Játszódjanak akár a sport, a művészet vagy a munka világában, a korlátaink legyőzését boncolgató teljesítményfilmek gyakran kalandoznak az egészséges szenvedély és a lélekölő fanatizmus ingoványos határvidékére. A hangos kritikai- és fesztiválsikereket besöprő Whiplash sajátos újítása, hogy az ismerős formulát dobra alkalmazza és a jazz utánozhatatlan atmoszférájába burkolja. Maga a sztori néhány mondatban összefoglalva talán nem tűnik kifejezetten izgalmasnak, a film legnagyobb dobása mégis az, hogy a tehetség és kibontakozás kínzó ellentmondásait egy elképesztően dinamikus viszonyrendszerbe helyezi. A csúcsra törekvő fiatal dobos és a maximalista zenekarvezető feszült szellemi sakkjátszmájának célja nem a másik legyőzése, hanem a vágyott tökéletesség elérése. Mester és tanítvány ilyen elemi erővel ritkán feszül egymásnak a vásznon.

"J.K. Simmons nagyobb nácit játszik ebben a filmben annál, mint amikor tényleg nácit játszott” - jegyezte meg e blog szerkesztője a CineFest egyik legjobban várt vetítése után. Számtalan emlékzetes sorozat-karakter és kiválóan megformált mellékfigura után a markáns tekintetű amerikai színész megkapta végre „a” szerepet. A fanatikus tanár rendkívül hálás szerep, árnyalt jellemvonásokkal és kiváló szövegekkel. Simmons él a felkínált lehetőséggel, egyetlen apró mozdulattal vagy akár a puszta jelenlétével képes életre kelteni a karaktert. Az elit konzervatóriumban tanító Terence Fletcher körülbelül annyi empátiával viseltetik a diákjai iránt, mint amennyit egy hithű SS-tiszt táplál az ellenfeleivel szemben. Bob Fosse mániákus musicalrendezője, Michael Corleone intrikus bábmestere és R. Lee Ermey legendás kiképző őrmestere egyesül a fekete pólós tanárban.

Fletcher hihetetlenül karizmatikus és izgalmas antihős, aki a Sebezhetetlen törékeny antagonistájához hasonlóan a maga sajátosan brutális eszközeivel próbálja előcsalogatni korunk Charlie Parkerét. Damien Chazelle író-rendező a megfelelő pontokon szerencsésen árnyalja a negatív jellemvonásokat, sőt, Fletcher indokai, a szadista módszerek mellett felhozott érvei paradox mód akár védhetőek is. Mikor a magyarul nehezen visszaadható “good job” szófordulatot az angol nyelv egyik legvisszataszítóbb kifejezésének nevezi, egészen világos, miért nem elégszik meg a kilencvenkilenc százalékkal. A középszerűség politikailag korrekt dicsérete sokszor félrevezető és káros - igaz korántsem annyira, mint az ő lélekölő teljesítménykényszere. A sikerért fizetett ár hatalmasnak tűnik, de ha a hullócsillagként ellobbant zsenik örökérvényű alkotásaira gondolunk, felmerülhet, hogy mi van, ha talán tényleg megéri?! Ezt az enigmatikus dilemmát a Whiplash végig ügyesen lebegteti.

Kőkemény mentorához hasonlóan a Miles Teller alakította ambiciózus fiatalember is súlyos megszállott, aki pontosan tudatában van a saját kvalitásainak. Az elsőéves Andrew önként aláveti magát a kegyetlen, de nagy eredményekkel kecsegető tortúrának és ellentmondást nem tűrve követel magának figyelmet és elismerést. Mester és tanítvány egymásra talál, majd egy egészen bizarr kapcsolat, brutális szimbiózis alakul ki közöttük, mely véresen komollyá válik. A korábbi dobtudását a szerep kedvéért jelentősen felfejlesztő Teller színészi teljesítménye szintén lebilincselő. A huszonhét éves művész nemcsak méltó partnere idősebb kollégájának, de gond nélkül elhiteti velünk, hogy a kitűzött cél elérése érdekében tényleg bármit hajlandó feláldozni. A karakterben a tanárához hasonló kettősség bujkál, de az ő elhivatottsága még szimpatikus, az elvakultsága pedig elgondolkodtató.

Egy ilyen kifogástalan párossal az író-rendező nagyot nem hibázhat és ő igen bölcsen a két színésze köré építi a filmet. Az eredetileg zenésznek készülő Chazelle jól ismeri a konzervatóriumok és jazz-versenyek világát, így egy-két ecsetvonással, néhány leheletfinom megoldással is képes hitelessé varázsolni a történetet. A villanásnyi New York-i városképek Woody Allen elegáns rajongását idézik, a próbatermek aranybarna színei, az ünnepélyes fények a kiválasztottság érzését közvetítik. A film masszív hangulata azonnal magával ragadja a nézőt, majd az imponálóan takarékos forgatókönyvnek hála a játékidő végéig fenntartja a feszültséget. Rögtön az események középpontjában találjuk magunkat és robogunk a végkifejlet felé. Chazelle nem beszél mellé, nem indít el mindenféle mellékszálakat: épp csak annyira villantja fel a tehetséges srác személyes hátterét, hogy megértsük a motivációit.

A dob és a jazz kitüntetett szerepe természetesen nem véletlen, Chazelle komoly zenei képzettséggel rendelkezik és Miles Tellerhez hasonlóan ő maga is dobol. Ezek után talán nem meglepő, hogy filmje kifogástalan stílus- és arányérzékről tesz tanúbizonyságot. Chazelle kivár, késleltet és visszatart, vagy ütemet vált és megkavarja a tempót, a kezei között egy tökéletes ritmusú, vibrálóan energikus film születik. A jeleneteket a színészi játék és a zene összhangja vezérli, a kamera mozgása, a plánok változása életre kelti a hangjegyeket. Hitchcock legendás cintányér-ütése óta nem volt ilyen izgalmas egy koncert, de a zenészek küzdelmét látva a Dühöngő bika híres képsorai is beugorhatnak.

Chazelle mintha valami sorsdöntő jazz-meccset közvetítene, melyet a mester és a tanítvány pszichológiai thrillerekbe illő macska-egér fogócskája telít meg feszültséggel. A letisztult látványvilágot, az egységes és formatudatosságot látva szinte hihetetlen, hogy egy huszonkilenc éves alkotó alacsony költségvetésű második filmjét láthatjuk, amiben annak idején csak igen kevesen láttak fantáziát. A Whiplash megérdemelten keltett figyelmet és borítékolhatóan az év végi toplisták és a rá következő díjszezon egyik nagy favoritja lesz.