Filmvilág blog

Best of 2014 - A világ mozija

#egy

2014. december 23. - Szabó G. Ádám

01-torzs1.jpg

A törzs (Ukrajna)

Nemzetközi vizeken, a Cannes-i Fesztivál Kritikusok Hetében keltett feltűnést, itthon a miskolci CineFest publikuma örvendhetett neki. Myroslav Slaboshpytskiy brutális, bűndrámaként is roppant erőteljes coming-of-age storyja 130 perces filmszerű mozi, amely ledob magáról minden hatásvadászatot, és csak képekkel, hangokkal operál. Amatőr, süketnéma színészekkel játszott ifjúsági film, amely nélkülözi a narrációt vagy a feliratot, egyedül a figurák érzelmi megnyilvánulásai, kézmozdulatai/ jelbeszéde vagy a hosszú követőfelvételek (a film minden jelenete egy-egy hosszú snitt erejéig tart) irányítják a figyelmet. Története a maszkulin beavatási rítusok legszebb hagyományait követi, ennek kivitelezése igazán lenyűgöző és egyedülálló. Mind az erőszakot, mind a szexualitást sikerül lefordítani a test nyelvére: a süketnéma, elesett, tárgyszerű testből cselekvőképes test lesz, illetve a szintén tárgyszerű gépies, robotikus, érzelem nélküli aktus szeretetteljes, odaadó, intim pillanattá alakul - mindkettő a saját pőreségében. Nyers, a börtönfilmek dramaturgiáját (de a rendezője szerint a westernét vagy a film noirét is) vagy Az osztály és a Bikanyak legerősebb perceit örökítő iskoladráma, egyben audiovizuális gyönyör. Némafilmek zörejekkel, hangokkal, vagy ahogy Noaz Deshe, a Fehér árnyék rendezője definiálta: „Természetfilm emberekről”. Robert Bresson eszközszegény modernista remekművei jártak az eszemben, míg néztem, annyira egyszerű, és mégis húsbavágó.

Országúti bosszú (Ausztrália)

David Michod második filmje az ausztrál újhullám óta töretlen népszerűségű Outback-balladák közé tartozik. Ozploitationként is elszámolható, ám ez inkább egy egzisztencialista sci-fi dráma a hiábavaló gyilkolásról, a sehová sem tartó, irányveszett figurákról, melyeknek gyakran borzasztóan gyönyörű állatszimbolika ad nyomatékot. Michod egyébként is szereti négylábúakkal kifejezni az emberi állapotokat, a Crossbow (2007-es rövidfilm) kvázi-rovar ösztönlényei, a Netherland Dwarf (2008-as rövidfilm) családi melodrámájában (cím)szereplő holland törpenyúl, és az Animal Kingdomban oroszlános domborműként illusztrált bestiális melbourne-i gengszterdinasztiája után ezúttal egy posztapokaliptikus bűndrámát látni, amelyben nincs jó és rossz, pusztán rossz és rosszabb (akárcsak egy spagetti westernben), hőstelen és hőstelenebb. Utóbbi mellett szól, hogy a Guy Pearce által játszott vándor egy hallgatag gyilkos, aki nem leli helyét, míg a Robert Pattinsonalakította, már-már szellemi fogyatékos amerikai fiatal egy tehetetlen, rosszul hősködő vesztes, míg áldozataik önző, bányamunkára érkezett amerikai „bevándorló” zsiványok. Mimimalista, hipnotikus, az erkölcsi pólusokat durván kijátszó tragédia ez, érdekesen felcserélt állatszimbolikával: az ember vadkutya, a tényleges kutyák pedig sanyarú sorsú, szerethető élőlények, akik a kihaló vagy eleve kihalt szeretetet jelképezik. Záróképei félelmetesek: amikor rájövünk, hogy Pearce karaktere miért hajszolta annyira a Roverjét (rover = vándor, irányzékát vesztett csellengő, plusz autómárka is) keserű ambivalenciával búcsúzunk a látottaktól.

03-a-touch-of-sin.jpg 

A bűn érintése (Kína)

Áprilisban a Titanic közönsége ülhetett be rá, amikor közel egy évvel a cannes-i premier után hozzánk is behajózott Jia Zhangke drámája. A bűn érintése az egyén sorsát hatalmi, még pontosabban intézményi játszmákban teszi kockára, amennyiben a kiszolgáltatott átlagember nemcsak egy-egy diktatórikusan fellépő munkaadó gépezetében lesz fogaskerék, de idővel privát szférájában is óhatatlanul áldozatként végzi. Hol zsarnokság van, ott Jia szerint őrület, bosszú, halál is felüti a fejét, a despotikus rendszerek rideg logikája, nemtörődöm működése, bánásmódja végül irányvesztett, céltalanul gyilkoló áldozatokat hagy parlagon. Persze, a direktor nem állítja, hogy bárki is szimpatikus volna a kisemberek közül, legyen szó a főnökségre puskát szegező mészárosról, az utcai ámokfutóról, a gőzfürdős karakter- és embergyilkosságról vagy az öngyilkosságba tartó melodrámáról. Pontosan azt mondja ki végül, hogy az áldozatok túlkompenzáló gyilkos-attitűdje végül önmagába fordul, ezért zárul a negyedik szkeccs éppen egy önmaga életét kioltó figurával. „Mi a te bűnöd?” - kérdezi az epilógusban egy kifestett arcú színpadi aktor, és Jia ezzel áttöri a negyedik falat. Kérdése: Vajon bárki, aki a közelben él, vagy még rosszabb, ezt a filmet nézi, az mit rejtegethet? Társadalmi problémafilm az emberben örökké szunnyadó állatról, amelyet csak riasztóbbá tesznek a durva, köves iparvidék, majd a letisztult, elidegenítő metropolisz építményei - a filmnek Kína egyik szegletéről sincsenek illúziói.

Heli (Mexikó)

Nyers, érzelemmentességet, kiüresedett szexualitást láttató csömörfilmje (Sangre) és totális céltalanságot hírnökölő home invasion-thriller destrukciója (Los bastardos) után Amat Escalante ezúttal egy átlagmexikói családot ránt le a legmélyebb pokolba. Ízig-vérig botrányfilm, amelyet tavaly tulajdonképpen Steven Spielberg karolt fel, míg egyes zsurnaliszták öncélú erőszakfilmként írtak le. Az Helit társadalmilag, politikailag fontos szerzői darabként helytálló ugyan értelmezni, desokkal tragikusabb, húsbavágóbb, ha a személyes oldal felől közelítünk hozzá. Így már határozottan maszkulin szorongásdrámát kapunk bestiális férfiassági rítusokon áteső hímekkel, akik bár férfiakként próbálnának létezni, apákként, rendőrökként, szeretőkként, de csak érzelmileg éppen bimbózó gyerekek, akik felnövését traumák fordítják vissza egy primer, ösztönvezérelt szintre. Escalante felnőtté válás-történetét hányásban fetrengő, kasztrált, traumatizált karakterek népesítik be, a kicsiknek ölniük kell, hogy életben maradjanak, és így kénytelenek cseperedni. Ők egyfelől a korrupt, nem őket segítő rendőrség bábjai, másfelől a drogkartell áldozatai, harmadrészt saját nyomorúságuk foglyai, nem véletlenül, hogy a direktor nyers, szadisztikus aktust, kiúttalan bosszút ábrázol. Jéghideg, érzelemmentes emberkatasztrófának tűnik (lásd a címszereplő feleségbántalmazó, kaktuszdaraboló dühkitörését), de nem idegenít el, ugyanis rendezője a figurák belső remegését, fiziológiáját vetíti ki, és azt nagyon következetesen teszi.

