Átlagemberek - Hétköznapi titkaink

2016. április 04. 13:36 - Bilsiczky Balázs

ltb1.jpeg

A kortárs skandináv mozi zászlóshajója jó ideje a többnyire regények adaptációjaként vászonra kerülő thriller, amelyet nem beláthatatlan, de tisztes távolságból követ a jégkásás horror vagy a groteszk feketekomédia műfaja. A tíz év alatt mindössze harmadik nagyjátékfilmjével jelentkező norvég Joachim Trier kézjegy-zsánerét tekintve élesen elkülönül északi pályatársaitól. Munkái az egzisztencializmussal kacérkodó, az egyén boldogulása mellett annak társas kapcsolatait, e kapcsolatok természetét, szükségességét, szövevényességét vizsgáló generációs drámák, melyek minden drámaiságuk ellenére a bemutatott sorsok abszurditásához finoman simuló humortól sem riadnak vissza.

Egyes vélemények szerint a tíz évvel ezelőtt készült nyitódarab, a joggal méltatott, Trier számára széles elismerést hozó Szerzők egyenes ívű (és hasonló minőségű) folytatása volt az öt évre rá forgott Oslo, augusztusban, míg az idén a mozikba kerülő Hétköznapi titkaink az egységbe fogható hármas remekbe szabott lezárását jelenti a lassan, de biztosan bővülő életműben. A koppenhágai születésű filmes szigorúbb kritikusai szerint viszont az első két opus között jóllehet, valóban fellelhető a kapcsolat, mélységét tekintve a második film meg sem közelíti a bemutatkozó alkotást.

A következetesen kitartott téma, a sikeres vagy sikertelen lét relativitásának bemutatása először két huszonéves írópalánta, később egy valamelyest idősebb, a leszokással küzdő drogfüggő, ezúttal pedig egy egész család, illetve az egyes családtagok sorsára vetítve jelenik meg. Trier első tengerentúli, neves színészkompániával forgatott filmje az Oslo… közhelyekbe fulladt történetét túlszárnyalja ugyan, a Szerzők magasságát viszont nem éri el. Így hiába az egyébként ötletes és szépen kivitelezett, csavaros dramaturgia, hiába az A-listás színészek erős, néhol kimondottan szuggesztív játéka, az elbeszélt téma és maga a film összességében olyan lesz, mint az eredeti cím (Louder than Bombs) kissé fantáziátlan fordítása: hétköznapi.

ltb3.jpg

A család minden tagját, illetve a cselekmény kezdetekor már évek óta halott, a történetet végig átszövő flashbackeken és álomjeleneteken keresztül mégis élővé varázsolt anya figuráját közel azonos hangsúllyal szerepeltető forgatókönyv a szubjektivitás kérdését elemzi akkurátusan, csakhogy a téma banalitása indokolatlanná teszi az egészestés boncolgatást.

Ettől függetlenül Trier ügyesen, az arányok pontos betartásával mutatja be a szülőként kudarcot vallott és magát tehetetlennek érző apa (Gabriel Byrne), valamint két fia, a maga is apává lett, de a szerepre még egyáltalán nem felkészült Jonah (Jesse Eisenberg), illetve az anyjuk halála után végképp saját, sötét és kilátástalan világába süllyedt nagykamasz, Conrad (Devin Druid) életének legfontosabb rezdüléseit. A korábban világhírű fotóriporter anya (Isabelle Huppert) emlékére szervezett kiállítás, illetve az ehhez kapcsolódó előkészületek hozzák össze újra a nő autóbalesete óta egymástól egyre csak távolodó családtagokat, de ahogy a halálos balesetet övező körülmények, úgy a közeledés szándékának őszintesége is erősen megkérdőjelezhető.

A szereplők közti viszonyok és interakciók különböző nézőpontokból való bemutatása egyre több titkot fed fel, az apró félreértésektől kezdve a kapcsolatok minőségére erősen kiható eseményekig. Ugyanez a funkciója a flashback jeleneteknek, amelyekre alapozva az anya, Isabelle is aktív résztvevője lehet a játéknak, a nyilvánvaló szimbólumokkal teli álomjelenetek pedig még tovább árnyalják a képet. A problémát az jelenti, hogy az egyén igazságának relativitása szintén olyan csont, amit a művészet elbeszélő ágai már teljesen csupaszra rágtak.

Trier munkája ezzel együtt korrekt darab: amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti, olyan hozzáadott értéket viszont nem közvetít, amitől kiemelkedhetne a hasonló témájú alkotások hosszú sorából. Ami miatt igazán fontos elem a rendező eddigi életművében, az a szintlépés gond nélküli teljesítése: Trier hibátlanul fűzi össze a karakteres szerzőiséget az álomgyári munkákra jellemző filmipari szemlélettel, valahogy úgy, mint a függetlenségét szintén megőrző, mégis évek óta nagypályán játszó kanadai Denis Villeneuve (Ellenség; Fogságban; Sicario). A Hétköznapi titkaink tehát egy markáns és izgalmas stílussal bíró filmes professzionálisan összerakott munkája, amely méltó ugyan az elismerésre, de a hiánya sem jelentene túl nagy veszteséget.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr238548806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.