Erdős Virág bevezetőjével és Madeleine Sackler New York-i rendező Veszedelmes játékok című filmjével tegnap kezdetét vette az idei Verzió. A fesztivál szervezőinek rögtön az első este után jár egy piros pont: olyan mélységű és minőségű munkát választottak nyitófilmnek, amiről már most megállapítható, hogy komoly esélyese a vasárnapi záráskor kiosztott közönségdíjnak.
Erdős Virág megnyitó beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy mára az alkotói vagy a befogadói nézőponton túl egyúttal szereplői is lettünk a dokumentumfilmeknek. „Aki ma Budapesten él – tette hozzá – és egyrészt érzékeny a minket körülvevő környezet változásai, másrészt a saját vagy mások sérült jogai melletti kiállás iránt, az előbb-utóbb tényleges szereplője lesz egy 2010 óta forgó munkának.” Az 1988-ban készült Dunaszauruszt rendező, Balázs Béla-díjjal kitüntetett Csillag Ádám ugyanis a negyedik éve filmez szinte kivétel nélkül a legkisebb utcai megmozdulásoktól a flash mobokon át az egyre gyakoribb tömegtüntetéseken. Ebben az anyagban részt venni, megjelenni ugyan egyszerre vidám és veszélyes szerepkör, de – miként Erdős fogalmazott – „mindannyin büszkék lehetünk rá”. A dokumentumfilm, illetve a dokumentarista színház műfajának mai jelentőségét a XX. század irodalmának komoly presztízzsel bíró szociográfiájához hasonlította.
A beszédet követő nyitófilm, a Veszedelmes játékok néhány rövid kivételtől eltekintve Fehéroroszországban játszódik, melyről sokan azt sem tudják, hogy önálló állam vagy Oroszország egy tájegysége. Utóbbi verzió esetén Alekszandr Lukasenko talán egy huszár lenne a Putyin által megálmodott „új modern Szovjetunió” sakktábláján, a belorusz elnök ezzel szemben országának teljhatalmú vezetője, élet és halál (többnyire az utóbbi) ura, általános vélemény szerint a szovjet utódállamok utolsó véreskezű diktátora. A hatalmát folyamatos választási csalásokkal fenntartó Lukasenko következmények nélkül verette szét a 2010-es, botrányosan lezajlott elnökválasztást követő, nagyszabású civil megmozdulást, majd nem sokkal később hasonló módszerekkel fojtotta el csírájában a régiót is elérő gazdasági válság nyomán szerveződött, teljes mértékben erőszakmentes felvonulásokat és tüntetéseket.
Hogyan reagálhat, egyáltalán létezhet-e bármiféle független és rendszerkritikus művészet egy ilyen környezetben? Az irodalom, a film, vagy az egyéb képzőművészetek szabadságának könnyedén gátat szabhat a hatalom, miként igyekszik ezt megtenni a művészek és a közönség legközvetlenebb találkozását lehetővé tevő színházzal is. Ezt megelégelve alakult meg 2005-ben a Free Theatre nevű társulat, amely lassan egy évtizede működik folyamatosan üldözött, durva rendőrségi és titkosszolgálati atrocitásoknak kitett, a szó legszorosabb értelmében vett underground színházként. A diktatúrát, vagy a tabu témákat fókuszba állító előadások szinte teljes titokban zajlanak, a szűk létszámú (szintén fenyegetett sorsú) közönség az utolsó pillanatokban tudja meg a színdarab helyszínét és időpontját, a szervezők ugyanis így próbálják kijátszani a hatóságok esetleges előzetes fellépését.
A rendező, az állandó és a film elkészültét önként segítő alkotótársak egyrészt ezt a macska-egér harcot mutatják be a legapróbb részletekig, másrészt betekintést nyújtanak a hatalom brutális és embertelen, rutinná vált gyakorlásába. A társulat tagjaival készített, az események időrendjét követve epizodikusan ábrázolt, megrázó tartalmú interjúkat az előadásokon forgatott fejezetek teszik teljessé, melyek létjogosultságát az állami szervek erőszakos fellépéseiről vett képkockákkal bizonyítják. Sackler és stábja a tüntetéseken való forgatásokkal tehát önnön testi épségét is kockára teszi, az empátia és az együttérzés magasiskolájáról téve tanúbizonyságot. Ugyanakkor, a borzalmas képsorok között nyilatkozó színészek közül néhányan már-már szarkasztikus nyugalommal beszélnek a folyamatos üldözöttség és életveszély állapotáról. Ahogy egyikük fogalmaz: „Mindig is diktatúrában éltünk, korábban a szovjetek, most Lukasenko rémuralma elől kell bujkálnunk”. Van köztük persze olyan is, aki családja sorsáért aggódva az emigráció mellett dönt (többen például politikai menekültként élnek Londonban), de a társulatot akkor sem hagyják el – skype-on keresztül vesznek aktívan részt a továbbra is, rendületlenül megtartott előadásokon.
Madeleine Sackler filmjének talán legfontosabb érdeme, hogy a legszélsőségesebb példát tárja elénk arra vonatkozóan, hogy milyen eszközökkel lehet fenntartani egy független művészi csoportot, illetve hozzáállást, akár a legkegyetlenebb diktatúra keretein belül is. Az anyag fontosságát az is mutatja, hogy a tegnapin kívül még további három alkalommal kerül vetítésre a film az előttünk álló héten. Akinek viszont akarata ellenére mégsem sikerülne megtekintenie a Veszedelmes játékokat, az ne csüggedjen. A rendező kérdésünkre elmondta, hogy a film forgalmazását vállaló HBO az Egyesült Államokban már javában vetíti Sackler munkáját, amely – nagy valószínűség szerint – hamarosan a hazai csatornán is látható lesz.
