Filmvilág blog

Nem gringónak való vidék - Sam Peckinpah: Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét

2016. március 25. - Orosdy Dániel

bring_me_the_head_of_garcia4.jpg

Don Siegelnek, Sam Peckinpah barátjának és mentorának életműve túlzás nélkül hatalmas: 1945-től kezdve majdnem négy évtizeden keresztül mozi- és tévéfilmek tucatjait készítette, de már rendezői pályafutása előtt is hosszú ideje dolgozott elismert vágóként, konkrétan montázsok alkotójaként (pl. ő készítette a Casablanca híres bevezetőjét). Peckinpah pályája – és élete – sokkal rövidebb volt, így történhetett meg, hogy Siegel hattyúdala egyben Peckinpah utolsóelőtti rendezői munkája volt.

A jelentéktelen Cinkelve (másik címén Balszerencsét) egyetlen funkciója az lehetett, hogy előremozdítsa a főszereplő, Bette Midler pályáját. Ha filmként nem is különösebben érdekes, más szempontból érdemes figyelmet szentelni ennek az 1982-es alkotásnak, főleg mert a Cinkelve példája jól szemlélteti, milyen sors várhat az egykor ünnepelt és körberajongott tehetségekre. A zseniális operatőr, Zsigmond Vilmos visszaemlékezései szerint Siegel nem érdeklődött különösebben a készülő film iránt. Nem lévén hozzászokva a fiatal operatőr gyors tempójához, szinte felháborodva ment a munkáját végezni a lakókocsiból, ahová visszahúzódott aludni a technikai szünetek idején. Peckinpah-t valószínűleg éppen ezért – és persze a bajba került barát megsegítése miatt – alkalmazta a második stáb rendezőjeként: hogy „négerként”, stáblistán nem jelölt társrendezőként közreműködjön a forgatáson, mely a főszereplők és az infarktusa után lábadozó „hivatalos” direktor vitáitól volt hangos. Zsigmond szerint a leépült Peckinpah még ekkor is kiváló szakember volt, ha arra került sor, hogy ő vezényeljen le egy-egy jelenetet.

bring_me_the_head_of_garcia_werk1.jpg

A vad banda egykor ünnepelt sztárrendezője ekkor már négy éve tengődött munkanélküliként, utolsó munkája az anyagilag sikeres, de minden más szempontból legjobb esetben is felemás – és részben mások által dirigált – Konvoj volt. Hattyúdaláig, a meglehetősen harmatos Az Osterman hétvégéig (alias Osterman-víkend) csak egy év volt hátra, majd Véres Sam távozott az élők sorából. A Cinkelvével együtt is összesen mindössze 15 mozi fűződött a nevéhez 1961-es rendezői bemutatkozás óta – Don Siegel csak a pályája első 12 évében, 1946 és 1958 között forgatott ennyit játékfilmet (igaz, ezek egy része azóta eltűnt a süllyesztőben).

Pedig Peckinpah nem tartozik az olyan – egyébként hasonló kaliberű és kultuszú – rendezők közé, mint Stanley Kubrick vagy Sergio Leone, akik hosszú pályájuk ellenére viszonylag kevés filmet engedtek ki a kezük közül az alapos előmunkálatok és felkészülés miatt. Ha Peckinpah-n múlt volna, legalább évente összehoz egy mozit, mint azt pályája legsikeresebb szakaszában, A vad banda (1969) és A szökés (1972) között eltelt időben meg is tette. Az ekkor készült filmek mindegyike klasszikussá vált a maga nemében, ahogy utólag az 1973-as Pat Garrett és Billy, a kölyök is méltó helyre került a filmtörténetben.

Ám ez a westernfilm – Peckinpah utolsó „igazi” westernje – a bemutatásakor megbukott, derékba törve a rendező addig is hullámzó ívű pályáját. Furcsamód azonban a leszállóág első filmje lett egyben az egyetlen olyan alkotás, melyet Peckinpah saját bevallása szerint is teljes egészében a saját elképzelései alapján forgathatott le, előkészítéstől (végső) vágásig. A Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét borzasztó kritikai fogadtatásban részesült és finoman szólva a közönség sem kényeztette el a kasszánál. Pedig ez az egyszerre nihilbe hajlóan kiábrándult és a könnyfakasztásig érzelmes, gyakran egész egyszerűen fura film a rendező egyik legjobb, legellentmondásosabb és legfontosabb munkája.

Leszámolás Mexikóban

bring_me_the_head_of_garcia.jpgA mifelénk így is ismert mozi már hangzatos címével sem hazudik. Nem olyan közönségvonzó exploitation-filmről van szó tehát, mint pl. az I Eat Your Skinre („Megeszem a bőröd”) keresztelt horror, mely csak a forgalmazás trükkjei (közös forgalmazás a „Megiszom a véred” örökbecsűjével) miatt kapta – egyébként teljesen hazug – címét. Peckinpah kompromisszummentes, „nem ejtünk túszokat” hozzáállással írta és rendezte ezt a művét, ami ennek megfelelően tényleg Alfredo Garcia fejéről és az annak szállítása körüli bonyodalmakról szól.

