Verzió – Menni vagy maradni?

2014. november 16. 14:51 - Bilsiczky Balázs

Utolsó nap

Ez az a kérdés, amit a világszerte forgató, különböző témákat és sorsokat bemutató rendezők filmjeiken keresztül többféle megközelítésben is feltettek. A migráció, mint sokak számára az egyetlen lehetséges opció, vagy az otthoni körülmények megváltoztatása békés vagy erőszakos módszerekkel mind olyan helyzetbe hozza a szereplőket, amit segítséggel vagy a nélkül, de kénytelenek megoldani.

soundoftorture01.jpg

A Verzió talán legkeményebb munkája, a Váltságdíj az izraeli Keren Shayo nevéhez fűződik. A Tel-Avivban élő független filmes olyan, nagyrészt az afrikai Eritreából menekülő nők sorsát követi nyomon, akik a Sínai-félszigeten keresztül próbálnak Izraelbe menekülni. A sivatag azonban errefelé már göröngyös. Nem elég az embercsempészeknek fizetett hatalmas összeg, a térségben portyázó beduinok egy különösen kegyetlen csoportja rendre rajtaüt a menekülteken, rengeteg nőt, gyereket ejtve fogságba, hogy aztán csillagászati összegű váltságdíjat kérjenek értük az otthon maradt hozzátartozóktól. A Stockholmban élő, szintén Eritreából származó, saját rádiót és kiterjedt jogvédő hálózatot működtető aktivista, Meron Estefanos a bajbajutottakon próbál segíteni a rokonok bevonásával, sőt az elrabolt túszokkal is megkísérli tartani a telefonos kapcsolatot – már amelyiküknek van annyi szerencséje, hogy elrejthet valahol egy mobiltelefont az őt fogva tartók elől. A beduinok (hasonlóan a legszélsőségesebb terroristákhoz) folyamatosan kínozzák áldozataikat, egy nőt naponta 4-5 alkalommal megerőszakolnak, nem egy esetben megcsonkítanak, ha pedig nem érkezik meg a követelt összeg, egyszerűen lemészárolják őket.

Minderről a vezető világszervezeteknek tudomása van, de sem az ENSZ, sem annak Menekültügyi Főbiztossága nem lép fel az ügyben, puszta tétlenség vagy tehetetlenség okán. A szívszaggató történeteket végigélő Meron ugyanazzal a dilemmával küzd, mint a terrorizmus ellen harcoló kormányok: ha fizetnek, azzal csak felbátorítják a beduinokat a folytatásra. Ha nem, akkor az ártatlanok a sivatagban elásva végzik. „Ártatlanok – mondja Meron –, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy élni akartak”. Shayo filmje azt sugallja, hogy az eritreaiak vagy akár a szudániak számára egyszerűen nincs jó választás. Egyesek ugyan eljutnak Izraelbe, hogy nincstelen hajléktalanként az utcán tengődjenek egy ideig, majd a legrosszabb esetben visszatoloncolják őket Afrikába, ahol az illegális határátlépésért halálbüntetés vagy többéves börtön vár rájuk. A Váltságdíj a valóság egyik legbrutálisabb szeletét veszi górcső alá, aminek a legszörnyűbb aspektusa, hogy a remény szikrája is hiányzik belőle.

evaporatingborders03.jpg

Egy kis láng ugyan még pislákol a Ciprus görögök lakta részén készült Eltűnő határokban, de a művészi feldolgozás szempontjából is példaértékű film gyönyörűen komponált, fix beállításai, vagy a vágóképek alatti baljós csend vihar előtti állapotot tükröznek – Ciprus robbanás előtt áll. Nem elég a szigetországot két részre feszítő gyűlölet a török többség és a görög kisebbség között, mára a lakosság huszonöt százalékát bevándorlók teszik ki, akik a világ legkülönbözőbb tájairól (arab országokból, Afrikából, sőt még a Fülöp-szigetekről is) menekülnek Európa kapujába, nem beszélve a 90-es évek délszláv válsága idején, az egykori Jugoszlávia élhetetlenné vált területeiről óriási hullámban érkező populációról, amelynek tagjai közé Iva Radivojevic rendező is tartozik. Az öt fejezetre bontott esszéfilm alkotói portrékat készítenek a ciprusi nép nagy része által nem kívánatos személynek minősített bevándorlókról, illetve bemutatják az ehhez köthető fasiszta tüntetéseket, vagy a másik oldalon álló, elenyésző kisebbséget alkotó liberális értelmiség szervezte megmozdulásokat.

A tüntetések és felvonulások időpontja persze sok esetben metszi egymást, így elkerülhetetlenek az összecsapások, ahol a hírhedt Arany Hajnal testvérpártjaként működő neonáci szervezet tagjai kiereszthetik magukból az őket éltető gyűlöletet. A hasonszőrű görögök által gyártott összeesküvés-elmélet szerint a török többség vonzza az Irakból, Palesztinából, vagy éppen Szíriából érkező muzulmánokat, akik így idővel bekebelezik majd az egész szigetet. A nyilvánvaló ostobaság az arab régió közelsége, illetve az onnan Európába igyekvők magas száma miatt sajnos mégis teret kap a társadalmi diskurzusban. Más dokumentumfilmesekkel ellentétben, akik a témához kötődő kérdések felvetésén túl indirekt módon ugyan, de lehetséges válaszokat fogalmaznak meg a probléma megoldására vonatkozóan, Radivojevic kimondva is egyértelművé teszi, hogy fogalma sincs róla, mit hozhat a jövő. Pesszimizmusát azonban a film keretbe foglalásával érzékelteti, amikor a kezdő és záró képsorokon egyaránt a Földközi-tenger hullámait festi a vászonra, a csónakkal az országba jutni próbáló vízbefúltak magas számát ismertetve.

everydayrebellion13.jpg

Az előbbiekkel ellentétben a Hétköznapi forradalom: a változtatás művészete egy jóval pozitívabb jövőképet próbál elénk tárni – sikerrel. A bevándorlás témaköre néhány interjúalany sorsán keresztül itt is tetten érhető, de a Riahi testvérek munkája már nem az elmenekülésről, hanem a helyben történő ellenállásról szól, ráadásul békés eszközökkel. A Spanyolországban, New Yorkban, Ukrajnában és még számos helyszínen játszódó film az erőszakos módszereket elvető mozgalmakat mutatja be – ettől is kap az egész egy olyan, sajátságos atmoszférát, amit ha átérez a néző, mosolyogva jöhet ki a vetítőteremből. A filmben néhány képkocka erejéig megjelenik az a Gene Sharp, akinek 1973-ban megjelent könyve alapozta meg a mindenféle erőszaktól mentes civil társadalmi fellépés gyakorlatát. Az ő gondolatain kívül egy, a Milosevic-rezsim megbuktatásában tevékeny szerepet játszó aktivista látja el a nézőt hasznos tanácsokkal, miközben felhívja rá a figyelmet, hogy a Facebook vagy a Twitter ugyan nagyon jó eszköz az információ közvetítésére, de az igazi siker eléréséhez az utcára kell menni a puszta clickivism helyett. Ráadásul – mint mondja – „nem nagyban, hanem kicsiben, szétszórtan kell kezdeni, és kitartani legalább 2-3 hónapig, hogy az egyszeri tömegtüntetést követő lemorzsolódás a visszájára forduljon, és egy folyamatos csatlakozási hullámot indítson el”.

A filmben a New York-i Occupy vagy a spanyol Indignados mozgalom bemutatása mellett nagy hangsúlyt kap a világméretű szervezetté vált Pussy Riot, amelynek feminista tagjai a legextrémebb módját választják a tiltakozásnak: félmeztelen testükre festett jelszavakkal tűnnek fel a legváratlanabb helyeken és szituációkban (mint egy Putyin-Merkel találkozó szünetében), természetesen nem polgárpukkasztás, hanem figyelemfelkeltő tiltakozás végett. Nem véletlen, hogy a hatalom által jelenleg talán a leginkább üldözött csoportról van szó, amelynek tagjait szűnni nem akaró, halálos fenyegetésekkel próbálják megfélemlíteni – rendszerint sikertelenül. A film operatőri és vágói munkája külön dicséretet érdemel, és bátran kijelenthetjük, hogy nagy eséllyel pályázna a fesztivál fődíjára, ha nem versenyen kívüli moziról lenne szó.

A Hétköznapi forradalom… és a Hol vagy, Bukarest? mellett a Tiltakozók szekció harmadik filmje a fesztiválra nem végleges formájában, hanem nyers vágásban érkező Euromaidan, amely az Ukrajnában 2012-ben kezdődő tüntetéssorozatot dokumentálja egyedülálló módon. A 2014 tavaszáig forgott felvételek számos ismert és amatőr rendező munkáját dicsérik, a munka megkezdése után ugyanis egyre többen csatlakoztak az alkotógárdához, amelynek így nagyjából a fele a tényleges tüntetők közül került ki. Az ukrán népnek esze ágában sincs elhagyni hazáját, sőt ma már tudjuk: mindenáron meg akarják védeni annak egységét a belső és külső fenyegetettségtől. Az Euromaidan azonban még egyáltalán nem a jelenleg is zajló háborúról szól, hanem arról a tortúráról, amelyben az azóta elmenekült (és Oroszország által befogadott) Viktor Janukovics mielőbbi távozását kierőszakolni próbáló tüntetők hónapokon keresztül folyamatos harcot vívnak a karhatalommal.

euromaidan-01.jpg

A célok sokszínűek, de persze elsődleges az életszínvonal emelkedésének elérése, amit sokan az Európai Unióhoz való csatlakozástól várják. A rendezők, az operatőrök, és minden egyes, az alkotásban résztvevő munkatárs állami kitüntetést érdemelne munkájáért, amely a dokumentumfilm műfajával kapcsolatban is fontos kérdéseket vet fel. Az, hogy a film nyers, mondhatni félkész változata járja a világot, a legnevesebb fesztiválokra kapva meghívást, jól mutatja, hogy természetesen nem vitatva a művészi eszközöket és stilizációt használó munkák létjogosultságát, a dokumentarista riport mozgóképen ebben a formájában működik igazán. A híradók által kiragadott véres felvételeken túl persze egy inzertnél hosszabb interjúrészletet vagy beszélgetéselemet is tartalmaz, de mindezt vágatlanul, a maga csupasz és megkérdőjelezhetetlen valójában. A Filmvilág azon kérdésére egyébként, hogy a készítők tervezik-e a munka továbbvitelét az Ukrajnában jelenleg zajló eseményekre vonatkozóan, az egyik jelenlévő operatőr határozott nemmel válaszolt. Mint mondta, épp eleget kellett rohannia kamerával a kezében, miközben a rendőrség folyamatosan támadta a tüntetőket, semmint hogy egy háborús övezetbe menjen forgatni. Egy alkotótársa hozzátette: ők ugyan lezártnak tekintik a filmet, de természetesen kapcsolatban állnak és együttműködnek olyan filmes csoportokkal, akik a konfliktus eszkalálódását akarják megörökíteni.

A kamera tehát forog tovább, ahogy a Verzió – utolsó napjához érkezve – még ma is számos, izgalmas programot tartogat az érdeklődők számára. Ezek közül mindenképp ki kell emelnünk a TASZ produkciójában készült, a társaság romaprogramjáról szóló Esélytelenült, illetve a rögtön utána kezdődő, a pár évvel ezelőtti romagyilkosságok bírósági tárgyalását végigdokumentáló Ítélet Magyarországont, Hajdú Eszter munkáját, amelyet követően a Helsinki Bizottság által szervezett kerekasztal beszélgetésre kerül sor a Toldi nagytermében. Ez után kerül műsorra a fesztiválzáróval egybekötött Jasmine című, személyes hangvételű történet egy francia rendező és egy teheráni nő szerelméről és az egykori iráni forradalomról, illetve, akit a jelenkori Irán érdekel, annak érdemes megtekintenie a Művészben 6 órakor kezdődő Irániak című alkotást.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr116905435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.