05-leviathan.jpg 

Leviatán (Oroszország)

Valami iszonyatosan diktatúra-, sőt, ha akarjuk, szűkebb értelemben véve kormányellenes (a polgármesteri iroda falára szögelt Putyin-kép mindent elmond) orosz sorstragédia, amelyet az orosz kormány hangos tiltakozásai után immár a kilenc Legjobb külföldi film Oscarjára nominált mozi sorában tisztelhetünk. Andrej Zvjagincev magnum opuszában tökéletesen ágyazódik egymásba a kisember problémáit magába olvasztó analitikus problémafilmes szál, és a rémálomszerű/ apokaliptikus festőiség, mely transzcendensen vágja képünkbe a roncshajók képét, a lebontásra ítélt lakot, a Barens-tenger partján fekvő óriási bálnacsontvázat, vagyis a bibliai Leviatán szimbolikus pusztításának nyomait. A tengeri kígyó ezúttal az összefonódó helyi önkormányzat és a helyi istentisztelet zsarnokságaként jelenik meg, amely konkrét síkon a becsületes, dolgozó polgár egzisztenciáját, családi körét, méltóságát számolja fel, majd a szabadságát is megvonja. Isten nem megmentőszerepben van jelen, hanem anti-Istenként, aki a Jób könyvében leírt történetet is radikálisan átfordítja, és hamis parancsolatokat ad saját hatalmának abszolutizálásáért. Ugyanannyira érzékfeletti, mint amennyire földhözragadt sztori ez, melyben rengeteg vodka folyik le a szereplők torkán (nem jókedvből, hanem kínjukban), humorizálgatnak (de azt is vastagon bevonja a szláv világbú) és amelyekben a karakterek régi orosz vezérek portréira lőnek, de az újat nem vehetik célkeresztbe. Ha így tekintünk rá, a Leviatán újraírt protest film is (Dillinger halott, Ha...), amelyben a fegyvert szorongató hősökhöz nem fűződik igazi, célorientált cselekvés, a lövések rossz irányba mennek, a regnáló establishmentre pedig rá sem lehet szegezni a géppisztolyt.

Sráckor (Amerikai Egyesült Államok)

Richard Linklater 12 éven végigtrappoló filmje több jelenséget is górcső alá vesz. Elsősorban az Élet-Időt. Ilyenkor az a rendező lép színre, aki belső változásokat, hiányt örökít meg a celluloidon, legyen szó egy baráti trió felbomlásáról (Visszajátszás), a szerelemről 18 éven át (Mielőtt-trilógia). A Sráckor objektív, háttérben tartózkodó, longitudinális dokumentumfilm-igényű coming-of-age, melynek főszereplője, a 6 évestől 18 éves koráig növekedő texasi fiú egyszerre ismerős és ismeretlen, ugyanazt az életpályáját járja be, mint akárki, és ugyanúgy tanul, amíg csak él; nem véletlen, hogy Linklater örökké szemlélődő, introspektív fiatalként festi le őt. Az eget kémlelő, meselényekről érdeklődő Mason Jr. kisgyerekként rácsodálkozik, serdülőként, tinédzserként zord apapótlékok, barátnők formájában percipiálja csalódásait, életútját, 18 évesen pedig útra kel, kilép a szülői házból, hogy újabb ismeretlenségekkel ütközzön. Ugyanez érvényes szüleire is - rajtuk keresztül már (zárójelesen) a Fiziológia is erősebb. Ahogy az Ethan Hawke által játszott „öreg” Mason füves cigarettás, Pontiac GTO-s vándormadárból bajuszos, ráncos, papás zakós 42 évessé változik, minden speciális effektust kenterbe ver, de a Patricia Arquette-féle anyafigura csalódásai sem különbek a gyermekétől. Így hatnak egymásra a szereplők apától nővérig. Másfelől a linklateri Történelem (lásd: Tökéletlen idők) sem maradhat említés nélkül: a McCain, Obama-választások idején, a Skype, az MP3 és Lady Gaga berobbanása közben a filmbéli Evans-család élete pusztán csepp a tengerben - ámde Linklater drámaiatlan, az időt jelzések nélkül filmre vivő családtörténete épp a látványos cselekmény miatt szintén cseppekből áll, és éppen minimalizmusa miatt remekmű.

07-lavina.jpg


Lavina
(Svédország)

Ruben Östlund is jelentkezett egy úgy nevezett férfiúi szorongásfilmmel, igaz, ő hajlamosnak mutatkozott keserédes humorral ábrázolni a síparadicsomban botladozó apa sztoriját. Leginkább őt veszi célkeresztbe a direktor, olyan szituációkat teremtve számára, amelyben nyuszinak tűnhet, elidegenedett férfikarikatúraként mozog neje jelenlétében, végül szánalmas, bohócszerű óriáscsecsemőként bömböl összekuporodva, magzatpózban. Hasonlóan beszédes az apafigura mellé rendelt rőthajú lúzercimbora is, de a mechanikusan fogat mosó apa-anya kép sem kevésbé fontos, ahogy a gyerekek ténfergésein is fennakadhat a szemöldök. A Lavina házastársi dramedyje így hétköznapi gyűrődéseket láttat egy havas vidéken, ahol egyébként mesterséges lavina szabadult el, tehát a pszeudo-természeti katasztrófa példás megfelelője az emberben dúló viharoknak. (Lásd még Ang Lee Jégviharát, melyben a címbéli csapás fájdalmas pontot tesz a figurák elhidegülésének végére.) Sőt, Östlund mintha a képek nyelvén azt is fogalmazná, hogy az üdülőhely valamennyiszobájában egy-egy sors él tovább, egy-egy probléma vár kitörésre. Ezért sem véletlen, hogy végül kollektív finálét rendez, ahol a helyszín minden lakója összezár, a férfiasság eszménye erősebb lesz, látható az igazi, baráti, házastársi, apai összeborulás. Nem minden szerzői darab torkollik mérhetetlen letargiába - ami Hanekénél két és fél évtizede ridegnek hatott, és egy famíliát rombolt porig, az immár akár derűs, sőt, lélekemelő is lehet.

 

Fehér árnyék (Tanzánia)

Mitológiai mozifolklór, ezúttal Afrikából, újfent a CineFest prezentálásában. Folytatva A messzi dél vadjaival kezdett, majd a Csak saját felelősségre című traumafilmmel továbvitt borsodi hagyományt. A sötét kontinensen játszódó misztikus-infernális nevelődéssztori hangsúlyosan stilizált, az érzékeinket bombaként szaggató audiovizuális orgia. Kísérteties képekkel és nyugtalanító hangjátékokkal kíséri figyelemmel egy albínó kisfiú, Alias útját. Poros, szellemjárta snittek zúdulnak egymásra, a boszorkánydoktorok, szervkereskedők mikrovilága egyszerre karcos és emelkedett felvételeken hat mind különlegesnek, mind félelmetesnek. Voltaképpen egy inverz tündérmese, hipnotikus rémlátomás, amely a rút szeméttelepet, a kicsinyes csencselést is széppé emeli, az pedig felülmúlhatatlan, sőt, csaknem újszerű, ahogy tudatdrámaként muzsikál. Alias menekülését ugyanis - a rendező szavaival élve - agyhoz csatlakoztatott neurotanszmitterekkel közvetítik, és egy felzaklatott lelkiállapotú gyerek hangulatvilágát költöztetik a vászonra szorongáskeltő hangokkal: rohanás közben ugyanis az érzékeink felerősödnek, megszűnik a racionalitás, irracionalitás költözik a helyére. A film is pontosan így hat, mivel arra ösztökéli a nézőt, felejtse el a történetsémákat, ne hagyatkozzon a hollywoodi pszichológiai realizmusra/ ésszerűségre, hanem engedje, hogy a mozi, mint tiszta mozi, mint tapasztalat és élmény gyalulja le őt úgy, mint egy úthenger. Ez a hozzáállás pedig, ha belegondolunk, tökéletes ellentéte a kortárs mega-látványpornók robbanás- és látványcentrikusságának. Nem kézzel fogható tárgyak hasadnak szét közhelyes sztorikban, hanem eltűnik a hangsúlyokra felfűzött sztori, és egy érzéki élmény születik meg helyette. Nem a „Mi?”, a „Milyen a sztori?” kérdések lényegesek, az számít, „Hogyan?” ábrázolódik a történés.

