Filmvilág blog

Delet ütött az óra – Fred Zinnemann: Délidő

Elemzés

2015. január 15. - Pernecker Dávid

delido.jpg

Valamikor a ’40-es évek derekán az öreg Hollywood elkezdte saját magát rombolni. Pénzügyi mélyrefutások, keserű csődeljárások tarkították a kor filmgyártását. Mindez az ’50-es évek beköszöntével sem változott jó irányba, hisz az üres zsebek mellett bekúszott a képbe a demográfiai recesszió, annak fojtogató politikai anti-állapotával. Mindezek után – mint minden filmtörténeti szakaszban – megkezdődtek a revizionista filmalkotó tevékenységek, melyek a klasszikus, vagy csak rögzült formaképeket továbbgondolva (esetleg sutba dobva), a már ismert tipológiai jegyek mellett kiemelt szerepet szántak a politikai- és morális, valamint a közéleti mélypontok explicit és szimbolikus reprezentálásának is. Fred Zinnemann 1952-es műfajfordító alapműve pedig úgy festi fel a kommunistaüldözés és a hidegháború probléma-együttesét, hogy közben saját műfajának mitologikus előképeit is át- és felülírja. A Délidő vadnyugatán átsüvítő sivatagi szél ugyanis a korosodó műfaj hős- és szerepmintáit, zsírmentesen felütött lélekrajzi és szociológiai, valamint morális konflikusait gondolja újra.

A sheriff és az idegenek
Vegyük először szemügyre azt, ahogy a Délidő a hős és a társadalmi közeg viszonyát újraértelmezi. Zinnemann filmjében megtörténik az, amit a western korábbi korszakainak alkotásai kimondhatatlannak véltek. A protagonista ugyanis önszerveződésében elkülönül a tömegtől és annak ideológiájától. Zinnemann a diadalmaskodó csordaszellem helyére a „legamerikaibb műfaj” számára rettegett társas- és morális közönyt, a kiutasító és kíméletlen közösségi önzést, a konformista meghunyászkodást emeli.

delido2.jpg

Ebből a közegből próbál Will Kane (Gary Cooper) rendőrbíró segítséget és erőt meríteni, hogy a déli vonattal érkező ellenségét végleg eltávolítsa Hadleyville idilli városkájának közeléből. Azonban Hadleyville látszólagos nyugalma és összetartása csupán délibáb, ugyanis a rémhír hallatára egyszerre mindenki saját magát kezdi el félteni, lekerülnek a kezek a vállakról, s megkezdődik a hőstől való eltávolodás  kegyetlen folyamata. Hirtelen kiderül, hogy senki nem bízik Kane erejében, senki nem tartja már igazi rendőrbírónak. Persze mindenkinek megvan a maga indoka, valahol a gyávaság és a megalkuvás mögött.

Zinnemann a western közösségi kohézióját pont akkor hamvasztja el, mikor működésbe kellene lépnie. A zsáner eddigi technicolorban pompázó optimizmusa itt megfeneklik. Mert mikor a klasszikus westernben a zenitre ért a vész, akkor már hős és közössége vállvetve harcolt ellene. A Délidőben a protagonista léte nem nyújt semmilyen morális útjelzést társainak, nem jelöl ki számukra követendő mintát, nem formálja identitásukat. Azért, mert ez a közeg nem nyitott ilyesmire. A múltban még lehetett erre példa, de azok az idők már elmúltak. Most a hős az, aki saját magát, saját képességeit és elveit térképezi fel újra és újra, a nyálkás és konok társaság behódolásán keresztül.

delido7.jpg

Kesernyés melankóliával ábrázolódik a valaha volt rend és összetartás fokozatos darabokra hullása. A barátokból és bajtársakból gyáva és önző idegenek lesznek. Kane kényszerű toborzóútja alatt egyre többen mérik végig megvetően, a bajhozót látják benne, aki nem végezte jól munkáját. Fintorognak, semmibe veszik, előre ácsolják koporsóját, miközben ő csak próbálkozik és bízik. Egy darabig. Míg Zinnemann a felütéskor még sűrűn teleszórja a képmezőt emberekkel, a film végén látott emblematikus kránozáskor már csak Kane áll, elkeseredve és megtörten, utolsó bizodalmát is kiizzadva a déli napsütésben. Egy protagonista sem volt még ennyire őszintén csalódott, s egy protagonista sem volt még ennyire tudatában annak, hogy a magányra ítéltetettségéből eredően vált igazán sebezhetővé.

A Délidő kipurgált, elhagyatott, szánalmas és sajnálatos emberi kapcsolatokat ábrázol. Olyan mentális és morális stációkat állít sorba, melyek a film alaphelyzetében a lehető legtávolább állnak bármitől, ami helyesnek mondható, s mivel Kane az egyedüli, aki szembenéz a szégyennel, aki azt teszi, amit tennie kell, ezért ezek az állapotok és képviselői tőle idegenednek el a legnagyobb mértékben. Ez a kulcs a magányos hőshöz. A magányos hőshöz, aki sem magányos, sem pedig hős nem akar lenni. Szembemegy a klasszikus western-minta protagonistáival, segítséget kér (nem pedig segítséget kínálnak neki), de mindhiába. Egyedül az számít, amit nevében hordoz: az akarat.