Nincs könnyű dolga annak, aki be akarja sorolni a Garciát valamilyen műfaji kategóriába: ha száz évvel korábban játszódna, lehetne western, de persze nem (csak) az. Fekete komédiának nem eléggé komédia. A „bűnügyi film” megjelölés kb. annyira illik rá, mint a Ponyvaregényre a műsorújságokban aggatott „akcióvígjáték” címke. A horror és thriller kategóriák is furcsán hatnak, pedig a sztori központi eleme egy hulla kiásása és fejének eltávolítása. Leginkább talán az akciófilm, neo-noir, bosszúfilm vagy a némiképp semmitmondó „dráma” skatulyáiba lehetne beleerőltetni, de akkor már jobban járunk, ha nem is bajlódunk ezzel: egyszerűen egy Sam Peckinpah-filmről van szó, amely a különféle zsánerelemeket halmozó, zaklatott cselekményen keresztül leginkább készítőjének háborgó lelkébe enged bepillantást. Olcsó mozi néhány vérontásról, egyben végtelenül személyes és költői vallomás csalódottságról, megszállottságról, őrületről, szerelemről, halálról, egy abszurd és erőszakos világról.

A címszereplő tehát bizonyos Alfredo Garcia, akit a maga testi valójában tulajdonképpen egyáltalán nem látunk. Egy rövid ideig mutatott kisméretű fényképen megfigyelhetjük ugyan többé-kevésbé jóvágású, de nem túl jellegzetes arcát, ettől eltekintve azonban csak tettének következményei és halott testének egyes részletei jelennek meg a vásznon (különös tekintettel persze a fejére, ami valódi címszereplő létére nagyon szemérmes, közvetlenül nem is látható, csak képen kívül, takarásban, zsákba rejtve stb.). Afféle perverz MacGuffin is lehetne Hitchcock nyomán, ha a tényleges főszereplő, az amerikai bárzongorista, Bennie a film végén nem állna bosszút többek között Alfredóért is. De ne szaladjunk ennyire előre.

bring_me_the_head_of_garcia9.jpg

A helyszín Peckinpah kedvenc terepe, mi több, választott hazája, Mexikó. Itt játszódik A vad banda és a Dundee őrnagy jelentős része, ide menekül A szökés párosa. A közelebbről be nem mutatott, leginkább helyi érdekeltségű keresztapának tűnő El Jefe („a főnök”) – akit maga Mapache tábornok, a kiváló Emilio Fernández alakít –, azonban valószínűleg nem itt él, bár a birtoka, ahol a történet indul, egyértelműen latin(-amerikai) jellegű. El Jefe lánya terhes, de ő nem ismeri a csábító nevét, ezért egy nap maga elé rendeli a gyermekét. Miután nem kap választ a dacos lánytól, nem túl szimpatikus eszközökkel (félmeztelenre vetkőztetés, kartörés) kiszedi belőle a szerető nevét, majd kiadja a címben visszhangzó parancsot.

Garciának meg kell halnia: ugyan a keresztapa saját bevallása szerint fiaként szerette a néző számára ismeretlen mexikóit, El Jefe fejében meg sem fordul, hogy megkímélhetné lánya volt kedvesét. Hogy a helyzet még egyértelműbb legyen, a két amerikai fejvadász, Sappensly és Quill (Robert Webber, Gig Young), a bárzongorista Bennie-nek kifejezetten hangsúlyozzák: nem „élve vagy halva” kell Alfredo, hanem kifejezetten csak halva. Egy másik filmben talán elegendő lett volna a csábító előkerítése, megverése, utólagos elintézése, ebben az esetben azonban fel sem merül a bármilyen mértékű kímélet gondolata: a szeretett Garcia óriási hibát követett el, amiért meg kell lakolnia. És ha nem halhat meg már a parancs kimondásakor (vagy még inkább előtte), akkor legalábbis holtan érkezzen. Ez El Jefe logikája.

bring-me-the-head-of-alfredo-garcia_jefe.jpg

A gonosz (kereszt)apa persze Sam Peckinpah teremtménye, ő pedig már A vad bandában is felváltva mutatott véres leszámolásokat és harsányan röhögő férfiakat. Az alaphelyzet eredendő abszurditása és a rendező sajátos humorérzéke leginkább a történet utolsó fejezetében mutatja meg magát: El Jefe ugyanis nagyon örül újszülött unokájának (aki ráadásul fiú lett!), de a boldogsága csak akkor teljesedik ki igazán, amikor megkapja egy zsákban az apa fejét is. És ez csak egy a film számtalan groteszk helyzete közül.

A főszereplő Bennie-t Warren Oates, Peckinpah egyik állandó színésze alakítja. Oates szerepelt korábban a rendező tévéfilmjeiben, majd a Délutáni puskalövésekben, a Dundee őrnagyban és A vad bandában. Nem kifejezetten szívdöglesztő arcberendezése miatt viszonylag ritkán kapott főszerepet (főleg ha drága volt a produkció), pedig a Peckinpah és Monte Hellman filmjeiben nyújtott alakításai alapján egyértelműen a század legjobb amerikai színészei között a helye. Az Alfredo Garciában legjobb formájában látható, ami azért is izgalmas, mert a filmbeli Bennie karaktere a leghitelesebb emlék a rendező személyiségéről, Bennie ugyanis már külsejében is Sam Peckinpah alteregója: a vékony bajusz és a szinte állandóan viselt napszemüveg mind Peckinpah megjelenésének része volt (a szemüveget egyenesen a rendezőtől kérte el Oates), nem beszélve az állandó alkoholfogyasztásról és rozzant testi állapotról.

bring-me-the-head-of-alfredo-garcia-5.png

Bennie amerikai zenész, aki már évek óta Mexikóban él. Van egy minimum kikapós, részben vagy régebben a testéből élő barátnője, Elita (Isela Vega). Bárzongoristaként dolgozik, talán katona volt régebben. Ennél többet gyakorlatilag nem is tudunk meg róla (pontosabban a múltjáról). Összességében gyanús alak, aki az említett gringo fejvadászok feltűnésekor különösebb gond nélkül folyik bele az egyértelműen alvilági eseményekbe. Alfredo Garcia hol(t)létének kiderítése sem tart tovább neki a filmidő néhány percénél – egyszerűen csak megkérdezi a barátnőjét, aki az elmúlt héten éppen El Jefe egykori kedvencével nosztalgiázott néhány napot kettecskén (a halál oka egyébként – némiképp ironikus módon – közúti baleset).

