Vitathatatlan, hogy az Apple a világ egyik legismertebb cége, termékei a nyugati civilizáció legáhítottabb és legmeghatározóbb csecsebecséi, így annak fővezére is igencsak menő árucikknek számít a kulturális életben. Steve Jobs nevével jószerivel bármit el lehet adni, értelemszerű tehát, hogy a szórakoztatóipar is úgy hozza ki egymás után a róla szóló portrékat, ahogy az Apple küldi az iOS updateket. Annak ellenére, hogy Jobs 2011-ben hagyta magára vállalatát és mindössze 56 évet élt, eddig 15 biográfia, 9 dokumentumfilm, és 4 nagyjátékfilm jelent meg róla. A Jobs-brand tehát egyértelműen tarol – ráadásul a legújabb, Danny Boyle és Aaron Sorkin nevével fémjelzett, pazar szereposztással rendelkező film igazi csúcstermék lett, és érzetre pont úgy működik, mint egy vadonatúj Apple-eszköz; nyálcsorgatóan menő, mindenki áhítatosan ajnározza, hihetetlenül jól van eladva, tökéletesnek látszik és épp ezért aprócska hibáival képes frusztrálni a felhasználót.

Nincs szükség új iPadre, de ha az ember a kezébe veszi, maga se tudja hogyan is élhetett eddig nélküle. Ennek rugója mentén működik Boyle filmje is: valójában nincsen szükség rá, hiszen látszólag minden el lett mondva a témával kapcsolatban (lásd: a jobb sorsra érdemes Jobs-t 2013-ból, vagy a tévés limonádé Számító embereket [1999], hogy csak a nagyjátékfilmeket említsük) – de mi van akkor, ha a már ismert terméket egy kicsit szebb, letisztultabb dizájnnal adják el?

A Boyle-Sorkin verzió máshogy közelíti meg a témáját, eltér a hagyományos biopic-ektől, és inkább egy háromfelvonásos színházi formában dolgozza fel a Jobs-sztorit, ami a legjobb és egyben legproblémásabb pontja a filmnek.

A három fejezet az első Macintosh, a NeXT és az első iMac keynote-ja előtti 40 perc (fiktív) eseményeit mutatja be – mindhárom kulcsfontosságú momentum mind Jobs karrierje, mind a technológiai / kulturális élet szempontjából. Mindez úgy kerül terítékre, hogy mindhárom esetben ugyanaz az 5-6 kulcsfigura kopogtat be a backstage-be hozzá egy kis csevejre, és ezekben a dialógokban minden megtestesül amiről tudni kell Jobs kapcsán. Nagyon szép, feszesen megírt, szikrázó párbeszédek csattannak el, Michael Fassbender és az összes színész csak úgy sziporkázik a masszív gondolatmenetekben, csodás rádiójáték is lehetne belőle – mely tény inkább aggasztó, sem mint dicséretre méltó.

A film mentségére szolgáljon, hogy annyi fejzsongató információt és aranyköpést, amelyet a Jobs-legendárium szolgáltatott, nehéz máshogy stílszerűen formába önteni, az is szimpatikus gesztus az alkotók részéről, hogy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a vizuális élmény felé billenjen a mérleg nyelve és elmossák a néző első negyedóra utáni klausztrofóbiájának pánikrohamát. Dinamikusan pörögnek a jelenetek egymás után, a szereplők folyamatosan mozgásban vannak, mi több, az alkotók a forgatás során a három fejezet korszakait megidéző autentikus filmnyersanyagot használtak.

Aaron Sorkin forgatókönyvíró a „Facebook-film“ (Social Network – A közösségi háló) után megint nagy fába vágta a fejszéjét és megint egy olyan témát fejteget, ami talán kicsit túl közeli ahhoz, hogy szép kerek tételt vagy tanulságot lehessen belőle kihozni. Ezt nagyon jól kiküszöböli a Boyle-touch nagyvonalú történetvezetési stílusa és felfújt érzelmessége – mi sem mutatja ezt jobban, mint Jobs lányával, Lisával való hírhedten ambivalens kapcsolatának szála, amely mindig kulcsmomentumoknál illeszkedik a képbe, és kellőképpen érzelmes és megható ahhoz, hogy minden hézagot kitöltsön. Ennyi bőven elég, innen nézve Jobs portréja még csak pixeles lehet.