delido5.jpg

A vágy tárgyai
A klasszikus vadnyugati film nőábrázolás terén mindig a „vágy tárgya” képet hangsúlyozta. A Délidőben ez a séma is kifordul magából. A film két nőalakja tűz és víz. Ők formálják Kane-t. Amit Helen (Katy Jurado), a tüzes, temperamentumos ex vonzónak talál benne (a férfiasság és a harciszellem) azt Amy (Grace Kelly) elutasítja és megváltoztatná. Helen tudja, hogy Kane az egyetlen, aki ismeri a hűség és a bátorság fogalmát, és tudja, hogy maradni fog. Amy elhagyná a várost, ahol férje a biztonság kulcsa. Ruháik ellentétes színe mellett Helen nyílt szexualitása, karakánsága és Amy naiv szűziessége is egyértelmű ellentétpárokként tűnnek fel. Kane köztük helyezkedik el, de nem őrlődik és vívódik. Tudja, hogy kit választ. A felejtendő múlt megtestesítője helyett a jövő tiszta reményét. Zinnemann művében a nő a „vágy tárgya” helyett a hős másik fele. Inkább ő oltalmazza a hőst, mint az őt. Amy karaktere státuszszimbólumból átkanyarodik egy homályosabb anyaszerepbe. A film végén a tisztaéletű lány feladja elveit, hátba lő egy rosszarcút, majd pedig Miller halálát is elősegíti. Így ürül ki végleg a város. Ketten maradnak, friss házasok, friss borzalmak után. Azonban Zinnemann lesújtó zárlatában nem csupán a szerelem üdvharangjainak hangja távolodik kettejükkel. Mert ez a távozás kényszeres. A város kivetette őket. Kane sheriffcsillagát megvetően a porba hajítja, ez a tett pedig apró és halk puffanással hoz kegyetlen ítéletet a tisztességtelen népre.

Órák és sínek
delido6.jpgA Délidő szinte valós időben bontja ki Kane szenvedéstörténetét. A közel másfél óra alatt pár percenként látunk órákat, hol háttérben, hol előtérben. Az esküvő után öt perccel jön a hír a bűnbanda déli érkeztéről, innentől számítva pedig egy teljes óra marad a hamvaiba haló toborzás passiótörténetére. Ahogy múlik az idő, úgy mélyülnek Kane ráncai, s válik egyre magányosabbá és csalódottabbá. A film törzse maga a toborzás, Zinnemann pedig a feszült és feszes, óraképekre ugró montázsjátékával végig érezteti, hogy a klimax nem a konkrét összecsapás, hanem ez az egy órányi reménytelenné váló izolált pokol. A délidő, mint időmeghatározás így egyaránt jelenti magát a leszámolás idejét, és a hős hadleyville-beli idejének lejártát, az ott töltött utolsó konkrét és kerek időállapotot.

Kane elmagányosodását Zinnemann kitűnően szemlélteti a plánozások struktúrájával is. Sok felső gépállású snittben látjuk, melyekben egyre hangsúlyosabb lesz a fáradtság, a botorkálás és a fekete-fehér képeken átizzó forró homok süppedő szorítása. Az alsó szögek használata pedig, amellett, hogy tovább fokozza a marshall sérülékenységét és ingatgságát, egy finom dózis rettenetettel is megdobja a film szuggesztív hangulatát. Emellett Zinnemann és operatőre, Floyd Crosby, a western kvinteszenciájának számító premier plánokat nem a hérosz felépítésére, hanem az elhagyott és elárult egyetlen igaz ember felfestésének áldozza.

delido0.jpg

A sínpár egyre sűrűbben visszatérő, emblematikussá vált képe természetesen összeköti a város terét a láthatatlan vadnyugat egészével, ritmikus ismétlődéséből eredően azonban az időábrázolás terén válik inkább hangsúlyossá. A motívum sűrűsödéséből eredően nem a kiutat jelöli, nem a menekülést, hanem magát a kívülről érkező elkerülhetetlen fenyegetettséget. Mikor végre feltűnik a déli vonat fehér füstje, a sínkép beteljesíti a várakozásokat, a vonatkürt felsikoltásával pedig Zinnemann egybeolvasztja a Délidő minden helyszínét és minden szereplőjét. Ez a rideg félelemmel teli montázs a film csúcspontja. A nem-diegetikus kürthang a tisztességnek hátat fordító embereket, minden hazugsággal és megfutamodással teli helyszínt, minden eltelt percet végleg megpecsétel a visszafordíthatatlanság koromszínével.

Bagatell tömegpszichózis
A Délidő a McCarthy-éra filmje. A koré, amikor mindenkire rá lehetett mondani, hogy „kommunista”. Akit pedig megbélyegeztek, az kiszakadt élhető közegéből. Mindenki mutogatott mindekire, aki egy kicsit is világpolgár vagy liberális volt, és bizony mutogattak Zinnemannra és a filmet író Carl Foremanre is. Utóbbi több őt ért atrocitás után megírta a Délidő forgatókönyvét, majd a film elkészülte után ott is hagyta az Államokat. Valahol még biztos ott porzik az ő sheriffcsillaga is.

A Délidő ennek a kornak egy lehetséges allegóriája (noha Zinnemann ezt tagadta), amely azt szemlélteti, hogy miként képes egy városnyi emberköteg behódolni négy (!) banditának. Ez a maréknyi martalóc pedig képes kialakítani egy olyan mértékű tömegpszichózist, hogy a város lakosai saját létüket önként bontják le, adják fel, nyújtják oda a hatalom markába. Az menti meg őket végül, akit kiutáltak, majd pedig büntetésképp magukra is hagyja őket. És mindez az amerikai nemzeti mítoszok legalapvetőbb mozgóképes formájának keretein belül zajlik.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr397076317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szamiz67 2015.01.16. 09:27:21

Ez igen, szép elemzés, már-már iskolapadban éreztem magam :) Megpróbálom elcsípni ezt a filmet, biztosan láttam már, de épp, csak rémlik valami.
süti beállítások módosítása