09-mommy.jpeg 

Mommy (Kanada)

A Megöltem anyámat kvázi társfilmje. A 25 éves, Gus Van Sant-hasonmásnak is beillő Xavier Dolan ezúttal nemcsak ordításokkal, de olykor fizikai konfliktusokkal is bemutatja egy tinédzser fiú, édesanyja és a szomszéd nő háromszögviszonyát. Kiváló ötlet, hogy Dolan akommunikációképtelenség hálás témáját fiziológai, már-már ösztönszintre redukálódott síkon is képes megragadni. Beszéddefektusok, nyelések, köpködések, bevizelések, üvöltözések formájában tárul elénk az elfojtás-érzelmi felszabadulás láncolata, melyeket fojtogatások, egymásnak rontások is színesítenek. A fiatal rendező az ezerszer látott témát tehát elsősorban a represszió és a függetlenség skáláin játszva dolgozza fel, ennek pedig az említett testi-érzelmi jeleken túl vizuális nyomatékot is ad – ez leginkább az 1:1 és 1:85:1 képarányok váltogatásában érhető tetten. A játékidőben az előbbi dominál, kötöttséget, szorongást hírnökölve, utóbbi (mely egyszer francia újhullámos stílben, önreflexíven nyílik ki) a ritkán feltörő öröm képi indexe. Szintén a direktor mellett szól, hogy nagyszabású vizuális orgiái, emlékképei, flash forwardjai, tudatáram-képei, menekülést/ kiszabadulást örökítő álomszcenáriói (melyre a legjobb példa a záró Száll a kakukk fészkére-idézet) sosem válnak öncélúvá, tökéletesen belesimulnak a mű szövetébe. A kiváló dalválasztásra szintén lehet csettinteni, az Oasis Wonderwallja vagy Dido White Flagje, esetleg Lana Del Rey Born to Die-a újfent szárnyakat adnak Steve, a fiú, Di (= to die, amely a kapcsolat gyászos végét is előrevetítheti), az anya és Kyla, az ismerősnő bizarr viszonyának. Bőven túljut ez a film azon, hogy trendi hipster-élményként emlékezzünk rá.

 

Két nap, egy éjszaka (Belgium)

Baltasar Kormákur nyilatkozta egyszer, hogy szerinte egy művészfilmnek nem kell feltétlenül depresszívnek lennie. Ha idén készült szerzői alkotás, amely ennek ékes bizonyítéka, a Dardenne-fivérek legutóbbi munkája ide tartozik. A Tizenkét dühös ember (néhány recenzens szerint a Délidő) európai átfogalmazásában Marion Cotillard bandukol, miközben egyszerre gyűri le magában a Xanax-szedő munkásnő kételyeit, és válik egy szomorú daltól vagy a kolléganő befogadásától felszabadult, boldog küzdővé. Eszköztelensége, az olasz neorealizmusra rímelő narratívája dacára kettős kötésű drámaként is működik, letargia és életvidámság ütközik benne. Sandra, a hősnő egy ponton összerogy, aztán feltápászkodik, majd átszellemülten, kitartóan veti bele magát kollégái meggyőzésébe – ilyen rangban kettősség vonul végig rajta. Ugyanakkor nemcsak a főszereplő szempontjait érteti meg a szüzsé, a munkatársakról is jó panorámát készít, gyakran az ő érveik sem másodlagosak. Tetszetős, hogy a fivérek a Srác a biciklivel mesei attribútumait hozták át ide, illetőleg a szomorúbb, szürkébb Rosetta „színesebb” változatát készítették el, talán ezt jelzi az is, hogy a kislányok, a kisebbségi szereplők (arabok, feketék) rendre optimista, pozitív alakokként tűnnek fel. Marion Cotillard pedig bátran ledobja magáról a hollywoodi évek alatt rárakódott nagyasszony-imázst, és a belga szerzőtestvérek kérésére büszkén lesz sminkmentes, átlagos nő. Szerzői mű ez, de egyáltalán nem a sötét tónusúak közül való. Éppen ellenkezőleg, lelket önt az emberbe, és az összetartás, szolidaritás mellett érvel, végig giccsmentesen.

11-teli_alom.jpg 

Téli álom (Törökország)

Az idei Arany Pálma-díjas moziból kiviláglik, mekkora differencia tátong meggyőzés (to convince) és legyőzés (to defeat) között. Nuri Bilge Ceylan kamaradrámájában ugyanis a karakterek nemcsak önnön szavaikat, de az absztrakt princípiumokat, a hitet, az erkölcsöt, a jóságot, a gonoszságot, Istent, vagy akár a pénzt, egymás foglyul ejtésére, illetve egzisztenciális sakkban tartására használják. Így alszik téli álmot Anatólia/ Kappadókia sziklás vidéke, mely az emberi-emocionális deficitek hatására magába zárul, izolálttá fokozódik a havas holtszezon idejére. Külön ildomos hangsúlyozni a főszereplő, az ötvenes évei végét taposó író, Aydin beállítottságát: noha nem kelet-törökországi, röghöz kötött, provinciális alak, hanem nyugati, felvilágosult értelmiségi, a többiekhez való hozzállása rideg, taszító. Ahogy lánytestvére, Necla is kiemeli, pusztán azért sajátított el bizonyos értékeket, hogy előnybe hozhassa saját magát. Önpromóciója így egyértelműen önző, parancsoló gesztus, és a nő észrevétele egyúttal a Téli álom kulcsmondata. Aydin egyértelműen uralkodóként jelenik meg, nemcsak szállásadóként, aki gazdagként szegényeket zsákmányol ki, ugyanakkor műveltsége is álca csupán. Írói affinitása, érvelési képessége, egyszersmind a dikció számára eszköz arra, hogy nézeteit „felebarátaira” erőltesse, ne pedig meggyőzze őket, részéről a felvilágosult jellem tárgyszerepbe kényszerít feleséget, nővért, kisfiút. Együttérzés helyett ridegségről, közönyről számol be Ceylan; jelképes mozzanat például, amikor az író az őszinte sajnálatot tanúsítók iránt közönnyel viseltetik és mintegy hátralép. Eközben hó borítja a környezetet, tükrözve a direktor életművén végigvonuló klíma-metaforikát a Messze téli hajójától a beszédes című Éghajlatok zárósnittjein át a Három majom lelki viharait szimbolizáló mennydörgésig.

