A csillogó masinák, a halálfejes tetkók és a szúrós tekintetek sem tudták soha teljesen elfedni, hogy a Kemény motorosok érdes felszíne alatt valójában egy férfiaknak írt érzelmes szappanopera bonyolódik. Kurt Sutter ötletgazda remek érzékkel tapintott rá az erősebb nem számára fontos törzsi tudat és a családfői kötelezettségek motívumaira, az erkölcsi kódok és hatalmi játékok összeütközéseire. A lovak helyett vasparipákon száguldozó bűnözők korántsem a pénzért és dicsőségért indulnak harcba, a cél az imádott motoros klub, vagyis a választott család fennmaradása. A bajtársak és a belső törvények tisztelete mindennél fontosabb, a követendő értékeket a horda közvetíti, az egyén identitását a csapatban elfoglalt hely, a többiek véleménye adja.
A sorozat alkotói e hierarchikus rend feszültségeiből, a külső- és belső ellentétek kiélezéséből robbantották ki a konfliktusokat, az erőszak és az üzlet kulisszái között egy szentimentális családi melodráma zajlott. Sutter és stábja sokáig el tudta hitetni a nézővel, a karakterek viszonyait nem az írói önkény, hanem a zárt elbeszélői világ szigorú törvényszerűségei mozgatják. A Kemény motorosok legjobb évadaiban az utcákon zajló bandaháborúk és a magánéleti viharok fejleményei mögött ott derengett a végső cél, a szépen összefűzött ok-okozati lánc az apai örökség megvalósítása, az átok megtörése és a törvényessé tett klub felé mutatott.
Az írók a Hamlet képletét kölcsönvéve mozgatták az eseményeket és minden mást erre a fő drámai vázra erősítettek. E nélkül a figurák előtt nincs távlat, a belső logika hiányában a fordulatokat a hihetetlen véletlenek szülik. Ezért fordulhat elő, hogy épp a befejezés lett a sorozat történetének messze legrosszabb évada. Az óramű-szerkezetű dráma bántóan túlírt szappanoperába fordul, a gyakran nyolcvan percesre puffasztott epizódok kínzó ürességét giccses zenei betétekkel és öncélú akciókkal próbálják kitölteni. A karakterek egy-két vonássá redukálódnak, maximum könnyeznek vagy ölelkeznek, a történések unalomba, az indokolatlanul csöpögős párbeszédek akaratlan önparódiába fulladnak. A hatodik évad zárása és a katartikusnak szánt finálé között a hetedik teljes cselekményszála elhagyható. Egyetlen plusz epizódba sűrítve méltóbb befejezés születhetett volna.
!SPOILER! Innen már csak az olvassa tovább, aki végignézte a teljes sorozatot.
Kétségtelen tény, az előző felvonás végére az alkotók olyan narratív pontra jutottak, ahonnan igen nehéz volt tovább lépni. A halott „király” szellemével viaskodó Jax-Hamlet szembeszáll a mostohaapa Clay-Claudius uralmával, de egyáltalán nincs tisztában Gemma-Gertud szörnyű titkaival. E gigászi küzdelem áldozata lesz a barát Opie-Horatio és végül a szeretett Tara-Ofélia is, miközben a klub ügyei a családi fejleményeket tükrözik. Opie, Clay és Tara halálával vészesen beszűkülnek a lehetőségek, egyedül az anya-fiú ellentétpár marad, amiből meglepő módon az írók képtelenek bármi érdekeset kibontani. Ahelyett, hogy Gemma és a Jax oldalára felsorakoztatnák a karaktereket és egy végső nagy játszmát vázolnának, indokolatlan kaszabolásba kezdenek és teljesen kihagyják a személyes ellentéteket.
Herceg-hősünk nem gyászol, nem próbálja követni a halott apa és feleség akaratát, egyszerűen begőzöl és elefántként rombol be a porcelánboltba. A korábbi okos stratéga és a jó utat kereső hős helyett egy kétbites terminátor lép elénk. A meghökkentő taktikázás helyett az utcai harcokat mezei mészárlások fémjelzik, a kellően kidolgozott háttér híján a kibontakozó véres háború teljességgel érdektelen. Annyian kapnak fejlövést, mint az előző hat év alatt összesen, maroknyi hőseinket mégsem tudja megszorongatni az ellenfél. Mintha korlátlan erőforrásokkal rendelkeznének és sérthetetlenek lennének. Az új sheriff nem ért semmit és a rendőrség nem is nagyon próbál az erőszak útjába állni, ami különösen annak fényében hiteltelen, hogy a rengeteg ártatlan áldozat mellett megölték a korábbi rendőrfőnököt is, mégsem történik semmi.
A forgatókönyv következetlenségei a korábbi receptek totális mellőzéséből, a fennmaradó lehetőségek figyelmen kívül hagyásából adódnak. Mintha egy kötelező, kelletlenül elvégzett feladatról lenne szó, az írók szép sorban kihagyják a kínálkozó ziccereket és az egyszerűbb, kézenfekvőbb utakat választják. Gemma és Juice titkával nem történik semmi, Nero és Wendy, a klub tagjai vagy Unser önmaguk árnyékai csupán, komolyan vehető motivációk nélkül. Jax sem egy vívódó, összetett karakter, aki próbálná valahogyan egyensúlyba hozni a dolgokat. Gyászoló férj és terveibe belebukó vezető helyett egyszerű gyilkos csupán, akit fantasztikus véletlenek segítenek a céljaiban.
Ha már a főhős sem próbál kitörni és kizárólag a neki kirendelt sorsát akarja bevégezni, ellenpontja sincs többé. A korábban oly veszélyes és izgalmas Gemma egy tehetetlen szerencsétlenség, aki mintha kizárólag arra várna, hogy végre leleplezzék. Nem a bűnbánat vagy a lelkiismerete miatt, hanem mert képtelen bármit tenni. A dráma végleg kifullad, a mellékszereplők rendezett sorokban lépnek a vágóhídra, a sorozat indulása óta nyilvánvaló végkifejlet a katartikus feloldás helyett keserű csalódással tölti el a nézőt. A Breaking Bad mesteri befejezése megmutatta, miként kell tökéletesen lezárni egy szériát – a Kemény motorosok utolsó etapja azt példázza, hogyan nem.
