Skizo-noir - Dennis Lehane: Viharsziget

2016. március 30. 15:43 - Orosdy Dániel

dennis_lehane_viharsziget.jpgA hard-boiled krimi és a film noir nemes hagyományainak mindig is része volt az őrület, a lelki instabilitás, a hisztéria bizonyos fokú ábrázolása. Már a műfaj egyik alapművében, A máltai sólyomban (Dashiell Hammett regényében és John Huston filmjében egyaránt) jelen volt ez, de azért nem annyira hangsúlyosan, mint sok későbbi remekben. Hammett és Huston művében még elsősorban az elkövetői oldalon jelennek meg a különféle belső zavarok jellegzetességei, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy az eredetileg „Szőke Sátánként” jellemzett Sam Spade sem mentes néminemű pszichopata karakterjegyektől (a morális nézőpontja legalábbis sajátos, ha arra gondolunk, milyen a viszonya a társával, illetve hogy kin és hogyan áll rajta bosszút).

A szinte kivétel nélkül fekete-fehér filmre, sajátos fény-árnyék hatásokkal és szögekből fényképezett noirok már stílusukkal is kilátástalanságot, depressziót sugároznak, és az sem lehet teljesen véletlen, hogy ezek a formai jegyek jórészt a német expresszionizmusból származnak, olyan művekből, mint a Dr. Caligari  vagy a Dr. Mabuse. A negyvenes évek végére, ötvenes évek elejére már egyértelműen megjelentek az elmebetegség legkülönfélébb formái a noir mozikban (főleg persze a paranoia, lásd Holtan érkezett, Csókolj halálosan), majd onnan átkerültek az olyan munkákba, mint pl. Samuel Fuller noir-jegyeket is felmutató Shock Corridorja, ami egyenesen egy elmegyógyintézetben játszódik. Természetesen az irodalom sem maradt le a film mögött, ld. többek között Jim Thompson életművét, amely zavarbaejtően gazdag katalógusát adja a legkülönfélébb pszichikai zavaroknak és perverzióknak.

Ehhez a nemes filmes és irodalmi hagyományhoz tért vissza Dennis Lehane, a Titokzatos folyó ünnepelt szerzője 2003-as regényével, a Viharszigettel, mely azonban nem pusztán csak a hard-boiled krimi hagyományait akarta feleleveníteni (ahogy a könyvből sikeres filmet rendező Martin Scorsese sem állt meg a noirnál).

Lehane története egy gótikus regénybe illő helyszínen, az éppen csak sziklányi, de minden ízében nyomasztó Viharszigeten játszódik, ahol egy közveszélyes elmebetegnek fenntartott intézet működik. Ide érkezik meg két rendőrbíró, Teddy Daniels és Chuck Aule, hogy kinyomozzák egy beteg, Rachel Solando eltűnésének rejtélyét. Daniels már a megérkezésük pillanatában gyanús nyomok tömegével szembesül, csakhogy ezek elsősorban nem Solandóhoz, hanem az intézethez, és különösen Dr. Cawley-hoz kapcsolódnak. Mintha semmi sem az lenne, aminek látszik, és ez nem hagyja nyugodni a rendőrbírókat, akik napról napra egyre több furcsaságra kapnak még furcsább magyarázatot, miközben a titkok száma is nő. Mi zajlik az intézmény falai között, és mi köze van mindennek Daniels múltjához, imádott felesége halálához?

Lehane regénye túlzás nélkül mesteri (sőt), a legnagyobb erénye mégsem az, hogy a „szakma” minden csínját-bínját ismerő szerző ügyesen felépít egy izgalmas krimit, hanem hogy

S P O I L E R

hatásos bepillantást enged egy egyszerre beteg, erőszakos és túlérzékeny elme működésébe. És miután a regény ezt a nézőpontot, az önmagát Teddy Daniels-nek gondoló személy nézőpontját közvetíti, rögtön idézőjelbe kerül mindaz, amit a történetről leírtam, és nem is csak a cselekmény zanzája (pl. nem lehetünk teljesen biztosak már abban sem, hogy tényleg annyira nyomasztó-e az a sziget, vagy akár hogy minden maradéktalanul igaz-e, amit Daniels orvosai nyilatkoznak). Túl a hard-boiled hagyományokon és a gótikán, az elmegyógyintézet helyszíne és az őrület különböző formáinak ábrázolása révén a Viharsziget megidézi az olyan horrorszerzők életművét is, mint Edgar Allan Poe, különös tekintettel a legendás író Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című híres novellájára.