 

Black Coal, Thin Ice (Kína)

Melodráma zseniális találkozása a film noirral. Diao Yinan bűnfilmje elsősorban nem sztorija miatt válhat emlékezetessé, hanem érzéki élményként. Többnyire színekkel operáló meséje amellett érvel, hogy mind a „fekete szériás” detektívmozikban, mind a könnyfacsarókban vesztes játszmák részesei férfiak is, nők is, sem a nyomozás, sem a szomorkás románc nem hoz nyugalmat. Diao ilyen rangban az identitásválságra áldozza idejét (melyet példásan aládúcol a történetet záró „black coal, thin ice” vagyis a nappali tűzijáték látványa), ugyanakkor a kortárs Kína sanyarú állapotairól is ejt szót a lamúr és a bűn segédelmével. A filmbéli holttestekre, pontosabban levágott testrészekre egy szénfeldolgozó üzemben (black coal = fekete szén) bukkannak rá, majd a későbbi öldöklések közben folyó vért egy ruhatisztítóban tüntetik el, ezek mögött pedig ott settenkedik a végzet (pók)asszonya, akire sárga fényű korcsolyázás során, vékony jégen (thin ice) kell rávetnie magát azalkoholista, fásult nyomozónak. Szadizmus vegyül a boldogsággal, szerelmesek perpatvara keveredik a gyengédséggel, mintha a rendező az erotikus- és halálösztönök szimbiózisát beszélné el zsánernyelven. A címben jelölt „elemental” párhuzam távolról akár Takeshi Kitano Tűzvirágokjára is hajazhat: ott is a szerelmi történet lépett nászra a bűndrámával, ráadásul, ha végiggondoljuk, annak címe is két radikálisan ellentétes minőséget elegyít: a tűz fenyegetését és a virág gyönyörűségét. Egy egyszerre brutális és csodálatos fabulában.

13-raid2.jpg 

A rajtaütés 2. (Indonézia)

Míg az első rész egy uszkve másfél órás, ostromwestern-áthallásokkal és pencak silat-mozdulatokkal dúsított, nyílegyenes vonalú harcművészeti akcióthrillerként csengett le, addig a folytatás még többet, még nagyobbat nyújt, és még jobban is. 150 percben ugyanis remekül elfér a líraian ábrázolt, véroperai igényű, delejező lassúságú maffiamozi-szál, valamint a nyaktörő tempójú, testet-lelket rommá zúzó martial arts ámokfutás. Gareth Evans immár sokkal komplikáltabban regéli a sztorit, a cselekmény jóval szerteágazóbb, egymást érik a beépülések, kialakuló, majd felbomló bűnözői és rendőri érdekszövetségek, plusz a verekedések nem szimpla ökölharcok vagy rugdalózások, hanem a sequelek fokozás-elvéhez hűen újabb tárgyakkal végrehajtott mészárlások. Fegyverrel, baseballütővel, kalapáccsal, sőt, autóval lezavart akcióorgia pereg a szemünk előtt, amelyet hol előbb, hol később káprázatos shakespeare-i betétek dobnak fel, a bűnözőkirályságot életben tartandó. Csodálatos házasság hipnotikus királydráma és vad akcióroham között. Senki ne hüledezzen, ha a Csak Isten bocsáthat meg pokoli vöröse vagy a Casino mezős kivégzése hirtelen egy anatómiai belet, vért nem kímélő csépelésbe teker át, a rendező kiválóan húzza meg az arányokat. Korábban John Woo a harcművészeti filmek kézitusáját alkalmazta újra pisztolyharcként, 2014-ben egy walesi rendező az ököl- és fegyverpárbajokat halmozza az őrületig – nem mellesleg leváltva az egy évtizedig regnáló Paul Greengrass-akcióuralmat.

 

These Final Hours (Ausztrália)

A távoli kontinens alkotói bebizonyítják: a világvége-melodrámát is lehet magas nívón művelni. Zak Hilditch katasztrófamozija elsősorban a hiteles érzelmekre gyúr, nem a látványos sírás-rívásra, és végképp óriási fityiszt mutat a rombolás unalmába fulladt blockbustereknek. Hovatovább az olyan hangsúlyosan melodrámai, kurrens darabok föle is nő, mint Az út vagy a Melankólia. A These Final Hours zseniálisan végiggaloppozik egy órákon belül esedékes világpusztulás különféle emberi stációin, nem fordítva el a kamerát a fosztogatók bestiális önzésétől, kihasználó attitűdjétől,a droggal, alkohollal, rémes extrovertációval tüzelt parti-hedonizmustól (majd ennek álságos voltától), illetve a minden dolgok vége közben feltámadó lelkiismeretről, az éréstörténeti szálról. Hilditch mozija leginkább az utóbbi révén pályázhat szimpátiánkra: a Biciklitolvajok vagy – ismét – Az út legfőbb ismérveit átvevő sztoriban egy önző, ivászatba menekülni akaró fiú nő fel és válik a barátnője, illetve a mellette csatangoló kislány iránt felelősséget érző Férfivé vagy Kvázi-Apává, ugyanakkor az angyali szőke kislány is nagyfokú öntudatosságról tesz bizonyságot. Hogy mást ne említsünk, végül ő önt lelket a főszereplőbe, mi több, hullák előtt, saját veszteségére ébredve ugyanez a gyerek szedi össze és acélozza meg magát lelkileg. Nem csupán egy-egy abszolútum karakter magasodik előttünk, a legjobb road movie-k és/ vagy coming-of-age-ek jegyében a csellengők egymásról tanulnak, egymás értékeit teszik belsővé. Sajátos „walkabout” bontakozik ki: az ausztrál vándorút, az ottani törzsi rítus immár nem az őslakos önfelfedező túrája, sem pedig a civilizálatlan világba csöppenő civilizált ember újjászületése, hanem ezúttal a nem is olyan rég még kiépült világ mutatja a legrosszabb arcát, ahol a magukból kivetkőzött egyedek közül kettő lel rá a helyes útra. Avagy akkor állunk a legközelebb egymáshoz, amikor egyébként a legtávolabb esünk a másiktól.

15-delibab.jpg 

Délibáb (Magyarország)

Hajdu Szabolcs tündéri realizmusa (lásd még: Tamara, Bibliothéque Pascal) ezúttal a westernt állítja más fénytörésbe, illetőleg a népmesék kellékein csavar nagyot. A Délibáb abszurditásával, furcsa mellékkaraktereivel, szándékos anakronizmusaival (alig haladó vonat, öreg vasutas, sakál) egy valóság feletti Hortobágyba helyezi csicskatelepi antihőseit, pontosan ettől annyira lenyűgöző, mesei, lírai. Hipnotikus erejű napsütése, nyíltságában is klausztrofóbnak ható pusztai terei ügyesen írják felül egy hagyományos műfaj kiszámíthatónak tartott jellegzetességeit, így a film már nem is midcult, hanem nyomatékosan artisztikus darab, amely minden áthallásosságán túl a kelet-európai hatalmi játszmákról is tesz egy-két keresetlen kijelentést. Francis rabszolgakalandja kisszerű zsarnokokkal, az élettől semmi jót nem váró páriákkal népesített, benyomásokon, banális eseményeken nyugvó anti-történet, amely nem pusztán az italowesternek vagy az amerikai revizionista cowboyfilmek esztétikáját menti át, és formálja saját képére, de a Szegénylegények politikai modernizmusa előtt is lerója a tiszteletköröket. A kietlen tájban mozgatott, a hatalomnak alárendelt rabok snittjei félreérthetetlenül ezt a párhuzamot erősítik, de nem túlzás Tarr Béla sárban hempergetett, szélvihartól tépázott (Sátántangó, A torinói ló) véglényeivel sem rokonítani a magyar frontier szerencsétlenjeit. 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr597006277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2014.12.25. 12:43:10

Jajj, de rém modoros az egész...

Bohócnok 2014.12.25. 13:30:43

Hánynom kell a leírásoktól, rém unalmas művészszaroknak hangzanak ebben a formában. Lehet van 1-2 jó köztük, de, Pfff... :D fos, kapjátok be a művészi szarjaitokat.

midnight coder 2014.12.25. 13:40:43

Elég betegnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyeneket nézzen.

David Sumner 2014.12.25. 13:57:36

@shitgun: Aham. Esetleg érvekkel is alátámasztod, kiskutyus/ troll, vagy csak ugatsz?

@Bohócnok: Nem jobban "fos", mint a te megjegyzésed. Ami ugyebár olyan, mint a ... (találd ki)

@midnight coder: Elég betegnek kell lenni, hogy valaki ennyiből leszűri, milyen a szerző.

