Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Jared and Jerusha Hess igazán soha nem törték a szélesebb közönség ingerküszöbét, holott a filmjeiket nagyobb hollywoodi stúdiók forgalmazták. A hangosabb sikerek elmaradása már csak azért is érdekes, mert alkotóink egy hasonlóan markáns szerzői univerzumot működtetnek, mint Wes Anderson. Azonnal felismerhető stílusjegyek, aprólékosan kidolgozott tárgyi környezet, különc figurák és kiszerűségükben is epikus történetmorzsák: az egyetlen lényeges különbség, hogy a Hess-házaspár egészen más tömegkulturális referenciákból és hangulatokból építkezik, mint ünnepelt kollégájuk. Őket a vidéki Amerika bumfordi bája és a világ végén unatkozó csodabogarak érdeklik, és soha nem jelölik egyértelműen, hogy komolyan vehető látleletet, groteszk tragikomédiát vagy leheletfinom paródiát láthatunk.
Hőseik szürreális mikrovilágokat teremtenek maguk köré és oda menekülnek a hétköznapok monotonitása és szürkesége elől. A fantázia és a valóság, a vágyott és valódi személyiség folyamatos ütközései, a kisstílű húzások és az egymásra utaltság ellentétei mélyen emberivé és rendkívül humorossá varázsolják a nem éppen átlagos karaktereiket. Hessék nagy adag együttérzéssel és szinte tudományos alapossággal mutatják be őket és a nézővel együtt térképezik fel a különleges világaikat. Bemutatkozó filmjük, a Napoleon Dynamite messze az eddigi legerősebb és legjobban kidolgozott munkájuk, melyet a tisztes bevételi eredményei és a tengerentúli kultusz ellenére is sajnálatosan kevesen ismernek (és értékelnek) itthon. A kissé szerencsétlenre sikerült magyar címet (Nevetséges Napóleon) a továbbiakban is kerülni fogom.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Ebben az esetben korántsem a miről, sokkal inkább a kiről kérdése a fontos. A Napoleon Dynamite külön bejáratú univerzumában az az igazán izgalmas, hogy e bizarr figurákkal nem is nagyon kell történnie semminek, hiszen a létezésük és világlátásuk már önmagában elsőrangú humorforrás. Adott persze egy vékony gimifilmes keret a szokásos hierarchikus problémákkal, sulis elnökválasztással és a nagy bállal, de a sztori ráérősen elkacskaringózik a különböző mellékszereplők felé. Az epizodikus szerkesztésmód közel hozza a hősöket, a vidéki nihil szinte tapintható. Az alapvetően passzív figurák tulajdonképpen egymásra reagálnak és a poénok teljességgel kiszámíthatatlanok és szabálytalanok. Itt tényleg minden megtörténhet, de valójában nem történik semmi, ami átkozottul vicces. Legalábbis annak, aki fogékony az efféle finomságokra.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
Nagy nevű sztárok vagy később befutott nevek nincsenek, ez egy független filmes debütálás. A casting egyébként tökéletes, a címszerepet alakító Jon Heder a geekség soha nem látott szintjeit villantja fel és már azzal elviszi a filmet a hátán, ahogyan a vastag szemüvegében hunyorog. A bajszos-parókás nagybácsi, a mexikói barát és a szűzbajszos testvér is telitalálat: a tinifilmes klisék kiforgatása és az abszurdba hajló fordulatok azért üthetnek akkorát, mert ezekkel a megejtően béna, szájtáti figurákkal esnek meg.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
A Napoleon Dynamite még az amerikai indie-átlagnál szárazabb és szürreálisabb, egy érzékeny portré és egy bravúros műfaji kötéltánc egyszerre. A finom megoldások és a pimasz szabálytalanságok a többséget valószínűleg elidegenítik majd, míg az efféle különlegességekre fogékony kisebbség iszonyúan jól fog szórakozni. Akit első pillantásra nem varázsol el a szereplők fizimiskája és a film sajátosan bumfordi bája, az értetlen képpel szenvedi el a rá váró bő másfél órát. A Napoleon Dynamite humora tényleg utánozhatatlanul egyedi, a címszereplőt valódi hőssé avató, végső nagy erőpróba zseniális táncjelenetét csak az tudja maximálisan kiélvezni, aki vevő az efféle egzotikus agymenésekre. Egy borongós vasárnap délelőtt Napoleon Dynamite társaságában a kanapén valóban feledhetetlen élmény lehet.
A rovatban megjelent korábbi cikkek ide kattintva olvashatóak.
