Villámkritika - The Final Girls; The Assassin; The End of the Tour

2016. január 06. 15:04 - Huber Zoltán

 final_girls1.jpg

The Final Girls

Az önreflexió mindig is jellemző volt a slasher műfajára. A kikacsintások és idézőjelek használata mögött sokáig nem valamiféle rafinált alkotói megfontolás munkált, az egyre bonyolódó kereszthivatkozásokat az üzleti célú folytatások nagyüzemi logikája diktálta. A hat-nyolc epizódra dagadó szériák egyik különös (és egészen figyelemreméltó) aspektusa, hogy az integritás és a folyamatos frissesség ellentmondásos elvárásai között őrlődve a filmesek olyan elbeszélői fogásokat vetettek be, melyekkel mostanság a csillogó franchise-mozik próbálják lenyűgözni a közönségüket. Mióta Wes Craven Sikolya életmentő vérátömlesztésként tudatosította a slasher metaságát és magával a zsáner szabályrendszerével kezdett játszadozni, menetrendszerűen érkeznek azok a darabok, melyek szeretnének a nézővel minden eddiginél jobban összekacsintani. A The Final Girls a címben jelölt kulcsfontosságú hősnő kiszámítható dramaturgiai sorsát a vígjátéki vonal és a "bűnös élvezet" esztétikai megoldásaival szeretné megbolondítani. Bár a film szórakoztató részeredményeket vitathatatlanul fel tud mutatni, messze elmarad az olyan gyöngyszemektől, mint a Ház az erdő mélyén vagy a méltatlanul alulértékelt Trancsírák.

final_girls.jpg

Az alkotók nagy ötlete, hogy tinédzser hőseink a Pleasantville logikájának megfelelően egy tipikus táborozós-mészárlós B-kategóriás horrorban találják magukat, azaz nem is a rájuk vadászó gyilkos, hanem a zsáner nyolcvanas években kikristályosodott szabályai ellen harcolnak. Bár maga az alapszituáció nem kimondottan friss (a fikciós világba átlépő szereplő klasszikus írói fogás és legalább az Óz óta a vásznon is kedvelt), a slasher ilyen szempontú felkavarása izgalmas lehetőségeket tartogat, amit a film sajnos csak néha vált valóra. A műfaji klisék ellenében dolgozó művész, a zsáner törvényszerűségei és az önálló tudatra ébredő típusfigurák egymásnak feszülése számos poénforrást tartogat, de a ziccerek a legtöbbször kimaradnak. A történet keretéül választott családi dráma lerágott csont, a sikolykirálynőként híressé vált anyját gyászoló lány figurája éppen olyan unalmas és kiszámítható fordulatokat hoz a történetbe, melyet a slasher kapcsán maga a film szeretne nevetségessé tenni. Bár a nyolcvanas évek rosszul megírt szereplői (a kanos srác, a butuska csaj, a szűz, a különc fekete) és a kortárs generáció találkozása és együttműködése kimondottan vicces, a sitcomokból és független filmekből ismerős fiatal színészek jók, a nagy mutatvány végül nem sikerül. A The Final Girls pont azokat a hibákat követi el, amin élcelődne és ez bizony hatalmas öngól, ami eldönti a meccset.

assassin.jpg


The Assassin

Mintha egyenesen a filmfesztiválok programjába vagy az év végi kritikuslistákra készült volna, a The Assassin (Nie yin niang) rég nem látott csúcsra járatja azokat a megbízható stilisztikai manírokat, mely a kisebbséget elvarázsolja és a közönség nagyobb részét általában taszítja. Hou Hsiao-Hsien munkája minden részletében tökéletesen megfelel a jobb híján "fesztiválfilmnek" nevezhető kategóriának, mely a jelen esetben nem pozitív jelző, hanem egy erősen ellentmondásos minőséget jelöl. Adott egy sokáig lenézett és csak az elmúlt bő évtizedben rehabilitált filmtípus (wuxia), melyből a kínai rendező egy gyönyörű statikus képekbe csomagolt, rejtélyesnek tűnő, egészen lassan csordogáló egzisztencialista merengést farag. Gondosan komponált, hosszan kitartott beállítások és szándékoltan tagolt, már-már az érthetőséget veszélyeztető történetmesélés jellemzik a művet, aki tehát látványos kardos összecsapásokra vágyna, gyorsan keressen egy másik filmet.

Az akció és a fantasztikum szinte teljes zárójelezésével a sors, a szerelem és a szépség nagy kérdései kerülnek terítékre. A rendező valóban egyéni módon használja a zsáner építőköveit és a különleges fogalmazásmód sem vitatható el tőle, éppen ez teszi nehézkessé és kimódolttá a végeredményt. A film vizualitása valóban lenyűgöző és az enigmatikus elbeszélés is leköti a figyelmet, ám ez a fajsúlyos stílus szép lassan maga alá temeti a tulajdonképpeni történetet. A lélegzetelállító felvételek, a meditatív hangkulissza és az erőteljes szimbólumok egy idő után leválnak a címszereplő bérgyilkos különös megbízásáról, az erőteljes filmnyelvi megoldások pedig fokozatosan válnak öncélúvá. Hiába jó elmerülni ezekben a színpadias képekben, ha a stilisztikai megoldásokat végül nem ellensúlyozzák a figurák, sem a történet fordulatai. Az elliptikusan szerkesztett karakterdráma és a fokozatosan kibomló tragikus szerelmi tanmese kevésnek bizonyul és bár jönni kéne a mindent elborító szépségnek, a nagy katarzis elmarad.