dennis_lehane_viharsziget_b1.jpgEz az írás számtalan mai műalkotás szellemi előzményének tekinthető, részben szatirikus hangvétele, részben egyik sokféleképpen variálható alapötlete (a dilisek átveszik a diliházat) miatt. A jeles utódok egyike az a mű is, amelynek kiindulópontja gyakorlatilag azonos a Viharszigetével, ráadásul ebből is készült (többé-kevésbé) ismert(nek mondható) film: Az ördögűző szerzője, William Peter Blatty Twinkle, Twinkle Killer Kane-jéről van szó, melyet az író előbb átírt, majd a regény újabb változatát meg is filmesítette (mindkét mű The Ninth Configuration címen ismert). Regényként-filmként Blatty művének különböző változatai és a Viharsziget egymástól jobban nem is különbözhetnének, a „nagy csavarjuk” viszont több mint hasonló: egy zavart és erőszakos férfi terápiája során egy orvos azzal próbál áttörést elérni, hogy a lehető legközelebb hozza a valósághoz a férfi képzelgéseit. A kísérlet mindkét esetben sikerül, de a két történet végkicsengése már igencsak eltérő: Blatty humoros-filozofikus alkotása a főszereplő megmenekülésével ér véget, Lehane rendőrbírója viszont sokadszorra is visszaesik, így az orvosoknak nem marad más választásuk, mint agyműtéttel ártalmatlanná tenni.

Bár annyira elgondolkodtatónak és ambiciózusnak nem nevezhető Lehane regénye, mint Blatty-é(i), összességében műalkotásként, élményként nem marad el sokkal. Ha úgy vesszük, a Viharsziget nem egyszerűen megismétli, hanem kiegészíti, variálja Blatty koncepcióját: Lehane azzal, hogy elsősorban a képzelgő fél szempontját közvetíti, mélyebbre nyúl pszichológiai szempontból, közelebb hozza a saját bűneitől és fantáziájától szenvedő ember érzéseit.

S P O I L E R   V É G E

viharsziget2.jpg

Martin Scorsese a filmváltozat előkészítésekor tudhatta, hogy egy ennyire egyben lévő, egyszersmind cselekményes regény átdolgozásakor a legjobb taktika: „ha nem tört el, ne ragaszd meg” (nem mellesleg az álomgyári legenda szerint ez volt John Huston alapelve is, amikor Oscar-jelölt forgatókönyvet gépeltetett a titkárnőjével A máltai sólyomból). Ennek megfelelően a Viharsziget film szorosan követi az irodalmi mű cselekményét, éppen csak annyiban térve el tőle, amennyi feltétlenül szükséges a cselekmény sűrítése (így is bő kétórás alkotásról beszélünk!), illetve egy-két morális szempont külön megerősítése miatt. (Utóbbi elsősorban a főszereplő utolsó, a regényben nem szereplő, utóbb értelmezési vitákat is kiváltó mondatát jelenti.)

A rendező ugyan sok pozitív kritikát kapott a Viharszigetért, ráadásul teljesen megérdemelten, azt a kritikusok többsége valamiért nem tudta megbocsátani neki, hogy már megint nem az újabb Taxisofőrt készítette el, „mindössze” egy jó műfaji filmet (érdekes módon a Taxisofőrt egyértelműen megidéző, a Viharszigetnél jóval mélyebb kérdéseket boncolgató Holtak útja sem járt sokkal jobban 11 évvel korábban). Ezek a kifogások annyiban jogosak, hogy szemben a nagy Scorsese-mozikkal, a Viharsziget nem remekmű, hanem csak egy remek mű. Scorsese közreműködésétől eltekintve nem sokban idézi a Taxisofőrt és a rendező korai korszakának egyéb klasszikusait, de ez egyrészt önmagában még nem hiba (a művésznek a megújulás is feladata), másrészt már elvárásként sem teljesen jogos (a 68 éves, befutott mester nyilván nem tudja és valószínűleg nem is akarja ugyanazt adni, mint 30-40 évvel korábban ifjú titánként, ami egyébként szíve joga).

