ahogyan maga mondja: „engem ez a rendszer tett emberré.” Mindezt nagyon fontos lenne tudatosítani a film nyelvezetével manapság is, amikor, átesve a ló túloldalára, sokan hajlamosak egyoldalúan elítélni mindenkit, aki a kommunista párttagkönyvvel rendelkezett. Holott sokak számára a kommunista rendszer egy történelmi igazságtételt jelentett, az „urak Magyarországának” megszűnését, a nép felemelését, oktatási, egészségügyi helyzetének javulását – más kérdés, hogy ez egy demokrácia keretében is bekövetkezhetett volna, legfeljebb lassabb ütemben. Másrészt a rendszer éppen azokat dobta el idővel kifacsart narancsként, akiket felemelt. A Tízezer napban még az ávós figurája is árnyalt. A falusi közösség tagja ő is, még akkor is, ha egyenruhásként kénytelen a hatalmat szolgálni. Éppen ebből fakad a tragédia. Amikor apósa, a módos parasztember nem veszi őt komolyan, összeverekednek. Apósa számára a falu öröknek és megváltoztathatatlannak tekintett társadalmi rendjében elfoglalt hely a fontos, míg ávós sógora már a hatalomhoz akar igazodni. Alapvetően értik félre helyzetüket, így elkerülhetetlen kettejük összecsapása, amely végül tragédiába torkollik.

Ami kimaradt

Az ötvenes éveket tehát a filmrendezők alaposan feldolgozták. De a magyar filmipar adós a Kádár-rendszer ábrázolásával. Érthetően erre a rendszer fennállása idején nem kerülhetett sor, ám a rendszerváltás után sem láthatunk filmeket Kádárról vagy az általa fémjelzett rendszerről (kivételt képeznek azok a filmek, amelyek az 56 utáni megtorlás folyamatával, vagy egyes epizódjával foglalkoznak, mint a Temetetlen halott vagy A berni követ).

Pedig a téeszek megszerveződése vagy az új gazdasági mechanizmus bevezetése körüli viszályok, a Rákosit visszaváró sztálinistákkal és revizionistákkal, majd a „munkásellenzékkel” és az új gazdasági mechanizmus híveivel folytatott kétfrontos párton belüli harcok adnának anyagot az MSZMP belső politikai döntéshozatalának és intrikájának bemutatásához. Hasonlóan nincs film az MSZMP berkein kívül szerveződő szélsőbaloldali, a rendszert balról bíráló csoportokról (Lukács-iskola, maoisták), pedig utóbbiak nem kevés figyelmet vívtak ki maguknak a 60-as években és a 70-es évek elején. A magyarországi maoisták például a „revizionista, burzsoá-bürokrata rendszer erőszakos megdöntésére” és a kínai típusú kultúrforradalomra szólítottak fel (1968-ban pert is akasztottak nyakukba, maoista összeesküvés vádjával). Minderről alig tud valamit a magyar közönség, holott ez is a magyar baloldal (azon belül szélsőbaloldal) történetének része, és annál is fontosabb, mert a demokratikus ellenzék egy része e körből érkezett. Motivációik filmnyelven történő bemutatására viszont mindeddig senki nem vállalkozott.

6 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr1111652078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

bioLarzen 2016.08.26. 14:42:59

Azért ezek között van nem egy nagyon erős és ütős film. Az Angi Verát, a 20 órát vagy az Agitátorokat pl. bármikor úgy tudom megnézni, mintha először látnám, annyira leköt.

A Bors pedig egyszerűen megunhatatlan - átlag évente egyszer végignézem, úgy jó 10-15 éve :D Nyilván nem "komoly" műként, hanem, ahogy írod is, időtlen kalandfilmként (illetve -sorozatként).

bendix 2016.08.26. 15:33:25

Nekem nagyon hiányzik a listáról egy film, illetve sorozat a Tanácsköztársaságról. Ha már az Agitátoroknál annyit emlegetted Sinkó Ervint, az ő azonos című regényéből készült az Optimisták című tv-sorozat (r: Dömölky János, főszereplők: Eperjes Károly, Takács Kati).

exterminador 2016.08.26. 16:50:54

A Tanácsköztársaságnál kimaradt a másik fennmaradt film, Kertész Mihély agitkája, a Jön az öcsém.

HgGina 2016.08.27. 10:15:16

Herkulesfürdői emlék?

Tristee 2017.03.15. 20:48:12

"De a magyar filmipar adós a Kádár-rendszer ábrázolásával. Érthetően erre a rendszer fennállása idején nem kerülhetett sor"

Ez úgy nem igaz, ahogy van.

Paár Ádám nem ismeri például a dokumentarista iskola képviselőinek filmjeit. Valamennyi érzékletesen ábrázolta a Kádár-rendszert.

Éppenséggel az 1990-től kezdődő kapitalista rendszer ábrázolásával adós a magyar filmipar, de ezzel adós is fog maradni.

marko11 2017.03.20. 22:13:33

A filmipar lehet, hogy adós a Kádár-rendszer ábrázolásával, de a filmművészet nem! Sőt, a kritikával sem!
Makk Károly, Sára Sándor, Kovács András, Bacsó, Fábri, Gothár, Kósa.....hosszú a sora a jelentős magyar filmrendezőknek, akik még tudták, hogy a filmművészet eszközeivel is reagálni kell a társadalom problémáira.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu