Filmvilág blog

A Heisenberg-kór 1956-ban - Nicholas Ray: Bigger Than Life

Eltűntnek nyilvánítva - Különkiadás

2014. május 30. - Huber Zoltán

radar2.jpgNicholas Ray az ötvenes évek egyik legfontosabb amerikai rendezője, a közönség mégis csak egy-két filmjét ismeri. A gazdag életműben szép számmal akadnak felfedezésre váró gyöngyszemek, az ingadozó színvonalú munkák között a korszak legizgalmasabb alkotásai rejtőznek. A változatos műfajok és témák ellenére Ray kulcsművei esszenciális töménységben ragadták meg az Eisenhower-éra optimista világképe mögött lappangó problémákat, a gondosan ápolt illúziók kínzó ellentmondásait. A Johnny Guitar kifordított westernje, a Magányos helyen erősen önreflektív noirja vagy az Ok nélkül lázadó nemzedéki himnusza mind-mind a küszöbön álló társadalmi- és kulturális változásokat, a látszatéletek univerzális pszichológiáját vizsgálja. A sokáig méltatlanul elfeledett Bigger Than Life egy évvel a legendás Dean-mozi után készült és más szemszögből bár, de hasonló kérdéseket boncolgat. A rendezett kertvárosi élet kulisszái között egy éjsötét Jekyll-Hyde dráma bontakozik ki, kíméletlenül rávilágítva a céljait és identitását vesztő középosztály egyre súlyosabb értékválságára.

bigger_than_life_2.jpg

A kedves kisváros népszerű tanáránál egy rendkívül ritka halálos betegséget diagnosztizálnak. Az egyetlen reményt egy kísérleti stádiumban lévő gyógyszer jelenti, a sikeres kezelés azonban nem várt mellékhatásokkal jár. A tisztességes, a jólétért másodállást vállaló családfő kiszámíthatatlan szörnyeteggé változik, aki végül a szerettei biztonságát fenyegeti. Az alkotók ugyan megtörtént eseményekből indulnak ki, a gyógyszergyárak és orvosok felelőtlensége helyett a nyilvánvaló társadalmi áthallások érdeklik őket. Hőseink az ötvenes évek nagy amerikai álmát, a fehér deszkakerítéses házakba költöző középosztály átlagos hétköznapjait élik, a rejtélyes kór ezt a zavartalan állapotot támadja meg. Ray az uralkodó ideák, a fogyasztásra, a biztonságra és tisztes gyarapodásra hangolt kollektív illúzió mögé kukkant és láthatóvá teszi a harmonikusnak tűnő felszín alatt kavargó indulatokat. Az események katalizátora a rejtélyes fertőzés, mely nemcsak beindítja, de fel is gyorsítja az előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkező folyamatokat. Bő fél évszázaddal később Vince Gilligan hasonló drámai alapállásból újra feltérképezte a kortárs kertvárosi létet: a különböző életmód-forradalmak és technikai-gazdasági fejlemények ellenére a kórkép még kiábrándítóbbá vált.

bigger-than-life.jpgEgyetlen slágerfilmjét leszámítva Ray tehetségét a kortársai közül csak igen kevesen ismerték fel. A korabeli amerikai közönség nem érzett rá a sztori mögött kirajzolódó parabolára, a Bigger Than Life tucat-melodrámaként gyorsan a feledés homályába merült. A francia újhullám és a hollywoodi reneszánsz neves alkotói viszont pontosan értették a célzást, az újrakiadása után pedig az amerikai kritika is felfedezte magának a művet. Ray elképesztően finom áthallásokkal és rétegzett megoldásokkal dolgozik, a film éjsötét humora és cinizmusa csak bizonyos távolságból mutatkozik meg. Hősünk a kisvárosi Amerika ikonja, az udvarias és becsületes tanárember (James Mason e szokatlan szerepében is hibátlan), aki a hétköznapok apró örömeiben találja meg a boldogságot. A tökéletes mintapolgár maszkján, a takaros kertváros homlokzatán azonban mikroszkopikus repedések futnak végig, melyeket a betegség óriásira nagyít. Ray mintegy mellékesen mutatja meg, hogy a család csak igen komoly nehézségek árán képes fenntartani a gondtalan jólét látszatát. A nyilvánvaló anyagi problémákat a szereplők akkurátusan takargatják és egymással sem beszélnek róla. Ironikus, hogy az események tragikus láncolatát számtalan alkalommal megszakíthatnák, ha nem aggódnának az esetleges orvosi számlák miatt.

Ray mesterien használja a cinemascope lehetőségeit, a nézőcsalogató technikai újítás a kezében komoly jelentéstöbbletet ad a műnek. A szereplők megnyilatkozásait és gesztusait olyan háztartási eszközök, berendezési tárgyak vagy plakátok ellenpontozzák, melyek az elfojtott gondolataikra utalnak. A rendező folyamatosan játszik a helyszínnel, míg a családi ház alsó szintjén a külvilág felé mutatott kirakat-élet zajlik, a felső szinten a valódi érzések és szándékok mutatkoznak meg. Az elvárt társadalmi modellből a lépcső segítségével a háló- és fürdőszobába jutunk, mintha az énképek kifelé és befelé forduló részei között közlekednénk. A pontosan megtervezett beállítások és mozgások markáns színhasználattal és expresszionista fényhatásokkal egészülnek ki, az erős zenei- és hanghatások gyakran a horrorfilmeket idézik. A melodráma díszletei mögött így felsejlenek a szereplők kimondatlan traumái, a film az illúzió és a valóság, a normális és irracionális e pimasz kontrasztjaival tart görbe tükröt a korszak uralkodó magatartásformái elé.

bigger_than_life.jpg

A szereplők hátat fordítanak és rejtegetik a saját dilemmáikat, ám azok elkerülhetetlenül kísértik őket, robbanáspontig hevítve az eseményeket. Ray tökéletesen értette az ötvenes évek Amerikáját és csalhatatlanul tapintott rá azokra a mélyben húzódó törésvonalakra, melyek végül a hatvanas évek felfordulásához vezettek. A hivatalos ideológia a kommunizmus eszményképével szemben az individualizmus felsőbbrendűségét hirdette, ám közben paradox mód engedelmes konformizmust, a minták követését várta el a polgáraitól. Az elérhető boldogságot a televízió, a garázsban álló két autó és a munkából hazatérő férj jelentette, az üdvözítő társadalmi norma, a tisztes jólét és a tartalmas mítoszai mögött unalom és céltalanság ütötte fel a fejét. A jól fésült utcafrontok mögött az emberek különbözni akartak és szerették volna kifejezni önmagukat. Az ellenkultúra bontogatta a szárnyait, a középosztály már érezte a válságot, de a frusztrációit még nem tudta szavakba önteni. A Bigger Than Life hősét megfertőző betegség a kivívott társadalmi státusz elvesztésétől való félelem, illetve a változások iránti zsigeri vágy bizarr kettősségéből születik. Ray a család összefogásában, az őszinteségben még megpillantja a gyógymódot, de a nemsokára kamaszodó kisfiú nem véletlenül viseli ugyanazt az ikonikus piros dzsekit, mint James Dean egy évvel korábban. Bő fél évszázaddal később Walter White rendezett életében hasonló kór üti fel a fejét is, de a burjánzó daganatot ma már semmi nem tudta megállítani.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr96230148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása