Bő egy évvel a Birdman után Iñárritu elkészítette a díjesőt fakasztó filmje túlélős-vadonos alternatív verzióját, mellyel ismét bejelentkezett az Oscarra, rögtön egy tucatra. A visszatérő az első felületes pillantásra talán egészen másnak tűnik, mint a nagy dobásra készülő egykori akciósztár mentális kálváriája, ám ha a figurák szintjén vizsgáljuk, mindkét történet ugyanazt a logikát követi és hasonló kérdéseket feszeget. Míg a színház szűk labirintusában hőseink az alkotás katarzisát keresték, a hajsza célja a végtelen vadonban is a spirituális megújulás. Hiába egymás ellentéte tehát a tér, szereplőink mindkét esetben keskeny kényszerpályán mozognak. A megváltáshoz túl kell lépniük saját testük és jellemük korlátain, miközben a saját fanatizmusuk hálójában vergődnek. A kamera nem engedi el a figurákat, a néző aktív résztvevője lesz ennek a fizikai és mentális utazásnak.
A visszatérő kínzó problémája éppen az, hogy a Birdman újjászülető társulatával szemben a fagyos folyóparton egymásba botló hősök idegenek maradnak. Mintha maga a rendező sem tudná, miért olyan fontos elmesélnie ezt a történetet. A kellő alkotói invenció hiányát pedig sem a fantasztikus képek és hangkulisszák, sem a színészek áldozatos munkája nem pótolhatja. Az irritálóan hatásvadász zárókép után talán épp ezért támad valami különös hiányérzetünk.
A filmet övező hype a forgatás nomád körülményeinek szólt, ám önmagában az a tény, hogy a vegetáriánus DiCaprio nyers májat rágcsál és a jeges vízbe gázol, még nem garantálja a mélyebb, érdekfeszítő gondolatokat. Iñárritu sok-sok kedvelt témát és klasszikus motívumot bedob: az ember és természet viszonyán, a fenséges vadságon át az aszkétizmusig felvonul itt minden, ami a teljesítőképességet feszegető vándorlásokat spirituális élménnyé varázsolja. A film egy másik rétegét az őslakosok tragédiája, illetve a mitikus amerikai határvidék évszázados westernes panelei (bosszú, a törvény és a közösség viszonya, a vadont és a civilizációt egyesítő hős) adják.
Hőseink egytől-egyig keresnek valamit (legyen az isteni vagy emberi igazság, pénz vagy épp elrabolt lány), de csak azok érhetnek célt és élhetnek túl, akik a pragmatizmus helyett megértik és magukévá teszik az anyatermészet embernél hatalmasabb törvényét. Számos kérdéskör felmerül tehát, ezek mégsem állnak össze egységes egésszé. Iñárritu e közhelyes megállapításoknál sokkal többet nem képes mondani és a karakterek komplexebb ábrázolása, e fenti problémák kibontása helyett a zsigeri hatásokra fókuszál. Így lesz a filmnyelv és a forma sokszor öncélú, a színészi játék pedig fakírokat idéző díjcsalogató mutatványba megy át.
Van itt Rambo-féle sebkiégetés és fenyőugrás, a Farkasokkal táncoló és az Apocalypto közösségi drámája, illetve a Valhalla - A vikingek felemelkedése meditatív sodródása. Alkotóink végigzongorázzák ugyan a nagy előképeket (Mallicktól Jarmuschon át egészen Hillcoatig), a filmet mégis inkább a Bear Gyllus-féle dögevős-lókoncolós túlélő-pornó temeti maga alá. Ezeken a pontokon nem Hugh Glass, hanem a színész DiCaprio küzdelmét látjuk és törvényszerűen kizökkenünk a történet fiktív világából. A „tényleg megcsinálta?” kérdése a film konstruáltságára irányítja a figyelmet és ekkor óhatatlanul az villan be, Iñárritu vajon azért hozta tető alá ezt a produkciót, hogy ismét különféle borítékokból kerüljön elő a neve?
A most is zseniális Tom Hardyval szemben Leonardo DiCaprio gyakorlatilag nem kap lehetőséget a figura megformálására, hiszen a játéka kimerül az elemekkel és saját testével vívott harcban. Éppen ezért borítékolhatja a régóta esedékes arany szobrocskát, hisz az Akadémia mindig előnyben részesíti a látványos fizikai attrakciókat az árnyaltabb, ám kevésbé látványos színészi alakításokkal szemben (gondoljunk csak Eddie Redmayne tavalyi díjazására).
A legfrissebb tendenciáknak megfelelően A visszatérő játékideje a két és fél órát nyaldossa, ám ahogy oly sokszor mostanában, a hosszabb snittek és az elnyújtott jelenetek nem minden esetben indokoltak. A kötelező patetizmus mellett leginkább a főhős merengései tűnhetnek erőszakoltnak: attól még, hogy a haldokló férfi a szélben lengedező fákat nézi, nem feltétlen lesz belőle Halott ember. “A bosszú Isten kezében van” - vonja le a tanulságot a DiCaprio megformálta főhős és ezzel egyúttal azt is elárulja, miként élhette túl a túlélhetetlent. Iñárritu panteista szemlélete szerint a természetben ott van Isten, és aki összhangba kerül vele, az üdvözül. E meglátásait az érzéki benyomások szintjén (hang és vizualitás) maximálisan képes átadni, de ennél többre sajnos nem képes. A visszatérő kétségtelenül gyönyörű és nem szokványos élmény, ezen erényei nem avatják megkerülhetetlenül fontos alkotássá.