viharsziget.jpg

Jogos elvárás viszont egy rendezőtől, hogy a tökéletes szereplőgárdát találja meg a filmjéhez, és ezzel kapcsolatban már merülnek fel kérdések, különösen a regény ismeretében: Mark Ruffalo, Michelle Williams, Ben Kingsley, Max von Sydow, Emily Mortimer, Patricia Clarkson, Jackie Earle Haley, Ted Levine, Elias Koteas stb. mind remek színészek és ideálisak a szerepükre is – ami viszont a főszereplőre, Leonardo DiCaprióra már csak megszorításokkal igaz. Kétségtelen persze, ő is elsőrangú előadó, viszont a rendőrbíró nem kifejezetten neki való karakter, amit Scorsese is érezhetett (legalábbis ez indokolhatja DiCaprio izmos felsőtestének és kamu tetoválásainak megvillantását, más ugyanis nem nagyon). A kísérlet vegyes eredménnyel zárult: a főszerepet alakító színész igyekezete és tehetsége miatt nem érheti szó a ház elejét, viszont a karakter erőszakos oldalát, a primitív indulatokat a legnagyobb átélés ellenére sem tudja hitelesen megjeleníteni (vö. Ryan O'Neal és Ryan Gosling „párharcát”). Egy olyan színész, mint pl. a fiatal Tom Sizemore, tudná sugározni azt a veszély(essége)t, amit Leo gyötrődő pocokarca a legnagyobb átélés ellenére sem, de maga a film szerencsére nem csúszik el ezen a hibán, legfeljebb néhány jelenet nem annyira meggyőző, mint lehetne / illene. Hasonlóan csak kisebb hiba az, hogy Scorsese, Laeta Kalogridis író és Thelma Schoonmaker vágó nem tudták tökéletesen átültetni a regényben még jól működő álomjeleneteket, ami picit megbontja a film belső szerkezetét.

A fenti kifogásoktól eltekintve azonban a Viharsziget filmváltozata kifejezetten jól teljesít, és a sikerére joggal lehet büszke minden egyes alkotója, különös tekintettel Dennis Lehane-re. A sokféle (al)műfaj jegyeit kombináló történet megrázó újdonságokkal nem szolgál SPOILER a saját maga által hagyott nyomokat felfedező és értelmező nyomozónak ugyanúgy megvannak a hagyományai irodalomban-filmben, mint azoknak a sztoriknak, amelyek végére a látszólag épelméjű főszereplő tudathasadásos, képzelgő stb. voltára derül fény, gondoljunk a Harcosok klubjára, Mementóra, A gépészre stb. SPOILER VÉGE, de a könyv így is lebilincselő, izgalmas olvasmány, ami érdekes kérdéseket vet fel és érzékletesen vázolja fel egy túl sok fájdalmat átélt férfi jellemrajzát.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr608543874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

HSzabolcs28 2016.03.31. 09:10:24

Mennyire jó írás ez már megint! Szívemhez közel álló dologról persze szívesen olvasok. :) A filmet láttam előbb, mint ahogy a sztorit ismerők 80 %-a szerintem, de sokkal később olvastam a regényt, így az a frissebb élményem. Az ilyen történeteknél mindig az az általam feltett legáhítatosabb kérdés, hogy hogy a fenébe tudta ezt az író így kigondolni? Ilyen aggyal nyugodtan lehetne atomfizikus is, annyi spiritusz van benne. :) Egyébként meg stílusában a könyv egyértelműen a letehetetlen kategória: úgy űz-hajt előre engem, mint olvasót, hogy alig várom, hogy fordíthassak egy lapot. Ezek persze csak benyomások, jelen cikk szerzőjével ellentétben sem a film nézése, sem a regény olvasása közben nem jutottak eszembe ilyen-olyan párhuzamok más művekkel. Így viszont tisztán élvezhettem a dolgot, és úgy is tettem! Imádom ezt a könyvet (filmet).

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2016.03.31. 19:19:59

@HSzabolcs28: Köszi! :)

"hogy a fenébe tudta ezt az író így kigondolni?" - Könnyű dolga van, fordítva halad, mint az olvasó. :D