A film ezután meglepő módon tónust vált, a sokak által szexistának és nőgyűlölőnek tartott rendező egy erőteljes romantikus szálat hoz a történetbe, a Bennie és barátnője közti zavaros szerelem történetét. A mozi jelentős része ettől kezdve azzal telik, hogy látjuk Bennie és Elita duruzsolását. Ez a duruzsolás persze elég különös (pl. Bennie az együttlét után élősködőket talál a farkán, amit bosszankodva, ám különösebb trauma nélkül vesz tudomásul), de az egyértelműen a romantikus történetekhez kapcsolódó kellékek, motívumok (pl. kettesben töltött piknik, gitár, közös autózás) azért végig ott kísértenek a jelenetekben.

bring_me_the_head_of_garcia1.jpg

Bennie szereti Elitát, de érdek is fűzi hozzá. A piknikezés, zenélés és jókedélyű lövöldözés (Bennie állatokat vesz célba az út mentén) mellett egy percre sem felejti el, hogy szüksége van az információra, amit csak a nő tud. Ha nem találja meg Garciát 4 napon belül, a fejvadászok őt intézik el – ha megtalálja, a vérdíjból boldogan élhet a szerelmével, míg meg nem halnak (vagy el nem isszák a pénzt). És mivel Alfredo Garcia már halott, Bennie-nek nem kellene mást tennie, mint kiszedni a nőből a temető nevét, ahol Garcia nyugszik, és levágni a megboldogult a fejét. A dolog persze nem ilyen egyszerű.

Bennie nem nyílt kártyákkal játszik, és bár a nővel kapcsolatos szándékai alapvetően őszintének tűnnek (azaz tényleg szereti és elfogadja), a fő célja mégiscsak az, hogy kiszedje belőle a volt szerető nyughelyét. Elita érzi a nyomást, de nem érti teljesen a helyzetet, ami elővigyázatossá teszi. Mindketten nagyon óvatosak tehát, miközben csak egyikük tudja pontosan, mire megy ki a játék.

bring_me_the_head_of_garcia8.jpgHogy a Mexikó nyomorát és szépségét egyszerre bemutató utazgatás élménye teljes legyen, Bennie-t és Elitát az esti táborozáskor spontán támadás éri. A Pat Garrett és Billy, a kölyök forgatásáról átmentett két zenészcimbora, Kris Kristofferson és Donnie Fritts bukkan fel motorosként, ők azonban semmit sem tudnak Alfredo Garciáról és a perverz mexikói szappanoperáról, kizárólag Elitára – és talán némi pénzre, értéktárgyra – vetettek szemet, a tét azonban ennél is több: Bennie élete. Nem sokkal azután, hogy a Kristofferson alakította motoros a bokrok felé indult a nővel, a férfi akcióba lép: leüti a másik támadót és a szerelme védelmére siet. Ekkor kerül sor arra a vitatott jelenetre, amely több szempontból is a Szalmakutyákban látható hírhedt nemi erőszakot idézi, és sokak szerint ékes bizonyíték a rendező nőgyűlöletére.

A széles mosoly ellenére egyértelmű fenyegetést árasztó motoros szándékai nem kétségesek, mégsem veti magát teljes vehemenciával a nőre, ahogy a nő sem tanúsít igazi ellenállást – a viselkedése máris mindkettejüknek ellentmondásos. A „földanyai” és kifejezetten „evilági” Elitának nem lehet teljesen idegen a helyzet (egy prostituáltnál ez része a szakmai kockázatnak), és jó oka is van rá, hogy engedjen az erőszaknak, amit ki is mond: ez ilyen, itt ilyen, ő már tudja. Ezzel együtt eleinte nem valami készséges, ahogy a motoros sem különösebben erőszakos, bár a ruhát letépi a nőről. Elita pár pofonnal válaszol, amit Kristofferson figurája kisvártatva viszonoz – majd a férfi szinte csalódottan elsétál.

bring_me_the_head_of_garcia6.jpg

Elita eleinte nem tiltakozott, majd nem adta magát könnyen, ekkor pedig menekülés vagy várakozás helyett követni kezdi a férfit. Mindkettejükből passzivitás és valamiféle szomorúság árad, de a nő végül kezdeményezővé válik, s mire Bennie felbukkan fegyverrel a kezében, már csókban forr össze a motorossal. A felkavaró és minden szempontból szokatlan jelenet a motorosok halálával végződik, és ellentmondásosságának kulcsa – mint arra a forgatás helyszínén is járó Garner Simmons találóan utal – Elita fő szándékának (Bennie megóvása) konfliktusa a büszkeségével (behódol ugyan a cél érdekében, de a pofonokkal jelzi, minden megaláztatást nem tűr el), ami az önérzeten való átlépéssel zárul („bocsánatkérő”, engesztelő csók a szeretett férfi élete érdekében). Az már a körülmények egyszerre ironikus és szomorú összjátékának köszönhető, hogy a megóvni vágyott Bennie ebből a látványból egészen sajátos következtetéseket vonhat le.

Ezt követően árulja el Bennie a valódi célját Elitának: el akarja vinni Alfredo Garcia fejét. A nő továbbra is bizonytalan, nem szívesen mondaná el Bennie-nek, amit az tudni szeretne. A mexikóiakba mélyen kódolt katolikus hit, a halott tiszteletének parancsa, a volt szerető emléke és a Bennie lesüllyedése miatti aggódás mind akadályozza benne, hogy ezt a látszólag egyszerű dolgot megtegye. Félti önmagát is, természetesen. És ha tudná, hogy két gyanús alak régóta követi őket, biztosan még jobban aggódna.

bring_me_the_head_of_garcia5.jpg

Alfredo Garcia koporsójának kiásásával véget ér a film lassabb, líraibb, „romantikusabb” első fele, Garcia fejének leválasztásával egy időben maga Elita is kikerül a képből, és bizonyos értelemben még Bennie is. A zongorista éppen lecsapná egy macsetével a fejet a testről, amikor valaki (egyik követőjük) leüti. Mire magához tér, Elita már halott és Alfredo feje eltűnt. Bennie – és a néző – mindkét eseményről lemaradt, de tenni csak az utóbbival kapcsolatban lehet: a férfi Elita siratása után Alfredo Garcia fejét próbálja meg visszaszerezni. Az események felpörögnek, a gyorsan jelentkező fordulatokhoz társul egy-egy kiváló, tipikusan peckinpah-i akciójelenet, a mozgalmas(abb) felszín alatt azonban továbbra is egy érzelmi viszony a mű igazi motorja, de már nem – elsősorban – a szerelem.

A fejére mért ütés és a traumák (főleg persze Elita meggyilkolása) hatására egyértelműen megzavarodó Bennie igaz barátra talál Alfredo Garcia levágott fejében, akit-amit minden körülmények között megvéd, és távolról sem csak a pénz miatt, bár arról sem feledkezik meg teljesen. Beszédes apróság ezzel kapcsolatban, hogy El Jefe 1 millió dollárt kínált Alfredo Garcia fejéről, ám a Bennie-nek felajánlott – és számára már megváltásnak tűnő – 10 ezer dollár ennek mindössze 1%-a, és ha lehetne, Sappensly még ezt is megspórolná (a barátja halála felett érzett keserűségben Bennie-re támad, de alulmarad).

bring_me_the_head_of_garcia3.jpg

A poklok poklát megjáró Bennie csodával határos módon kisebb sérülésekkel megússza az összecsapásokat, viszont 10 ezer dollárral már nem hajlandó kiegyezni, ha egyáltalán van benne ilyen szándék (nincs). Hullahegyeken át jut el El Jefe haciendájáig, ahol látszólag minden rendben van: tiszta udvar, rendes ház, szép környezet, mi több, igazi ünnep fogadja a zongoristát, Garcia fiának keresztelője. Bennie kamikaze-küldetése akár szerencsés véget is érhetne. El Jefe lányának segítségével bosszút áll a férfin, aki sem pénzt, sem emberéletet nem kímélt csak azért, hogy biztosan halottnak tudhassa a férfit, akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy szerették a nők (beleértve Elitát is). Bennie ezt a lövöldözést is megússza, csakhogy az utolsó pillanatokra, már menekülés közben elhagyja a szerencséje: szitává lövik a kocsijában, utolsó és egyetlen barátja, Alfredo Garcia feje, valamint 1 millió dollár társaságában.

„Senki sem veszít minden alkalommal.”

bring_me_the_head_of_garcia_werk.jpgHa nem tudnánk tőle magától, hogy ez Sam Peckinpah legszemélyesebb filmje, akkor se férne hozzá sok kétség. Korábban is előfordult már, hogy egy színésze emlékművet állított neki az alakításával (pl. William Holden is a rendezőt vette alapul A vad banda vezérének megformálásakor), a bárzongorista Bennie azonban több szinten is megfeleltethető Peckinpah-nak, és közelebb áll hozzá, mint korábban és később bárki. Először is: zenészként keresi a kenyerét, tehát – ha nem is egy Oscar-jelölt író-rendező szintjén, de – mégiscsak művész. Túl ezen, a szakmában akkorra egyértelműen perifériára szorult, olcsó, független, külföldi (!) produkciókban dolgozó direktor és a Mexikó egyik mocskos kis bárjában fillérekért dolgozó bárzenész között nem nehéz felfedezni a további párhuzamokat. Ráadásul Peckinpah-hoz hasonlóan Bennie is megjárta a háborút, és amerikai létére Mexikóban, egy mexikói nővel éli az életét, azaz Warren Oates Bennie-jének modellje mind külsejében, mind helyzetében, mind múltjában egyértelműen az a férfi, aki megalkotta (két régi munkatárs, Gordon Dawson és Frank Kowalski oldalán): Sam Peckinpah. A hasonlóságok azonban ezzel még nem érnek véget.

Bennie-hez a rendező nem pusztán kiindulópont, a sorsa, életének alakulása egyrészt valós idejű elemzése Peckinpah részéről a saját helyzetének (minden lehetőségre lecsapó, vadságot és züllöttséget árasztó, de a lelke mélyén romantikus kitaszított, aki önmaga legnagyobb ellensége, többek között mert képtelen alávetni magát azoknak, akik utasítani akarják, és ezzel még nagyobb bajokba keveredik), másrészt jóslat, amely maradéktalanul be is teljesült (a film eredetileg Bennie megmenekülésével végződött volna, de ezt Peckinpah az utolsó pillanatban megváltoztatta; az Alfredo Garcia ugyanúgy elvérzett a bemutató után, mint Bennie a kormány mögött, és ahogy pár forgatással/ütközettel később előbb Peckinpah karrierje, majd élete is). Valószínűleg az sem véletlen ebben az összefüggésben, hogy bár Bennie ugyan mindenre el van szánva, a morálisan leginkább elítélhető tetteket (Garcia fejének levágása és a családjának kiírtása) nem ő hajtja végre.

A Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejéten a rendező személye mellett egyértelműen rajta hagyta a nyomát legnagyobb szenvedélye, a film (filmezés, filmesek, filmek) iránt érzett mély szeretet is. A legegyszerűbb, viszonylag könnyen megfejthető utalás a Fred C. Dobbs név, amelyet Gig Young karaktere használ. Dobbs a film egyik fontos előképében, A Sierra Madre kincsében volt a Humphrey Bogart által alakított főszereplő neve. Hogy Young karaktere tudatosan használja ezt a nevet a sajátja (Quill) helyett, vagy egyszerűen csak Peckinpah belső poénjáról van szó, nem egyértelmű, de tulajdonképpen nem is fontos. Azt megint csak Peckinpah-tól tudjuk, hogy John Huston műve egyik nagy kedvence volt, vagyis teljes véletlenről biztosan nem lehet szó.

Ott van a filmben precíz összefoglalóként Peckinpah csaknem teljes szakmai múltja (és részben jövője) is a stábtagok révén. Gyakorlatilag nagyítóval kell keresni azokat a szereplőket, akik nem játszottak még Peckinpah-filmben (a legtöbben A vad bandában tűntek fel korábban, de sokan ismerősek lehetnek a Pat Garrett és Billy, a kölyökből és a később forgatott Konvojból, A gyilkosok krémjéből is), még a meg sem szólaló statiszták között is felfedezhetünk olyan arcokat, mint Richard Bright (Neri A keresztapa-filmekben, a pályaudvari tolvaj a Szökésben), míg másoknak a rendezővel közös múltja egészen a Dundee őrnagyig (Enrique Lucero) vagy az ötvenes években készített tévésorozatokig (Whitey Hughes) nyúlik vissza.

bring_me_the_head_of_garcia2.jpg

Áttételesen visszaköszönnek más Peckinpah-alkotások is a múltból, A vad banda és a Szalmakutyák mellett főleg a Pat Garrett és Billy, a kölyök (a film első, közjátékokban és tűnődésekben gazdag fele azokat a jeleneteket idézi, melyekben Pat Garrett bolyong, téblábol, az időt húzza, hogy minél később kelljen elkapnia és megölnie barátját-tükörképét, Billyt) és részben a Szökés (Walter Hill lespórolta a forgatókönyve végéről Jim Thompson regényének megrázó eredeti befejezését, az El Rey-i hétköznapok bemutatását; Peckinpah mintha ezt tekintette volna a kiindulópontnak abban, ahogy Mexikót és a szerelmesek sorsát ábrázolja).

Bennie-Sam figurája és világa mellett legalább ennyire fontos a filmben Elita figurája és az ő világa. Ő ugyan csak egyike a rendező filmjeiben szereplő számtalan, kisebb-nagyobb jelentőségű nőalaknak, de mindenképpen a legjobban ábrázoltak egyike a Cable Hogue balladájában (alias A pap, a kurtizán és a magányos hős) szereplő kurva mellett. Akárcsak a párja, Elita is ellentmondásos személyiség, ahogy maga a kapcsolat sem mentes a visszásságoktól. A maga módján és eszközeivel mindkét fél kegyetlen (a férfi erőszakkal fenyegetőzik, a nő megcsalja), a céljaik sem teljesen azonosak (a férfi sokkal jobb életre vágyik, ezért hajszolja Garcia fejét, a nő sokkal kevesebbel is megelégedne, viszont a házasságot fontosnak tartja, szemben Bennie-vel), és az sem egyértelmű, hogy az események hogyan befolyásolják az érzéseiket (a nő annyira ódzkodik attól, amire a férfi készül, hogy egy ponton kijelenti, elhagyja őt, miután elvitte Garcia sírjához, ami persze nem biztos, hogy teljesen komolyan veendő). „Héjanász az avaron”, de a héják személyisége azért jelentősen eltér a másiktól, és az egyikük szerelmes-megértő hangon még le is coyote-ozza a másikat (Elita megjegyzése utalhat a Gyalogkakukk zilált és örök vesztes ellenfelére, de valószínűbb, hogy a gyakran éhenkórásznak tartott, sokat vándorló prérifarkasra gondol).

bring-me-the-head-of-alfredo-garcia8.jpg

A nő ellentmondásossága nem csak a Bennie-vel folytatott viszonyában és a nemi erőszakkal fenyegető konkrét helyzetben mutatkozik meg. Többek között nem világos az sem, milyen (volt) a kapcsolata a furcsa szerelmi háromszög harmadik csúcsával, Alfredo Garciával, ha egyszer – és ez legalább egyértelmű – már Bennie-t szereti és hozzá ragaszkodik. (Ami azt illeti, Bennie is mintha inkább jóbarátként emlegetné „Al”-t a film elején, és nem haragszik meg miatta különösebben, hogy Elita lefeküdt vele, később pedig kifejezetten közeli lesz a két férfi – egész pontosan a megzavarodott férfi és a halott férfi feje – kapcsolata.)

Tovább bonyolítja (vagy éppen egyszerűsíti?) a helyzetet, hogy Elita (ex-?)prostituált, és ennek ellenére / e mellett tart fel ilyen-olyan viszonyt férfiakkal, beleértve azt a személyt is, akit őszintén szeret. Könnyen lehet, hogy Peckinpah – aki nem mellesleg akkoriban egy mexikói színésznővel élt se veled, se nélküled kapcsolatban – a férfiaknak kiszolgáltatott, de sok szempontból idealizált mexikói nő archetípusa mellett magát Mexikót, a szeretett, de ellentmondások tömegével feszített országot is látta a nőben. És ha kicsit messzebbről nézzük, nem is annyira Bennie-ben, hanem Bennie és Elita párosában jelenik meg a legteljesebben Véres Sam összetett, egyszerre brutálisan erőszakos és sírásig szentimentális személyisége.

alfredogarcia3.jpg

Távolról sem csak Elitán keresztül jelenik meg azonban a filmben a nőkkel szembeni nyílt erőszak és a nyers, kendőzetlen szexualitás. Talán nem tudatos, de mindenképpen jelképes, hogy a 4. percben már fedetlen keblekkel látunk egy fiatal nőt, akinek kisvártatva eltörik a karját is (zseniális, hogy Peckinpah ezt nem mutatja meg, az eltörő csont hangja még nyomasztóbb is attól, hogy a vágás a szereplőkről a ház külső képére vált, mintha messze a falakon túl is hallani lehetne mindent). Meztelenkedik Elita is, de a szex és az erőszak, illetve a legkülönfélébb perverziók, anomáliák már-már katalógusszerűen bukkannak fel a műben (ld. korábban: promiszkuitás, nemi erőszak kísérlete, nemi betegségek, prostitúció), egy részük ráadásul szinte a mexikói mindennapok részeként (fizikai erőszak a nőkkel szemben – kapcsolaton belül és kívül egyaránt).

Külön kifejtés érdemelne a homoszexualitás és a nekrofília témája. Előbbi a két fejvadász, Sappensly és Quill kapcsolatában érezhető (Sappensly még alig bukkant fel a vásznon, már le is üt egy kurvát, aki túl messzire ment a bizalmaskodásban), és még filmtörténeti előzményt is találhatunk hozzá a The Big Combo noir-klasszikusában (a gyilkosságra is kapható bűnözőpáros tagjainak egymás iránti jól érzékelhető ragaszkodása mellett hasonló az elkeseredés is, amely a másik halálakor sújtja az életben maradó felet).

bring-me-the-head-of-alfredo-garcia-7.png

Ami a nekrofíliát illeti, a film már a címében sem csinált titkot belőle, hogy sajátosan viszonyul a halottak tiszteletének ősi parancsához („Nincs semmi szent” – mármint a sírokban, halottakban, kettejükben, mondja egy ponton Bennie Elitának), de egyesek szerint ennél is többről van szó. Legalább egy személy, bizonyos Steve Fischer New Yorkból úgy emlékszik, hogy amikor a bemutató idején látta a filmet, a sírgyalázás mellett/után még helyet kapott benne az is, ahogy az elkeseredett Bennie szexuálisan érintkezik halott szerelmével a temetőben. Állítása szerint a film kontinuitásán is érezhető e jelenet hiánya, ami kevesebb lett az eltávolításával. Jelen sorok szerzőjének mindkét véleménnyel kapcsolatban erős kétségei vannak.

Egyrészt semmi nyoma nincs e jelenet leforgatásának – vagy éppen ilyen szándéknak – sem a forgatókönyvben, sem a forgatási beszámolókban. Másrészt sehol máshol nem találtam ilyen „első kézből” származó hivatkozást a hiányzó jelenetre, azaz a jelek szerint Fischer az egyetlen, aki emlékszik a bemutató idejéből erre a meglehetősen botrányszagú részre (tegyük hozzá, nem ő lenne az első, aki hozzáképzel valamit adott alkotáshoz, mások a Portyánnak a vágószobából soha ki nem kerülő hardcore szexjeleneteit vélték látni valamilyen vetítésen). Harmadrészt Peckinpah maga is úgy nyilatkozott, hogy ennél a filmnél végre teljes egészében élvezhette a végső vágás privilégiumát, ráadásul a filmes adatbázisok sem jegyeznek több hivatalos változatot az Alfredo Garciából, tehát nagyon valószínűtlen, hogy egy ilyen jelenet csak úgy nyomtalanul eltűnhetett az eredetileg bemutatott kópiából, méghozzá még a rendező életében (a híresen temperamentumos Peckinpah biztosan nem hagyta volna annyiban egy „kulcsjelenet” kiiktatását, és 1984-ig még 10 éve lett volna dühöngeni emiatt a sajtóban). Végül, de nem utolsó sorban említsük meg, hogy a jelenetben – a nem túl meggyőző „amerikai éjszakán” kívül – semmi furcsaság vagy „döccenés” nincs, ahogy a nyílt nekrofília sem hiányzik ahhoz semmilyen értelemben, hogy Peckinpah remekét teljes egésznek érezhessük. Más szavakkal: Bennie elkeseredését vagy megőrülését nem nyomatékosítaná annak látványa, hogy látjuk Elita holttestének meggyalázása közben, de a film (és a jelenet) enélkül is éppen eléggé tabudöntögető (túl a könnyen átélhető fájdalmon és veszteségen), ahogy az erre fogékony nézőknek is minden lehetőség adott ahhoz, hogy beleérezze a mű közismert változatának cselekményébe azt, amit a látvány szintjén hiányol belőle („softcore nekrofília” – mindenkinek, aki szereti).

bring_me_the_head_of_garcia91.jpg

Végül említsük meg ebben a körben a nőgyűlöletet is, ami gyakori – és felületes pillantásra jogosnak tűnő – vád Peckinpah-val szemben. Tény, a rendező világképe egyértelműen maszkulin, férfiközpontú, még a választott műfajai (western, akciófilm, háborús film) is hagyományosan a férfiakhoz kapcsolódnak (alkotóként és nézőként egyaránt), de nem célszerű ezt a nőgyűlölettel azonosítani vagy arra leszűkíteni. Az ellenkező nemmel kapcsolatos bizalmatlanság és kétely nyomot hagyott a Peckinpah-filmeken, de ez nem gyűlölet, legfeljebb csalódottság vagy sértettség, ami nem tudja elnyomni a nyilvánvaló rajongást, ahogy a gyakran tárgyként megjelenő dekoratív mellékszereplők (tipikusan: kurvák és könnyűvérű nők) mellett is mindig megjelennek a méltóságteljes, komplex női karakterek, és a férfi és nő közötti őszinte szeretet is.

Ha nagyon akarjuk, beleláthatjuk az Alfredo Garciába azt, ahogy a direktor a (zűrös) szerelem (Bennie és Elita) helyett a (bizarr) férfibarátság (Bennie és Alfredo feje) mellett tesz hitet, de nem érdemes – a filmben látható legerősebb és legőszintébb érzelmi viszony mindenképpen a két főszereplő szerelme, még a gyűlölet vagy a bosszúvágy sem jelenik meg intenzívebben. Igaz viszont az is, hogy Sam Peckinpah világában egyértelműen jelen van az embergyűlölet, ami könnyen összekeverhető a nőgyűlölettel (hasonló történt a Peckinpah-ra sok szempontból emlékeztető Lucio Fulcival is), és nem kérdéses az sem, hogy személyes csalódásai nyomot hagytak a rendező nőábrázolásán, érett műveiben ritkán jelennek meg valószínűtlen tiszta, vagy akár csak nehezen kifogásolható viselkedést tanúsító nők.

Az elszánt lúzer balladája

Nem csoda, hogy a bemutató idején nem aratott sikert Peckinpah munkája: elsőre se lenyelni, se kiköpni nem lehet, a mai napig sokkoló és zavarbaejtő. Önmarcangolásig kíméletlen őszinteségét ponyvaízű, de gyakran teljesen kiforgatott klisék közé rejti, fekete humora nem ismer se Istent, se embert, se semmilyen tabut, és végtelen profánságában úgy szemérmetlenül költői, hogy közben románcnak bántóan horrorisztikus, míg horrornak már-már émelyítően romantikus.

A Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét egyebek mellett ballada is, amelyben helye van még a balladai homálynak is (pl. honnan és hogyan érkezik meg pont a legfontosabb pillanatban Sappersly és Quill?). E ballada szereplői alkoholisták (mindenki iszik, a legkeményebben általában azok, akik éppen a volánnál ülnek, és az amerikaiak kivételével a legtöbben énekelnek is). A díszleteket Mexikó korabeli rögvalója adja, akár szemet gyönyörködtető, akár elborzasztó a látvány, a kellékek pedig hangszerek, fegyverek, macheték, és egy napszemüveg, amit a főszereplő még az ágyban sem vet le. A gyerekek szinte mindenhol jelen vannak (a legtöbb Peckinpah-filmben hangsúlyosan szerepet kapnak szemlélőként), ahogy ugyanennyire magától értetődő a nyomor, a prostitúció és a bosszú is. Utóbbi mozgatja a film valamennyi kulcsfiguráját: El Jefét, akiben fel se merül, hogy akár meg is bocsáthatná Garcia bűnét (főleg hogy annak önmagában rejlik a bocsánata a születendő gyermek révén); Bennie-t, aki El Jefén keresztül az őt lúzernek néző és kihasználó világon is bosszút akar állni; és persze El Jefe lányát is, aki ugyanúgy nem képes túllépni a múlton, mint az apja és az amerikai zongorista, de kettejük közül nem a vérrokont választja,  sőt, éppenhogy őt öleti meg a váratlanul érkező „külsőssel”. A bosszú körbeér, és nem kímél senkit, beleértve az újszülöttet is, aki sosem fogja megismerni sem az apját, sem a nagyapját.

bring-me-the-head-of-alfredo-garcia-6.png

A címbeli testrész, Alfredo Garcia feje nem pusztán a pénz ígéretét hordozza Bennie számára, hanem az utolsó esélyt is (nem utolsó sorban arra, hogy véghezvigye, amit elhatározott). Vesztes ő, igazi lúzer, a szemébe is mondják, de hisz benne, hogy senki sem veszíthet mindig, és ha úgy vesszük, igaza van: minden veszteség ellenére meg lenne rá az esélye, hogy 10 ezer dollárral gazdagabban távozzon, csakhogy nem ezt választja. Részben mert már túl közel került az őrülethez, részben mert mást mutat a belső iránytűje – tulajdonképpen mindegy. A története nem példa, nem követendő mintát közvetít, de nem is mentes a katarzistól, sőt. Megosztó is azért maradt, mert ennyi mocsok között nem könnyű észrevenni a részletekben, gesztusokban megbúvó szépséget és humanizmust, ám ha egyszer sikerült, az élmény nem ereszt.

Tükrözik a mindenkori első néző zavarát a korabeli kritikai visszajelzések is. A bírálók túlnyomó többsége darabokra szedte a rendezőt, egyebek mellett inkompetensnek és katasztrofálisnak nevezve a művét. Míg egy részük a régi Peckinpah-t, a tempós akciófilmek rendezőjét hiányolta, sokan a „nőgyűlölő” és „hipererőszakos” Szalmakutyák szellemi folytatását látták a filmben, és persze azok sem voltak kevesen, akik már az alapötlettel sem tudtak mit kezdeni, az ilyen-olyan részletekről nem beszélve. Roger Ebert jó ideig a kivételek közé tartozott, ő azonnal felismerte az Alfredo Garcia érdemeit, sőt, „nagy filmeket” tartalmazó listájára is felvette. Szép ellenpontja ennek a fércművek listázásáról ismerté vált testvérpár, Michael és Harry Medved véleménye, akik a legrosszabb mozik egyikének tartják. Hozzájuk képest pl. Leonard Maltin még haladónak is nevezhető, miután ő „mindössze” gyenge vérfürdőnek titulálta Peckinpah remekművét, amiből még a rendezőre – szerinte – mindig jellemző gyors ritmus is hiányzik.

Az elmúlt 40 évben (különösen az utolsó 20-ban) egyértelműen átalakult a filmes közvélemény, nem utolsó sorban a szakmabeli Peckinpah-rajongóknak (Coen fivérek, Quentin Tarantino stb.) köszönhetően. Csak hogy a legismertebbeket említsük: az Alfredo Garcia

  • ott kísért a Coenek zseniális Hollywoodi lidércnyomásában (az eredeti címben megnevezett Barton Fink egy dobozzal jár-kel a film vége felé, amiben egy konkrétan meg nem mutatott fej található, minden bizonnyal a szívszerelméé),
  • nyilvánvalóan inspirációul szolgált a mű Tarantino számára, amikor a Sin City vendégrendezőjeként besegített Robert Rodrigueznek és Frank Millernek (a Miller képregényéből származó jelenetben Clive Owens beszélget pont úgy a halott Benicio del Toróval, mint Warren Oates a jóval hallgatagabb Garciával kocsikázás közben),
  • finomabban, de félreérthetetlenül jelen van Tommy Lee Jones már címében is rokon alkotásában, a kiváló Melquiades Estrada három temetésében,
  • kétségtelenül ihletője a meglehetősen alulértékelt (és borzalmas magyar című) Hullahegyek, fenegyereknek, ami túlzás nélkül egy hamisítatlan szerelmeslevél – többek között – a Peckinpah-életműhöz.

bring_me_the_head_of_garcia_packinpah.jpg

A legfontosabb persze nem a kritikusok vagy a rendezőkollégák véleménye, hanem a közönségé, és hogy mit gondolnak ma a filmbarátok az Alfredo Garciáról. Függetlenül a közönség egy részének ellenérzéseitől-tanácstalanságától, a mérleg egyértelműen pozitív, a film mára jól láthatóan „beérett”, széles körben népszerű kultfilm lett, amely rendszeresen felkerül a különféle „minden idők legjobb filmjei” listákra is. Sok más modern klasszikushoz (és amit azt illeti, a remekművek többségéhez) hasonlóan a Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét sem nevezhető minden ízében tökéletes alkotásnak (pl. jól látszanak rajta az alacsony költségvetés nyomai), de egy műalkotás értékét amúgy sem az adja, hogy technikai értelemben mennyire kifogástalan és szabálykövető, hanem hogy közvetít-e olyan igazságot, szépséget, erőt, hatást, amit más alkotások nem, vagy sokkal kevésbé erőteljesen.

Sam Peckinpah filmje igaz, szép, erős és hatásos, méghozzá a lehető legmagasabb nívón. Kétségtelen, nem kényezteti a könnyű megfejtésre vágyó nézők tömegeit – de ez már legyen az ő problémájuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr188525150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vékony Gábor 2016.03.28. 19:57:50

A kiváló és nagyon alapos elemzést egy apró referenciával tudom lábjegyzetelni:
John Woo Golyó a fejbe (1990) című filmjében a gyerekkori barátok végső leszámolásakor Ben elviszi Frank koponyáját Paulhoz, hogy így szembesítse őt árulásával. Az anyósülésre tett, lepelbe burkolt fej felidézi Peckinpah filmjét. Később aztán a csontmaradvány még egy hamleti monológra is alkalmat teremt - a szemgödörbe nyomott pisztolycsővel, ahogy az Woo-nál dukál.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2016.03.29. 15:24:13

@Vékony Gábor: Köszi, és köszi az infót is! A Golyó a fejbét nagyon régen láttam, főleg a Cimino- és Leone-utalások maradtak meg bennem, de biztosan igazad van, most már rémlenek ezek a részek a fejjel (és persze Woo nagy Peckinpah-rajongó, ez nem is kérdés). Saját kútfőből származik egyébként a megfigyelés? Első körben nem sok utalást találtam rá a Google keresőjében, valószínűleg sokak figyelmét elkerülte a kapcsolat:

books.google.hu/books?id=hgoKvQm4QgwC&pg=PA94&lpg=PA94&dq=%22john+woo%22+%22alfredo+garcia%22&source=bl&ots=RimDBQN1Qb&sig=SwRAqmI8QhlW4ZHs7yk0aC3P58s&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwiqvMGii-TLAhXHBiwKHfR-AmsQ6AEIKTAC#v=onepage&q=%22john%20woo%22%20%22alfredo%20garcia%22&f=false

Vékony Gábor 2016.03.29. 18:26:47

Saját megfigyelés, igen.
süti beállítások módosítása