A Titanic hétvégi kínálata reflektorokkal világított rá a fesztivál sokszínűségére. Sok mindent láttunk (és sok mindent még nem), a formabontó oknyomozó dokumentumfilmtől kezdve a puszta lelkesedésből, teljesen amatőr módon forgatott agymenésen át a brutális valóságot művészien bemutató játékfilmig.

A közönséget talán a leginkább megosztó produkció borítékolhatóan a Dyke Hard című svéd horror- és akcióvígjáték lesz, amit a skandináv ország egy komplett LMBTQ közössége hozott össze, új értelmet adva ezzel a gagyi fogalmának. A B-film kategóriájába sem sorolható, amatőr színészeket és stábtagokat felvonultató munka, Bitte Andersson bemutatkozó játékfilmje láttán az ember nehezen tudja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. A társulat érezhető lelkesedése mégis a pozitív irányba tolja a filmet, és amikor egy jelenetnél azt hinnénk, hogy ennél nagyobb marhaságot már tényleg nem lehet kitalálni, máris kapjuk az arcunkba a következő balegyenest.

A történet egy leszbikusokból álló zenekar útját tárja elénk, ahogy a lányok megpróbálnak minden áron eljutni egy tehetségkutató versenyre. A road movieból aztán egyszer csak kung-fu film, máskor kísérteteket felvonultató horrorparódia lesz. Az alkotók egy pillanatig sem veszik komolyan magukat (ezekkel a forgatási eszközökkel nem is vehetnék), sőt még rá is játszanak az időnként azért (valljuk be) kimondottan szánalmas amatőrizmusra. Bármennyire is viccként könyvelhető el a film, Andersson munkája a sokszor konkrétan a másságra épülő sztorielemekkel határozottan kiáll a queer vagy bármilyen meleg közösség mellett, és a maga nyersességében, végtelenül naturalisztikus módon mutat be néhány, a valóságban létező, a „mainstream meleg-filmekből” viszont hiányzó mozzanatot.

Az ehhez hasonló elszántság vagy eltökéltség dolgozik Chad Garciában, az Orosz harkály című dokumentumfilm rendezőjében, ami nem szabadna, hogy elsikkadjon a Filmdokk-szekció várható legjobbja, a Citizenfour mellett (utóbbiról írt kritikánk itt). A Sundance-nagydíjas munka egy ukrán művész, mindenekelőtt színházi rendező, Fedor Alexandrovich nyomozását kíséri végig a csernobili katasztrófa esetleges felelősei után kutatva. Fedor maga is áldozat, hiszen az 1986 áprilisában bekövetkezett robbanást követően elsőként a gyerekeket evakuálták a környező városokból, és éveket töltöttek árvaházakban, míg végre találkozhattak szüleikkel. Az oknyomozó riporter szerepét magára öltő férfi nagy nehezen kibogozza, hogy az atomerőmű okozta katasztrófa szoros összefüggésben lehet a közelben lévő, elképesztő összegből épült, hírhedt Duga-3 radarrendszerrel, ismertebb nevén az orosz harkállyal.

Garcia remekül alkalmazza a suspense módszerét, amit persze elősegít az események láncolatának szemenként történő összefűzése. Beszélő fejeket alig látni a bő egy órás játékidő alatt, a rendező inkább a különböző szituációkra helyezi a hangsúlyt, illetve szépen és ügyesen felvett képekkel mutatja be az atomerőmű és a radarrendszer közvetlen környezetét. Főszereplőjét is jól irányítja, beszélteti, még akkor is, amikor Fedor egy titkosrendőrségi megkeresést követően nem akar tovább foglalkozni a kérdéssel. Nem magát félti, hanem a családját. A kép ugyan összeáll, és lehetséges magyarázattal szolgál a katasztrófát valójában kiváltó tényezőket illetően, feltételezések alapján viszont nem lehet bizonyítani azt, ami a filmet látva egyértelműnek tűnik.

A dokumentumfilmeket bemutató külön szekció az idei év újítása, ettől függetlenül a Titanicon továbbra is a játékfilmek viszik a prímet. Ezek közül az Ázsiai szelek válogatásba került Anima State, a pakisztáni Hammad Khan munkája átütő erejével szinte leszakítja az ember fejét. Pakisztán feldolgozatlan társadalmi traumái, illetve ebből leszivárogva egyes emberi sorsok szörnyűségével szemben Khan egy maszk gyanánt gézzel körbetekert férfi figuráján keresztül tart tükröt. Az ismeretlen férfi megállás nélkül lövi agyon a neki valamiért nem szimpatikus, a vele közönyös, vagy a részben megfogalmazott társadalomkritikájában szereplő figurákat, legyen szó ismeretlen fiatalok csoportjáról, szolgálatot teljesítő rendőrről, vagy egy élő adásban szereplő, szenzációhajhász tévés műsorvezetőről. A film utolsó negyed órájára aztán minden megváltozik. Egy kamerával felfegyverkezett pakisztáni fiút kísérhetünk végig útján, ami az optimistán, mosolygós arccal való kamerázástól rövid idő alatt totális pesszimizmusba és menekülésbe torkollik.

Khan munkája játékfilmes mivoltán kívül egyben avantgárd elemekkel, nyugtalanító képi és hanghatásokkal fűszerezett kísérleti film, de az említett utolsó negyed óra egyes részei színtiszta dokumentum-felvételek. Az India árnyékában fekvő, valamilyen oknál fogva mindig egy külső vagy belső krízissel terhelt Pakisztán kollektív tudatállapotát próbálja leképezni a rendező, ami európi szemmel nézve, elképzelve az ottani állapotokat, sikerül is neki. Az Anima State a Titanic egyik legerősebb darabja, de szálkába ül az, aki jegyet vált rá. A filmnek valójában A sötét oldal szekcióban lenne a helye, mert a főszereplő (vagyis a rendező) legsötétebb rémálmai köszönnek vissza a vászonról.

Egészen szombatig nézhetünk filmeket a Titanic fedélzetén, ami az eddig látottak alapján a legtöbb helyen fekete korommal borított hajópadló, de az olyan rendezők, mint a korábban említett Bitte Andersson néhol már tisztára súrolta a felületet, sőt le is kente egy kis rózsaszín lakkal. A szombat esti záróvetítésre pedig már a legkülönbözőbb színű foltok fogják színesíteni a padlót – erre garanciát jelent a már eddig is látott változatosság.

További vetítési időpontok: 04.14. Kedd 21:00 Toldi: Dyke Hard. 04.15. Szerda 17:00 Toldi: Anima State. 04.17. Péntek 18:30 Örökmozgó: Orosz harkály.