end_of_the_tour.jpg

The End of the Tour

Ilyesmi lehet a magyar forgalmazók rémálma. A film egy felénk jószerével ismeretlen író és vele interjút készítő újságíró néhány napos találkozását dolgozza fel és a bő száz percben nem is történik semmi más, csak ez a két férfi beszélget egymással. Igaz, utazgatnak ide-oda és a szerepeket viszonylag ismert színészek alakítják, mégsem lehet sokkal többet elmondani annál, hogy a The End of the Tour egy különc vidéki remete és őt faggató nagyvárosi riporter különös találkozását meséli el, nagyrészt hosszú dialógusokon keresztül. Hogy ez aztán tényleg magával ragadóvá, érdekfeszítővé és bensőségessé válik, annak a remek forgatókönyv és a komplex karakterek mellett a kitűnő színészi alakítások és az erőteljes hangulatokkal operáló rendezés az oka. A másik ember felfedezésével és megértésével önmagunktól is sokat tanulhatunk, a film hatása éppen ezért független attól, tudjuk-e egyébként, ki is az a David Foster Wallace.

Az interjúkra épülő filmek szép lassan külön alműfajjá izmosodnak, de a The End of the Tour legalább annyira road movie és rezignált brománc, mint az alkotói tehetség és szorongás dumálgatós vizsgálata. Az előbb felsoroltak is jól mutatják, hiába az akciószegény történet, a két főszereplő között kacskaringózó párbeszédek rendkívül izgalmasak és feszültek, illetve számos kérdést érintenek. Míg Foster Wallace a hirtelen rászakadó hírnévvel és a zsenialitás árnyoldalaival küzd, David Lipsky kénytelen szembenézni azzal, hogy messze nem olyan jó író, mint az interjúalanya. A két férfi a másikat tehát nemcsak egyenrangú beszélgetőpartnerként, de egyfajta mentális tükörként is használja, ami különösen érdekessé teszi a szemünk előtt formálódó kapcsolatukat.

James Ponsoldt rendező a pezsgő beszélgetéseket egy könyvbemutatóval egybekötött utazás keretébe helyezi és a vidéki Amerika napfényes-fagyos téli képeivel kíséri. Bár az elmúlt években manírokká izmosodott indie-megoldásoknak (kásás gitárzene, keserédes hangulatok) ő sem tud ellenállni, a film több szinten is kiválóan működik és napokig a nézővel marad. Jesse Eisenberg „eisenbergsége” most egészen visszafogott, Jason Segel pedig szinte teljesen eltűnik a tragikus sorsú író ellentmondásos figurájában. A nézőnek végül kedve támad elolvasni Wallace valamelyik könyvét. Örömteli hír, hogy nemsokára ezt magyarul is megteheti, hiszen a kultikus csúcsmű, az Infinite Jest fordítása nemsokára érkezik.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr878212652

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Ahasverus · http://boszorkanyvadasz.blogspot.hu/ 2017.01.25. 12:22:34

A The Assassin egy mélységesen középszerű akciófilm. Olyan, amit egyszer megnéz az ember, majd továbblép, úgy, hogy nem veszi elő többé, újranézésre, legrosszabb esetben elfelejti még a létezését is.

Megértettem a sztorit, bár beletelt némi időbe, mire összeraktam az egészet. A sztori egyszerű, ami persze nem is lenne gond, hiszen nem egy komplex cselekmény miatt lesz valami jó film.

Igazából három dolog kellett volna, hogy ez jó film legyen:
- elhagyni a lassú jelenetábrázolást (el se hiszem - még az olyan jeleneteket is fárasztó lassúsággal mutatják be, amikor a szolgák készítik a fürdővizet, vagy amikor az orvos megnézi az agyvérzést kapó nemes urat)
- kidolgozni normálisan a dialógusokat és a harckoreográfiákat
- rendesen megcsinálni a bérgyilkosnő karakterét

Nie Yin Niang karaktere: Van egyszer a külcsín és a személyiség. Az egyik külső, a másik belső.
A külcsin remek. Nie Yin Niang gyönyörű. Szép az arca, szép az alakja; az öltözék, amit hord, szintén szép; és a mozgásában is van valami szépség. Azok a jelenetek, amiben ő is szerepel, megragadja a tekintetet; képes arra a férfi néző, hogy gyönyörködjön benne.
A személyiség viszont csapni való. Sokak elmondása szerint Shu Qi jó színésznő, de én a kiváló színészi tehetségéből semmit sem láttam. Hihetetlenül unalmas volt a színészi játéka, mintha csak unta volna az egész forgatást, és mielőbb túl akart volna lenni az egészen. A karakter háttértörténetét megismerjük a többi karakter szájából, de maga a karakter, az érdekes háttértörténetével, nem lesz élő. Egyszerűen nem él a filmben a főhősnő. Persze, nehéz is a dolga Shu Qi-nak, mert nem lett rendesen megírva a karakter.

Én akkor jöjjön egy értelmetlen jelenet, amit egyszerűen nem voltam képes megfejteni. Találkozik az erdőben a két bérgyilkosnő, Nie Yin Niang és egy másik, összemérik a pengéjüket egy dögunalmas küzdelemben, majd elválnak útjaik. Ez most mi volt?

Szerintem az egész film olyan, mint maga Nie Yin Niang karaktere: kidolgozatlan. Kár: Több munkával és kevesebb bénázással lehetett volna egy jó film is.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu