2003–2014 között öt könyve (A Titanic zenekara, Filmolvasókönyv, Másvilágok, Káoszkeringő, Az eredendő máshol), kétszáznál is több tanulmánya jelent meg, közben 8 szöveggyűjteményben, illetve tanulmánykötetben szerepelt, sőt 4 klasszikus magyar film DVD változatának a munkatársa volt. Beszélgetés Gelencsér Gábor filmesztétával.
− Miként határoztad el, hogy mozgóképes esztétikával foglalkozol?
− Kamaszkorom óta érdekelt a film, illetve érdekeltek a humán tudományok. A kettő az esztétikában találkozott: ez vezetett végül a hivatásomhoz. Az gyorsan kiderült számomra, hogy az alkotói oldalon nincs sok keresnivalóm, azaz rögtön az elmélet felé tájékozódtam. Ott viszont nem volt még a mostanihoz hasonló egyenes út. A nyolcvanas években a bölcsészkarokon nem létezett „filmszak”, tehát csak közvetve, más területekről közelítve lehetett a filmhez eljutni. Akkor ez nehézséget jelentett, most viszont úgy érzem, épp a nehézségek legyőzése bizonyította, hogy valóban a filmmel szeretnék foglalkozni, bármi áron. Mindezzel együtt néha irigykedve gondolok a hallgatóimra, akik olyan szakon tanulhatnak, amelyen nekem csak a tanítás lehetősége adatott meg.
Előadás Szőts István filmjeiről a gyáli Zrínyi Miklós Általános Iskolában
– Voltak-e kedvenc filmjeid? Miért ezekeket választottad? Változott-e azóta a lista?
– Eleinte eléggé bölcsészként viszonyultam a filmhez, ezért vonzódtam talán a filozófikus hajlamú rendezőkhöz. A tanárképzőn a szakdolgozatomat, a témavezetőm, Komoróczy Emőke nagyvonalúságának köszönhetően filmből írhattam: Bergman Trilógiájáról. Ő nagy hatással volt rám. Emlékszem, szegény keresztapámat, aki nem volt mozibajáró ember, középiskolás koromban elcipeltem a Suttogások, sikolyokra, hogy biztosan bejussak a szigorúan 18 éven felülieknek szánt filmre. Nem sokat értettem belőle, de a hatása elementáris volt. Azóta, persze, rájöttem, hogy Bergman sem filozófus, hanem nagy művész. A róla szóló esszéimben igyekszem ezt a fiatalkori tévedésemet korrigálni. S még egy kedvenc film a hetvenes évek végéről: A kis Valentinó. Még egy lányt is elvittem rá a csillaghegyi utánjátszó moziba. Hát, nem lett belőle kapcsolat. Annál inkább Jelessel: furcsa érzés, hogy évtizedekkel később én beszélgethettem a rendezővel és az operatőrrel, Kardos Sándorral a DVD-kiadás hangkommentárjában. S most fejeztem be a Jelesről szóló monográfiámat. A lista tehát végül is kevéssé változott, csak a filmekről alkotott képem módosult, hál’ Isten.
– Hol jutottál ezekhez a filmekhez? Milyen filmklubokba jártál? Budapesten elég nyitott filmes élet volt az 1970-es 80-as években, annak ellenére, hogy ezeket a filmklubokat mint az ellenzékiség potenciális helyeit, megfigyelték, jelentések készültek személyekről, programokról, sőt a beszélgetésekről is. 1988-89-ben, mert annyira nem lehetett tudni, hogy mi lesz, egy debreceni művelődési ház igazgatónője hivatalos feladatként rendszeres jelentést írt a filmklub vezetőjéről, az állandó ankétvezetőről és előadóról is.
– A Tűz van, babám! zártkörű vetítéséről rendőr zavart el, amikor be akartam lopózni a moziba a hátsó kapun… Rengeteg filmklubba, akkori TIT-vetítésre jártam. Sokat köszönhetek Perlaki Tamásnak, aki hihetetlen elhivatottsággal és szenvedéllyel szervezte – és szervezi a mai napig – ezeket a sorozatokat. Hiánypótló események voltak; ott lehetett összeszedni a filmtörténetet. Bevallom, a filmklubos beszélgetéseken nem nagyon maradtam, vagy sosem szóltam hozzá, a vetítéseket viszont ki nem hagytam volna. A másik érdekes filmnézési lehetőség a „magyar filmek mozija” volt; korábban a Bányász, aztán a Tanács, mai nevén Szindbád. Ott egy-egy magyar film bemutatója alkalmával levetítették a rendező addigi életművét, vagyis lehetett pótolni a hiányokat. Nem volt rossz ötlet.
