Filmjei ma is, 31 évvel a halála után, a legnépszerűbbek közé tartoznak az egész világon. Jellegzetes alakja, utánozhatatlan grimaszai, gesztikulálása és fintorai ellenállhatatlanul mulatságosak: kinevetjük, de közben szeretjük is ezt a furcsa kis embert.

Fufu, ahogy egykoron egy ország becézte, spanyol származású volt: Louis de Funés de Galarza néven anyakönyvezték. 1914. július 31-én született Courbevoie-ban. Elszegényedett értelmiségi családból származott, fotó,- és mozifilm technikai iskolát végzett, később René Simon híres színiiskolájában varázsolta el hallgatótársait és tanárait elképesztően mozgékony gumiarcával. Változatos foglalkozások után, közel 10 évig bárzongoristaként dolgozott Párizsban. Született zenei tehetségét jelzi, hogy mintegy 200 nagy slágert tudott kotta nélkül, hallás után eljátszani. Nappal filmekben statisztált, este zongorázott és különleges arcmimikájára alapozva, rögtönzött magánszámokkal nevetette meg a háborútól megcsömörlött és a humorra kiéhezett embereket. A bárba gyakran tértek be filmrendezők a forgatások fáradalmait kipihenni, és látva Louis rendkívüli arcjátékát, kisebb szerepeket kínáltak neki. Mindig megállta a helyét, így egyre többet foglalkoztatták, neve már fel-felbukkant, majd fokozatosan egyre feljebb került a stáblistán.

Az Átkelés Párizson (1956) karizmatikus epizódszereplőjére már lehetetlen volt nem felfigyelni, a Horgász a pácban (1957) pedig meghozta számára a várva-várt nagy áttörést. A környezetében mindenki tisztában volt a nyughatatlan, lenyűgöző energiával teli kisember rendkívüli komikusi tehetségével, mégis csak nehezen tudott kikerülni nagy elődei, riválisai, Fernandel és Bourvil árnyékából. 1964-ben viszont A Saint-Tropez-i csendőr alakjának megformálásával egycsapásra világsztár és hazája első számú kedvence lett. A mozivásznon mindig csupa ideg, toporzékoló, ellenállhatatlanul mulatságos színész, akkor már második házasságában élt és két nagyfiú, Patrick és Olivier, édesapjaként ismerték.

A következő két évtizedben egyedülálló sikersorozat és népszerűség kísérte filmjeit az egész világon: az 1964-es Fantomas bombaként robbant és a „Csendőr…”-höz hasonlóan sorozattá terebélyesedett. Mindkét széria példátlan sikerrel futott Európában, de Amerikában is fergeteges sikert aratott. Mégis visszautasított minden hollywoodi meghívást és hihetetlen aktivitással otthon dolgozott tovább: nappal filmezett, esténként színházban lépett fel. Legnagyobb színpadi sikerét a nevével eggyé vált Oscart a filmvásznon is óriási sikerrel ismételte meg. Rajongói és kritikusai szerint legnagyobb érdeme az volt, hogy sokféle negatív, de kacagtató tulajdonságot sűrített egyetlen figura, jelesül a „Csendőr…”-sorozat Cruchot őrmesterének figurájába.

136 filmjéből 8 ma is örökzöld klasszikus: A Saint – Tropez-i csendőr (1964), Az ügyefogyott (1965), az Egy kis kiruccanás (1966), a Felszarvazták őfelségét (1971), a Jákob rabbi kalandjai (1973), a Szárnyát vagy combját? (1976), A marakodók (1977), és A csendőr és a földönkívüliek (1979).

Legnagyobb filmsikereit több mint ötmillióan látták hazájában, de külföldön is leírhatatlan népszerűségnek örvendett: az akkori Szovjetunióban a Fantomas 60 millió nézőt csábított a mozikba.

Kivételes komikusi tehetségét és egyedülálló életművét 1971-ben Becsületrenddel, 1980-ban pedig César-díjjal ismerték el. Népszerűsége, filmjeinek nézettsége – és nem utolsósorban egyedülálló sztárgázsija – lekörözte kora nagy bálványaiét, Jean Gabinét, Brigitte Bardot-ét, Belmondóét, Alain Delonét.

Louis de Funés a valóságban csendes, visszahúzódó, sztárallűröktől mentes, családcentrikus ember volt. 1983. január 27-én mondott végleges nemet a földi szereplésre, Nantes-ban érte a második, végzetes szívinfarktus.