Persze, ha érvekre nincs gógyi.

2014.12.25. 14:04:32

@David Sumner: anyád=kutya, innen indul:) Szarok az érveidre, ez a véleményem, nézd meg a "modoros" jelentését, aztán vesd össze a szöveggel, majd megtudod. Ha van időd erre.

saját macskám 2014.12.25. 14:04:48

olyat is hallotam huszadik századba csuzlit használtak

David Sumner 2014.12.25. 14:10:09

@shitgun: Nem, onnan indul, hogy "Szarok az érveidre", ott folytatódik, ott is végződik. A kutya (az anyával egybekötve) ezek után testhezállóbb rád nézve. ;-) Megnéztem a modoros jelentését, te pedig lapozd fel a Filmvilágot, és akkor majd gyakran fogsz találkozni ilyen modoros szöveggel, apukám. (Ja, nem, ő jobb fej nálad.) Aztán vesd össze a szöveggel, és megtudod.

Egyébként látom, nincs jobb dolgod, se életed. Egyél inkább bejglit, finomabb.

vittore 2014.12.25. 14:11:49

Valóban modoros a cikk, de legalább összeszed egy csomó olyan filmet amit nem az álomgyár fosott ki magából. Kettőt ezek közül látam is és ha nem is 1/10 esek, mindenképp felüdülés a tucatfilmek után. Midnight coder és társai meg menjenek tini nindzsát, meg Transformerst nézni az való nekik.

David Sumner 2014.12.25. 14:15:01

@vittore: A cikk teljesen rendben van, a hosszú, összetett mondatokról pedig nem látom be, miért lennének modorosak. Ez ugyanolyan közhely, mint a bölcsészekre ezt-azt rásütni. Minden mással egyetértek.

UdjanMineck 2014.12.25. 14:18:49

Aki szerint Hollywood a filmvilág középpontja, az egy megvezetett, szerencsétlen, konzumidióta barom. Menthetetlen.

David Sumner 2014.12.25. 14:21:29

@UdjanMineck: Point taken, DE nem szép dolog ám az ellentábort sem minősíteni.

Karácsony van, a béke és a szeretet ünnepe. Üljetek egy asztalhoz közösen, és érezzétek jól magatokat.

2014.12.25. 14:24:29

@David Sumner:

hosszú összetett mondatokat jól írni kevesen tudnak, általában nehezen olvasható, túlírt, erőltett próbálkozások, azt mutatva, hogy az illető igazán jól írni nem tud.
a hosszú, összetett mondatok a kiváló írók kiváltságai, mindenki másnál olvasóellenes,felesleges manír.

David Sumner 2014.12.25. 14:28:11

@WiteNoir: Tévedés. Minden egyes mondatnak, akár rövid, akár összetett, megvan a funkciója, ha érveket, filmben látható történéseket, ha tetszik, hát érzelmeket támaszt alá. A kiváló írónak amúgy sincsenek ismérvei, pláne nem kiváltságai, amikkel kiváltják magukat. Művészetben meg pláne nincs olyasmi, ami egyértelműen kimondja, hogy ez vagy az a mondat mit jelent, milyen igazságot közöl. Basquiat sem lesz tökéletlen festő, ahogy Turner sem - csak mindkettő más, így másban is jó.

A "hosszú összetett mondatokat jól írni kevesen tudnak" pedig valamilyen sarkítás, kategorizálás, eszembe nem jutna ilyet írni.

UdjanMineck 2014.12.25. 14:29:01

@David Sumner: igazad van. December 26. éjfélig így teszek, így helyes, így kívánja a konvenció. Utána jöhet a kard, vér, gyilok.

David Sumner 2014.12.25. 14:30:45

@UdjanMineck: Utána sem. Kard, vér, gyilok pláne nem.

Bezárt a trolletető.

2014.12.25. 14:31:43

a boyhood kiemelését nagyon sajnálom, ahogy a before-sorozat istenítését is. avítt, mesterkélt, vizuálisan lapos álrealista rendezés, itt a boyhood esetében közhelyes téma és tartalom, rém unalmasan.

a filmek zöme dráma, namost hiába háborodnak fel egyesek azon, hogy jaj de szörnyű ugatás a "betegezés", nyilván túlzás, de tény hogy ép egészséges ember
"átlagmexikói családot ránt le a legmélyebb pokolba ridegségről, közönyről számol be világvége-melodrámá banális eseményeken nyugvó anti-történet, Beszéddefektusok, nyelések, köpködések, bevizelések, üvöltözések formájában tárul elénk az elfojtás-érzelmi felszabadulás láncolata, melyeket fojtogatások, egymásnak rontások is színesítenek.orosz sorstragédia, egzisztencialista sci-fi dráma a hiábavaló gyilkolásról, a sehová sem tartó, irányveszett figurákról,"
nyilván nem ragadtam ki mindből, hát bocs, ilyenek nélkül remekül megvan.
én elhiszem hogy ez a csúcs, ez a művészet, de ebből sokan nem kérnek. rövidfilm hosszban mondjuk igen, jól sikerült egyórás doku-formában esetleg igen, de amúgy nem.
hát így járt a filmművészet

2014.12.25. 14:35:06

@David Sumner:

tévedés."

ja, mert te azt mondod:)))

Minden egyes mondatnak, akár rövid, akár összetett, megvan a funkciója, ha érveket, filmben látható történéseket, ha tetszik, hát érzelmeket támaszt alá."

meg lehet rövidebben, élvezhetőbben is oldani, semmi funckiója nincs filmismertetőkben, bocs

A kiváló írónak amúgy sincsenek ismérvei,"

LOL

pláne nem kiváltságai, amikkel kiváltják magukat."

ez sz9impla zagyvaság

Művészetben meg pláne nincs olyasmi, ami egyértelműen kimondja, hogy ez vagy az a mondat mit jelent, milyen igazságot közöl.

ez meg közhely és irreleváns itt

Basquiat sem lesz tökéletlen festő, ahogy Turner sem - csak mindkettő más, így másban is jó."

irreleváns, nem erről volt szó

A "hosszú összetett mondatokat jól írni kevesen tudnak" pedig valamilyen sarkítás, kategorizálás, eszembe nem jutna ilyet írni. "

tapasztatlat, plusz nekem eszembe jut, mert olvasói szemszögből nézem a kommunikációt, plusz van szerencsém némí ízléssel bírni.

2014.12.25. 14:36:06

@David Sumner:

te vagy a troll de ez ne zavarjon.
amúgy akinek az ellenvélemény, a kritika trollkodás, magában keresse a hibát, ne másokat trollozzon

2014.12.25. 14:38:12

meg azok a trollok, akik a szar boyhoodot nyomatják pofátlanul. egy középszerűnek is nagy jóindulattal nevezhető film,
ambíciójához mérten nem véletlenül nevezte pl. a new york times kritikusa, richard brody az év leggyengébb filmjének (mondjuk ő az első kettő before-filmet is nézhetetlennek tartotta, mondjuk persze nyilván neki sincs ízlése, tudom, mert ha lenne akkor linklater-fan lenne, hogyne)

David Sumner 2014.12.25. 14:38:47

@WiteNoir: Deepblue Noir, menj szépen aludni, édesanyád szól neked, amiért beírtak az ellenőrződbe!

"a boyhood kiemelését nagyon sajnálom, ahogy a before-sorozat istenítését is. avítt, mesterkélt, vizuálisan lapos álrealista rendezés, itt a boyhood esetében közhelyes téma és tartalom, rém unalmasan."

A teringettét! Mindjárt mentem elsírom magam. Itt vagy te, az újabb önjelölt megmondóember a sokból, aki bebizonyítja, hogy a kritika tévedett az istenítéssel. Sok szerencsét!

Ha az Heli idézet szerinted azt akarta tanúsítani, hogy a rendező ezt akarja követendő példának eléd állítani, akkor nincs miről beszélnünk. És mester, 1 éve magával Amat Escalantével, a rendezővel beszéltem, aki egy mosolygós, roppant szerény, kedves ember, aki végképp nem szereti a filmben ábrázolt helyzetet.

"én elhiszem hogy ez a csúcs, ez a művészet, de ebből sokan nem kérnek."

Aha. Kik azok a sokak? Mert te most megint megmondtad (helyesebben: odamondtad) a tutit, csak éppen nincsen alátámasztva. És igen, tudom, te majd irányt szabsz a filmművészetnek. Hogyne.

"hát így járt a filmművészet"

Egész jól jár az öreg vitéz immár 119 éve.

Mindenesetre leborulok a te érvelőkészséged nagysága előtt, és amint felállok a gép elől, rögtön elgondolkodom az átitatott szavaidon. (Nem.)

David Sumner 2014.12.25. 14:41:56

@WiteNoir: Nem te vagy, és mivel troll vagy észre sem veszed, nem is zavar. :-)

"A kiváló írónak amúgy sincsenek ismérvei,"

LOL"

Nem te vagy az, aki megmondja, ki a kiváló író, és mik az ismérvei. A különbség az, hogy te görcsösen meg akarod mondani, én meg rájöttem, hogy a művészetnek nincs igazsága, így semmit nem mondok meg senkinek.

"irreleváns, nem erről volt szó"; "ez sz9impla zagyvaság"

Na, tessék, ezekkel bizonyítod be, hogy troll vagy, és előírnál mindent. Aztán, ha ezzel szembesítenek, akárcsak bármelyik troll, a másikra mutogatsz, mint egy kis óvodás.

Ezért sincs miről beszélnünk.

2014.12.25. 14:46:01

@David Sumner:

ez nulla szövegelés értelme nincs

a művészetnek nincs igazsága, így semmit nem mondok meg senkinek."

ez közhely, de amit te írsz abból egy szélsőséges relativizmus vezethető le. abból pedig következik, hogy az eltérő értékvilágokból eltérő értékelések következhetnek, így valaki értékvilágából az összes itteni film lehet szar, a dumb és dumber kettyó meg remekmű. és te nem mondhatsz semmit.
gondold már végig, mit beszélsz:)

David Sumner 2014.12.25. 14:49:38

@WiteNoir: gondold már végig, mit beszélsz:)

Megtettem. Úgy szól, hogy a művészet nem olyan egyszerű, ahogy te bőszen felszólítanál rá.

Nagyon sajnálom.

2014.12.25. 14:49:44

a boyhoodnak el kell számolnia a hosszával, a lapos vizualitással, a közhelyes tartalommal, a gyáva konzervatív-liberalizmusával (lsd. jópár női filmkritikus, ja, őket nem listázza a rotten).
ezek fennállása esetén mitől jaj de jó film?
attól hogy egy réteg magára ismer, attól hogy lehet örülni milyen szépen nő a gyerek? hát azt vizuálisan gyönyörű formában is meg lehet csinálni (legyen mondjuk mallick) kb. fele ekkora hosszban.

midnight coder 2014.12.25. 15:00:24

@David Sumner: Őszintén szólva az ezekkel az igazi baj, hogy csupa-csupa olyan problémával foglalkoznak amik meglehetősen érdektelenek. És alapvetően ez a baj az összes művészfilmmel. Nehéz úgy egy filmet végigülni, hogy az első 5 perctől azt várod, hogy valaki lője már le azt a nyomorultat akiről szól, ne szenvedjen tovább a szerencsétlen.

David Sumner 2014.12.25. 15:07:29

@midnight coder: A művészfilmben, közönségfilmben, midcultban látható szenvedés sosem azt jelenti, hogy ez majd a néző valóságára is igaz lesz. Ez miért olyan nagy baj?

Dak1 2014.12.25. 15:28:21

koszonjuk a cikket, harom filmet lattam beloluk es valoban nagyon jok voltak. A szerzo nagyon jol ir, valasztekosan fogalmaz. Elborzaszt viszont, hogy egy filmajanlo cikk is apropo lehet arra, hogy agresszivan csesztessuk a masikat. Ez betegseg.

David Sumner 2014.12.25. 15:31:24

@WiteNoir: "plusz van szerencsém némí ízléssel bírni."

Az öndicséret büdös.

狗鷲 2014.12.25. 16:28:58

Szép lista! Azért én mindenképp hozzátenném még a Japán "Eien no Zero" (永遠の0) című alkotást is.

David Sumner 2014.12.25. 16:44:44

@狗鷲: Köszönöm. Örülök, hogy kezdenek feltűnni a normális kommunikációra is képes felhasználók. Az említett filmet nem láttam, sajnos nem is ismerem.

vittore 2014.12.25. 17:02:06

@midnight coder: "csupa-csupa olyan problémával foglalkoznak amik meglehetősen érdektelenek" Na most már nyugodtan kijelenthetem, hogy benne van a hozzászólásod a "2014 es év legnagyobb baromsága" kategória első három helyezettjében.
A cikkben említett filmek egy része nem is művészfilm, csak elüt a te színvonaladtól (tudod, tini nindzsák, Transformers). Sajnos abban viszont igazad van, hogy igazán nagy kereslet a nektek készült filmekre van.

midnight coder 2014.12.25. 17:34:13

@vittore: Attól mert valami nem művészfilm, még lehet teljesen érdektelen. Amúgy a tini nindzsák és a transformers is pont ebben a kategóriában találhatók.

midnight coder 2014.12.25. 17:41:16

@David Sumner: Ahhoz hogy a szenvedésnek legyen valami értelme, valamilyen mértékben azonosulni kellene azzal aki azt elszenvedi. Ha elképzelni sem tudod, hogy az illető helyében vagy, mert lépen-nyomon mást lépnél mint az illető, akkor az egész öncélúvá válik. Ennél már csak az a rosszabb, amikor azt látod, hogy ez az egész csak azért szar, mert az illető valami nagyon egyedit akart csinálni, és magasról pottyant arra hogy tetszik-e ez bárkinek is, a lényeg hogy a megfelelő díjakat elnyerje (amik az egyediséget értékelik és magasról tesznek arra hogy lesz-e bárki is aki ezt meg akarja nézni) hogy meglegyen a megfelelő állami/alapítványi támogatás jövőre a következő filmre is.

David Sumner 2014.12.25. 17:47:37

@midnight coder: Valamilyen módon azonosulsz is, de ez nem azt jelenti, hogy azt el is fogadod. A második eshetőségről meg alighanem egyikünk sem tud - én legalábbis hadd ne döntsem már el, minek kell egy díj a rendezőnek, mert nem tudhatom és te sem.

2014.12.25. 18:10:01

@midnight coder:

a filmművészetnek nem feltétlenül a szenvedésről kell szólni, pláne nem hatásvadász, szélsőséges formában. nem csak "realista" vagy éppen "művészi" felkavaró, nyomasztó, pokolba rántó drámák lehetnek értékes alkotások, sőt, bocsánat, de eléggé ritkán azok, még ha egy vagy több szempontból figyelemre méltóak is.
akkor már inkább tragikomédiák, szatirikus-parodisztikus alkotások, egyéb komédiák, ésszerűen realista és nem hatásvadász drámák, igényes ad absurdum intellektuális melodrámák, "filmköltemények", stb. stb.
ahogy pl. egy gengszterdrámában kvázi kötelező az erőszak, de annak látható mértéke/minősége már nem feltétlenül a drasztikus/vérmocskos jelenetek halmozódását kell jelentse, stb. stb.

Beyonder 2014.12.25. 19:10:04

A további személyeskedést kéretik mellőzni. Aki nem képes a másik explicit vagy implicit anyázása nélkül vitatkozni, az repül.

midnight coder 2014.12.25. 19:44:55

@David Sumner: Néha azért erősen érezni hogy a film a kritikának készül és nem a közönségnek. És szerintem igazából egy film nem attól lesz meghatározó, hogy művészfilm.

Anno nálunk a 80-as években a földig lehúzta a kritika Pl. a Csillagok háborúját. Az akkori művészfilmekkel kapcsolatban pedig az volt a mondás, hogy most ugyan nem érti őket a közönség, de majd a jövő generációk mennyire értékelni fogják. Ehhez képest a Star Wars a mai napig fogalom, szerintem többen tudják hogy ki volt Darth Vader mint hogy ki volt Mózes. Az akkori csodás művészfilmeket pedig azóta sem igen húzta elő senki a dobozból, és valószínűleg soha nem is fogja.

David Sumner 2014.12.25. 20:07:01

@midnight coder: Fogalmam sincs, milyen a kritikának készült film. Na jó, van róla sejtelmem, de nem tudom mire vélni, mert szerintem nem lekicsinylés a nézővel szemben, ha művészibb, elvontabb a film, max. a célközönség alakul át.

Igaz, amit írsz, ennek ellenére nem szabad megfeledkezni azon kultnézőkről sem, akik tudják a helyén kezelni Darth Vadert és Mózest, vagyis egy szerzői film általában megmarad a dobozban, míg egy akkora bombasztikus film persze, hogy elérhetőbb lesz a nagy közönségnek. A minőségüket ez mintsem befolyásolja, legfeljebb közönsége válogatja.

David Sumner 2014.12.25. 20:37:42

@WiteNoir: "meg lehet rövidebben, élvezhetőbben is oldani, semmi funckiója nincs filmismertetőkben, bocs"
meg lehet rövidebben, élvezhetőbben is oldani, semmi funckiója nincs filmismertetőkben, bocs
Az szerintem nem probléma, ha valaki többször megismétel egy összetett mondaton belül, mert így retorikailag hangsúlyozódik, amit mond. Feleslegesnek sem mondanám, mert ha le van írva akár többször is, nem mondhatják azt, hogy kifejtetlen. (Kivéve, ha az illető troll, de hát azok...) A rövid leírásnak a szememben ugyanakkora a létjogosultsága, mint a kifejtősnek. Bármilyen érvelés elfogadható és nem rossz, ha az érvei helytállóak, sőt, egyáltalán ki vannak mondva/ le vannak írva. Például a Turner-Basquiat összevetés éppen ezért sem irreleváns, mert aki más korszakban, más igény szerint alkot, az nem lesz automatikusan gyengébb, csak egyszerű más a kontextus, amiben dolgozik. Már csak ezért sem szabadna kategorizálnod.

"bocs"

Nem "bocs", mert a másfél sorodban energiát nem vettél arra, hogy leírd, miért jobb a rövidebb. Bocs.

2014.12.25. 22:42:06

@David Sumner:

a többszöri ismétlés retorikai fogás lehet vagy éppen egy előadás során remekül működhet a kulcsfogalmak, tények rögzítésére, blogposztokat az olvasóknak írnak, sőt, még regényeket is. hosszú, összetett mondatokat könnyű fogalmazni, ha valaki megtanulja a technikáját, de kellően tömör, a lényeget remekül megvilágító jól tagolt mondatokat,vagy éppen megfelelő dallamú önismétlésmentes hosszú mondatokat, stb. igen-igen nehéz.
és mindenképpen szűkíti az olvasói kört.
én nem konkrétan erről a posztról beszélek, hanem általában. nyilván nem tőmondatokról van szó, az éppolyan zavaró lehet kivéve a nagyon alacsony színvonalú közönséget, akiknek készül, de a másik véglet sem jó, főleg ha nem igazán informatív csak öncélú

David Sumner 2014.12.25. 23:07:34

@WiteNoir: Akkor ezt meg is beszéltük. Minden jót.

herelovasz 2014.12.27. 00:54:55

These Final Hours

Nem tudom, hogy a rendezője mit hozott volna ki egy nagyobb büdzséből, de valószínűleg nem ezen múlt, mivel az se sikerült neki, amihez kevés pénz is elég.

Aki mindenképpen akar egy esélyt adni, az ízlelgesse a mélyenszántó tagline-t: "Sose késő találni valamit, amiért élni érdemes"...

David Sumner 2014.12.27. 10:05:26

@herelovasz: Például azt, hogy giccsmentesen ábrázolja azt, ahogy egy hedonista barom felelősséget kezd érezni mások iránt, vagy hogy ugyanezt a hedonista barmot végül a teljesen elesett kislány is támogatja, amikor egyébként ő is padlón van, szóval tanulnak egymástól. És a rendező nemcsak ennek ellenpontjaként a totális kiégést is bemutatja egy rakás vadállattal, őrülettel, tehát még részrehajlással sem nagyon lehet őt vádolni.

A tagline éppen a fentebb írt túlzott melodrámaiság nélkül (mert kétségtelen, van, de nem esnek át a ló túloldalára, tehát sikerült a művelet) "mélyreszántó". Esélyt pedig valóban, minden irónia nélkül érdemes adni neki.

herelovasz 2014.12.27. 13:00:47

@David Sumner: Giccsmentes ábrázolás, ez volt a nemes szándék. Ami a megvalósítást illeti, az már-már egy romantikus csatorna és egy Édesvíz kiadvány szintjén áll, megbolondítva Sundance-érzékenységgel. Amikor a hedonista barom felelősséget kezd érezni mások iránt, akkor éppen csak, hogy nem jelenik meg egy felemelt mutatóujj: "Látjátok, egy hedonista barom felelősséget kezd érezni mások iránt!"
Ezerszer látott helyzetek és karakterek, mintha egy listát pipálnának ki. Ezt sajátos hangulattal és fényképezéssel meg lehetett volna egyénivé tenni, de meg a hangulatot és a fényképezést is a egy konfekcióbolt megfelelő vállfájáról akasztották le.

David Sumner 2014.12.27. 14:32:34

@herelovasz: A megvalósításban semmi nincs, ami a romantikus csatornákra vonatkozna, már csak a nagy mértékű szenny miatt sem, amit ránk okád a film, kezdve a pedofiloktól egészen a tudatlan bulibirkákig. Ez már eleve elvesz egy jó adagot a giccsből, és ha a főszereplő átalakulásáról beszélünk, nincsenek nagy sírás-rívások, vagy ha egy van, az a legjobb pillanatra időzítve. Gondolok itt a szülők halálára, amit aztán felvált a kislány öntudatossága, netán a buli közben a volt nő sírása, ami inkább visításba torkolló összeomlás, mint sírás, tehát már csak ezért sem állnak meg a romantikus csatornás, Édesvíz kiadványos hasonlataid. A Sundance-hozzáállás pedig itt sem pejoratív-

A fényképezés és a hangulat idéz egy rakás ausztrál drámát kb. '71-től, de mivel a kontinens filmjei gyakran apokaliptikusak, és ezt a témát sok rendező más-más műfajban jól ki tudja bontani, jó az a fényképezés. (Igen, a vörös kataklizmát ábrázoló képek is szépen aláfestik a véget.) A hedonista barmunkról pedig annyit, hogy igazi cselekvés nincs a filmben, csak vándorlás, vagy döglött partikultúra, tehát legalább annyira eseménytelen a film, mint amennyire "csak egy újabb katasztrófafilm". És mivel eseménytelen a cselekménye, ez megint visszavesz a giccsből. Pontosan emiatt is nem egy ezerszer látott helyzetekkel zongorázó katasztrófafilm, hanem egy lehetséges világvége több oldalát is végigjátszó dráma ez, ami hát nem mindennapos, legalábbis mostanában nem. Értem ez alatt a főszereplő útját is, akire minden igaz, csak a "felemelt mutatóujj" nem, amit szintén a lány és közte való viszony árnyal.