− Van-e ars poeticád, és miért szereted a filmekről való tanítást?
− Számomra a legfontosabb a szakmaiság és a művészet kiegyensúlyozott egymás mellé rendelése. Egyfelől nem hiszem, hogy csak szakembereket kell képeznünk. Művészettel foglalkozunk, s ezért nem szabad elfeledkezni arról, hogy a művészet igen egyszerűen megfogalmazott szerepe az, hogy segít élni. Másfelől viszont a műértésünk csak akkor lehet megalapozott, lehetőleg minél teljesebb, ha biztos tudás, szakértelem, érvrendszer áll mögötte. Még egyszerűbben fogalmazva: a szakbarbárságot és a lilaságot egyaránt igyekszem elkerülni. A film ebből a szempontból kihívást jelent, hiszen az kicsit olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá, s mindenki érti. Azt próbálom elérni, hogy a szakmailag megalapozott, elmélyült, alapos elemzés révén a megértés is teljesebb, gazdagabb legyen. A legnagyobb siker számomra az volt, amikor egy ilyen elemzés után az egyik hallgató spontánul felkiáltott: jé, tényleg!
− Milyen módszereket használsz a filmkultúra terjesztésében?
– Tanítás, írás, szerkesztés – ebben a fontossági és „erő”-sorrendben.
A tanításban természetesen fontos a tudásanyag, hogy legyen mit mondanunk, de legalább ennyire lényegesnek tartom a formát, hogy érthetően adjuk át a mondanivalónkat. Óráról-órára küzdök azért, hogy minél strukturáltabban, szervezettebben, világosabban, az időkeretek pontos betartásával beszéljek. Hasonlóan fontosnak tartom a hallgatókkal történő személyes konzultációt. Igyekszem gyorsan és érdemben válaszolni, ha megtisztelnek a bizalmukkal.
Az írás a mai napig kihívás: nem írok könnyen, s rengetegszer újraolvasom a szövegeimet. Itt is szinte a gondolatisággal egyenrangúnak érzem a stílust. Nem vagyok távolról sem szépíró, de néha úgy érzem, a szöveg megformálása tereli a gondolataimat is. Talán ezért sem tudok vázlatból dolgozni, hanem a címtől haladok a vége felé, s „kész” szöveget írok – amit aztán rengeteget javítgatok.
A szerkesztést hivatásszerűen már nem gyakorlom. Az ötletelés szintjén szerintem nem vagyok túl jó, inkább a pontosság lehet erény a szerkesztői munkámban. A Pannonhalmi Szemle jelenlegi szerkesztése inkább egyfajta baráti társalgást jelent okos emberekkel.
− Havonta, munkatársaiddal megosztva, tartasz – az egyetemi szemeszter idejében – az Uránia Nemzeti Filmszínházban filmelemzéseket és kötetlen beszélgetéseket. Mik a legfontosabb feladatai egy mozgóképes moderátornak?
− A Közelkép-est a Filmtudomány Tanszék és a Metropolis folyóirat közös rendezvénye, ahol a 2014/15 első félévében éppen én voltam a házigazda. Mint moderátornak a legfontosabb feladatom az, hogy láthatatlan legyek, azaz egy-egy rövid kérdéssel, felvetéssel irányítsam a beszélgetést. Szerencsére a közönség igen aktív, nem beszélve a kollégáimról, így meglehetősen formális ez a moderátori szerep.
– Az elmúlt félévben négy felvezető előadást hallottunk a filmek előtt a te házigazdai mentorálásod alatt (Utóélet, Szabadesés, Fehér Isten, Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan). Valójában milyen célt szolgálnak ezek 10-15 perces gondolatébresztők? A nézőket milyen módon lehet bevonni a közös gondolkodásba?
