Twin Peaks fenyőillatú rémálma után a Wayward Pines-trilógia második darabja a Pleasantville-féle kedves amerikai kisvárosok nyomasztó tökéletessége mögé kukkant. Míg az első kötet utószavában a szerző Lynch ikonikus sorozatát nevezte meg fő ihletforrásaként, a folytatást érezhetően az erőszakkal őrzött mintatársadalmakat elképzelő sötét disztópiák ihlették. Az elvesztett emlékek feltárása helyett ezúttal a nyárspolgári lét lélekölő üressége, a mímelt boldogság hazugsága mozgatja a könyv szereplőit, akik egy csipetnyi szabadságért is hajlandóak óriási kockázatot vállalni. Az első felvonás brutális hullámvasutazása után Blake Crouch visszavesz a tempóból és kerüli a hajmeresztő fordulatokat, a paranoid atmoszféra és az alapmotívumok finom áthangszerelésével sikerrel tartja fenn az olvasó érdeklődését.

A pokol kapujában úgy szövögeti tovább a városkában ragadt szövetségi ügynök történetét, hogy a meghökkentő rejtélyek feltárása helyett az író elsősorban a szereplőkre koncentrál. Mivel hősünk előzőleg rádöbbent a szörnyű titokra, van idő alaposabban körbenézni Wayward Pines utcáin, betekinteni a házakba, a hálószobákba. Az újabb sztori egy veszélyes nyomozás mentén tárja fel a város működését, de a konkrét ügy tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy közelebbről megismerhessünk néhány kulcsfontosságú szereplőt. Az eseményeket a figurák magánéleti döntései befolyásolják leginkább, a folyamatosan adagolt visszaemlékezések mindig más fénytörésbe helyezik a motivációkat. A város életét meghatározó karakterekről lekerülnek az álarcok és egy olyan ponton fejeződik be a könyv, ahonnan már csak a nyílt sisakos küzdelem következhet.

Bár az egyes fejezetekbe szőtt utalásoknak és egy-két mondatos magyarázatoknak hála a mű önmagában is értelmezhető, a történetet az fogja értékelni, aki ismeri a trilógia nyitó darabját. Crouch a már jól bevált taktikát követve építi fel a cselekményt, üzembiztos műfaji paneleket használ és ügyesen idézi meg a megfelelő előképeket. A már említett Pleasantville-párhuzam mellett a Truman-show és a Mátrix, illetve H.G. Wells, Bradbury, Huxley és Orwell hatása nyilvánvaló. A krimi- horror- és thriller-elemek most kissé háttérbe szorulnak, Crouch a véres akciók helyett a jellemekre és a lakók kapcsolatrendszerére fókuszál. Társadalmi sci-fi bontakozik ki előttünk, mely nélkülözi ugyan a hivatkozott elődök mélységeit, de gond nélkül magával ragadja az olvasót.

Crouch szórakoztatni akar és e korántsem lebecsülendő cél érdekében egy jó értelemben vett ponyvát ír, mely olajozottan működik. Izgalmas és csavaros a könyv, mely eget verő újdonságokkal nem szolgál a kirakat-élet szörnyű ellentmondásait illetően, mégis letehetetlen olvasmány. Az eddig megjelent két kötet ismeretében az is nyilvánvaló, miért csapott le a Fox a mű jogaira. Míg az első könyv rejtélyei eszményei cliffhangerekké alakíthatóak, a második rész kisvárosi tablója tökéletes sorozat-alapanyag. A felszín és valóság feszültsége, a hazugságok és titok hálója hibátlanul passzol a több részre szabdalt történetmeséléshez, Wayward Pines ráadásul egy olyan korlátlanul bővíthető dramaturgiai tér, ahol tényleg bármi megtörténhet.