Amúgy ismét csak jó lenne, ha a szokásos "listakipipálós" megjegyzések helyett (úgymint ezerszer látott helyzetek) lenne némi kifejtés is, de persze nincs.

herelovasz 2014.12.27. 19:29:43

NAGYON SZPOJLERES!

Azon túl, hogy statisztikailag mindig kell legyen egy hedonista barom, aki a szíve mélyén érző szívű lovag, semmilyen magyarázatot nem kapunk arra, hogy miért éppen ő a hősünk. Agyonüt két még hedonistább alkalmi pedofil barmot, de a másik nőjénél sokkal szebb és anyává tett csaját magára hagyja. A kislányt megmenti és magával viszi, de az orosz rulettel gazdagított orgia közepén otthagyja, hogy a másik csajával lelépjen, akit aztán mégse kufircol meg, mert már fejlődőben van a karaktere.

A leghedonistább tarajos party arc aranyszínű stukkerrel hadonászik, neki már persze van b terve. Az nem derül ki, hogy a korlátozott férőhelyes bunkerbe ki és mi alapján kerülhet majd be.

A megmentett kislány persze a korosztályánál sokkal okosabb és érzelmileg sokkal érettebb, mint a korosztálya. Miután újból találkozik a már halott apjával, angyali nyugalommal várja a világ végét. Ekkorra a főhősünk karakterfejlődésének lassan a csúcspontja jut, a hedonista barom (ál)arcát eldobja, és visszatér ahhoz az emberhez, akihez a legtöbb köti és akinek a legnagyobb szüksége van rá: a közeli jövőben világra jövő fia anyához.

Kicsit még civakodnak a tengerparton, hiszen a lány számára nehezen felfogható ez a váratlan karakterfejlődés. De aztán elhangzik a varázsszó. "Szeretlek!"

Ekkor már mi, nézők is tudjuk, a tagline nem hazudott. Sose késő találni valamit, amiért élni érdemes...

Majd kifehéredik a mozivászon...

Pár perccel később a vinyómon felszabadul 7 giga tárhely.

David Sumner 2014.12.27. 19:54:23

@herelovasz: Gondolom, azért ő a hősünk, mert a szíve mélyén egyáltalán nem várná el senki, hogy pont ő legyen az érző szívű lovag, sőt, egy a mocsokból.

Igen, most leírod a cselekményt, ami nem magyaráz semmit, pláne, hogy nem túl eredeti sztoriból is lehet remek film, mint azt a gazdag zsánerfilmes életmű bizonyította... Szóval nem vagyok meggyőzve.

A zárlatnál, ha akarnám, még zörögne is a haraszt, de mivel előtte volt masszív 85 perc, amiben a kislány legalább annyira elesett, mint amennyire érett (így van árnyalva a figurája), ez a jó ötlet felül tudja írni a befejezést, sőt, elveszi a giccsét, szóljon arról, amiről a tagline valóban NEM hazudott, és ez az, ami miatt eljönne az a nagy kifehéredés, amiről beszélsz. Erre mondják azt, ha a lényeg stimmel, nem szőrözök apróságokon. Te igen, én nem.

Kár azért a 7 giga tárhelyért. Neked persze nem, de hát többet ésszel, mint törléssel.

David Sumner 2014.12.27. 20:15:00

@herelovasz: Á, nem, ez kikívánkozik.

Ha a These Final Hours olyan "persze, persze" moduláris film lenne, akkor:

- a hős elkezd durrogtatmi
- a főszereplő és a kislány hatpercenként rínak egymás vállán
- mindenhonnan lecsaphat egy-egy CGI-katasztrófa
- a vége happy end
- a tagline-t valaki belemondaná a kamerába, premier plánban

Na, itt bukik minden, a film sematikusságát aláhúzó mondat. :-) Ja, hogy vannak katasztrófa-melodrámák: akkor csak a CGI-akadályokkal, a rívással és a végső üzenettel számolj. De így is bukik. :-)

herelovasz 2014.12.27. 20:39:14

@David Sumner:
"azért ő a hősünk, mert a szíve mélyén egyáltalán nem várná el senki, hogy pont ő legyen az érző szívű lovag"

Ugye, ezt a mondatot nem gondoltad komolyan? Mindenki ezt várja, ezt hívjak karakterfejlődésnek! Kit érdekel az érző szívű lovagból még érző szívűbbé váló lovag sztorija?

David Sumner 2014.12.27. 20:43:31

"Kit érdekel az érző szívű lovagból még érző szívűbbé váló lovag sztorija?"

Itt nyúlsz mellé. Nagyon. Az elején egyáltalán nem érző szívű, hanem egy eleve szemét, kefélő, ivó, drogozó, érzéketlen senki. Hogy is írtad? Ja, igen: "Ugye, ezt a mondatot nem gondoltad komolyan?"

És amit a jellemfejlődésről írsz: szoktam mondani, hogy 1. a film mindig a saját kontextusán belül legyen hiteles, és ez az 2. pontosan emiatt (meg a fenti helyreigazításom miatt) indokolt/hiteles a jellemfejlődés. Nem egy spanyolviasz-effektus, de nem is akart az lenni.

David Sumner 2014.12.27. 20:44:13

@herelovasz: (Az előző komment válasz is egyben.)

herelovasz 2014.12.27. 21:01:14

@David Sumner:

A These Final Hours olyan "persze, persze" Sundance átjárta, moduláris fesztiválfilm, ha 10+ éve, huszonvalahány évesen látom a Titanic-on, lefosom a bokámat. Azóta megkérgesedett a szívem, talán csak egy meteorzápor tudna megváltani.

herelovasz 2014.12.27. 21:09:44

@David Sumner: Majdnem lebuktam, de csak majdnem: tényleg nem gondoltam komolyan, hanem elgépeltem.
"Kit érdekelNE az érző szívű lovagból még érző szívűbbé váló lovag sztorija?"

A komment utolsó bekezdését ("És amit (...) de nem is akart az lenni." ne értem. De hagyjuk is, mert ennyit nem ér nekem ez a film.

David Sumner 2014.12.27. 21:44:18

@herelovasz: Szerintem ez inkább egy tipikus sitgesi (Spanyolország) fesztiválfilm, ami midcult lévén (és épp ezért nem fesztivál- vagy ha tetszik, művészfilm) egyensúlyt tart szerzőiség és műfajiság között.

Nem, lebuktál, mert egy olyan mondatot gépeltél le, ami egy percig sem igaz a filmre. És azzal együtt sem gondolhattad komolyan. Így ettől függetlenül is nézd meg, hogy a hős egy a mocsokból, és mivel tényleg nem sírás-rívás megy ötpercenként, ezért sem olyan bántón melodrámai, hanem egy igazi, sötét, pesszimista vonulata is van.

1. a film mindig saját kontextusán belül legyen hiteles = a film azt, amit mutat, azt ne bagatellizálja el, nagyon röviden

2. hiteles a jellemfejlődés, mert durván egy állatias alakkal kezd a film, aki az elején még csak egy őrült a kocsijában

Tényleg, nagyon bonyolult mondatok lehettek.

"De hagyjuk is, mert ennyit nem ér nekem ez a film."

Szerintem is hagyjuk. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy "persze, persze" kategóriás valami, ami nem parasztvakító CGI-jal meg Coehlo-idézetekkel sokkol végig, és ez valamiért mégis közhelyes számodra.
süti beállítások módosítása