– Mindenekelőtt rá lehet irányítani a figyelmet az új magyar filmre, másodsorban pedig a tanszékünkre. Jó értelemben vett (ön) reklámról van tehát szó, amit remélhetőleg a közönség is élvez. Az aktív jelenlétük legalábbis ezt igazolja. Bevonni nem kell különösen a nézőket, megszólalnak ők szerencsére maguktól is, s nagyon jókat mondanak.
− 2003–2014 között öt könyved (A Titanic zenekara, Filmolvasókönyv, Másvilágok, Káoszkeringő, Az eredendő máshol), kétszáznál is több tanulmányod jelent meg, közben 8 szöveggyűjteményben, illetve tanulmánykötetben szerepeltél, sőt 4 klasszikus magyar film DVD változatának a munkatársa voltál. Rangos konferenciákon veszel részt, gyakran külföldön is. Mik a fő kutatási területeid?
− Fő kutatási területem a magyar film 1945 utáni története. A könyveim is elsősorban ehhez a témához kapcsolódnak, így az első (A Titanic zenekara), amely a doktori dolgozatomból született, a hetvenes évek korszakát mutatja be, vagy a Gothár Péterről szóló monográfia (Káoszkeringő). A megjelenés előtt álló következő pedig film és irodalom kapcsolatát vizsgálja az 1945 és 1995 közötti időszakban. Ebben sajátos filmtörténeti metszetben tekintem át az államosított filmgyártás majd’ ötven éves, a közvetlen előzményekre és következményekre is kitekintő történetét. Elsősorban nem az adaptáció elméleti kérdése érdekel, hanem film és irodalom együttműködése az adott időszakban, méghozzá a kulurális funkció és a formnyelvi kölcsönhatások szempontjából. Kicsit hosszú lett, de talán kézikönyvként haszonnal forgatható. S ahogy említettem, lezártam a Jeles-monográfia kéziratát, de ennek a kiadása még bizonytalan.
− Milyen karácsonyi üzeneteket vittél a gyermekeknek Szőts István Emberek a havason és Melyiket a kilenc közül? című filmjeinek bemutatásakor a gyáli Zrínyi Miklós Általános Iskolába tavaly decemberben ?
− Lehet, hogy nem a kérdésre fogok válaszolni, de számomra nagyon fontos ez a lényegtelennek látszó különbségtétel. Nem karácsonyi üzenetet vittem a gyermekek elé, hanem két filmet, amelyekben megjelenik a karácsony motívuma. Ez visszavisz a korábbi kérdéshez, a szakmaiság és a filmek jelentésének kiegyensúlyozott viszonyához. Nem tudok és akarok a karácsony üzenetéről beszélni, mivel nem vagyok prédikátor. Filmesztétaként a karácsonyról mint motívumról tudok beszélni – s csak remélem, hogy ezen az „esztétikai” úton eljutunk a karácsony egyfajta, a művészet által megfogalmazott üzenetéig. Ám a magam számára csak ezt a szakmámon át vezető „kerülőutat” tartom hitelesnek, még akkor is, ha kisiskolásokról volt szó.
– Hogy látod: mennyiben más a filmes élmény befogadása, elmélyítése, a róla való közvetlen disputa a kisgyerek- és kamaszkorban és a felnőtteknél? Mennyire akarják az ilyen beszélgetéseket az említett korosztályok? Elég bátrak saját érzéseik, bizonytalanságaik feltárásához?
– Egyértelműen igen – legfeljebb korosztályokként más formában. Nemcsak a filmek változnak, hanem a filmről való diskurzusok is. A fiatalok körében rendkívül népszerűek a különféle kritikai site-ok, a YouTube-csatornkon megjelenő videókritikák, mint pl. a Hollywood Hírügynökség. A fiam erről írta a szakdolgozatát. Neki már ez jelenti a filmekről szóló disputát.
Szűk Balázs
Az ELTE és a Metropolis Közelkép-est sorozata, a 2014/15-ös két szemeszterben, az Uránia Nemzeti Filmszínházban, minden hónap első keddjén, 18 órakor volt. Eddig a következő filmek kerültek vetítésre: Utóélet, Fehér Isten, Szabadesés, Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Délibáb, Senki szigete, Liza, a rókatündér , A parkoló. A sorozat a nyári szünetet követően szeptemberben folytatódik.
