Doug Stanhope színesre pingált arizonai kis házában lóg egy bekeretezett kép a falon. Nem festmény, vagy fénykép, hanem egy édesanyjának címzett középiskolai értesítés. Az áll rajta ékes pedagógus cirkalmakkal, hogy a tizenkét éves ifjú Stanhope nem teljesen beszámítható, s nyilvánvalóan professzionális pszichiátriai segítségre van szüksége. Az elmegyógyászati beavatkozás bizonyára elmaradt, mivel Stanhope úgy vágott bele komikusi karrierjébe, hogy még az érettségit sem tette le. Nem volt hülye gyerek, sem pedig lusta – talán dekadens attitűdje érett túl egy kissé – csak már tizenéves fejjel sem hitte, hogy az amerikai iskolarendszer bármilyen hasznos eredménnyel tudna szolgálni a számára. Önként és dalolva hagyta hát ott az iskolapadot, hogy egy rövid – de annál meghatározóbb – időszakra telemarketinges csaló lehessen. Annak ellenére, hogy életének e korai szakaszára Stanhope rossz szájízzel emlékszik vissza – „Velejéig rohadt kölykök voltunk…” – nehéz nem megmosolyogni karmájának ambivalens alakulását. Az ironikus ugyanis az, hogy mások átveréséhez olyan kreatívan gyártotta a félrevezető és abszurd történeteket, hogy bűntársa fellépőként írta fel egy open mic stand-up estre. A többi pedig– ahogy mondani szokás – történelem.
A közhely indokolt, azonban rendkívül amorf formát vesz fel. Ugyanis Doug Stanhope neve az öreg kontinensen túlságosan sokak számára nem mond semmit, míg a stand-up ismerői és művelői körében – főként az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában – Stanhope neve egyet jelent a műfaj kortárs zenitjével. Louis C. K., Sarah Silverman, Ricky Gervais, Chris Rock, és még ki tudja mennyi neves előadó nevezte már korunk legfontosabb és legjobb komikusának. A kijelentés „legjobb” részével nyilván nem mindenkinek kell egyetértenie, az viszont, hogy Stanhope komédiája egyszerre felforgatóan egyéni és utánozhatatlanságában is meghatározó, majdhogynem megkérdőjelezhetetlen.
Érdekes ugyanakkor, hogy sokan máig nem a színpadról ismerik, hanem az olyan kétes értékű botrányműsorokból, mint a nyíltan soviniszta The Man Show, vagy a nálunk Vad Csajok címszó alatt futó mellvillantós Girls Gone Wild, esetleg az Invasion of the Hidden Cameras nevezetű átverős műsor (melynek egyik emlékezetes jelenetében Stanhope detoxikálóból szökött páciensként vett rá kocsmapultosokat arra, hogy öntsenek sört az infúziós tasakjába). Annak ellenére, hogy Stanhope soha nem tartotta sokra ezeket a műsorokat – „Szarok voltak, de kellett a pénz.” – érdemes rájuk a komikus reputációjának elvitathatatlanul önreprezentatív elemeiként tekinteni. A lassan harminc éve road comic Stanhope a látszat ellenére ugyanakkor sokkal – de sokkal – árnyaltabb és kifinomultabb módon építi fel jelenlétét, mint az általa létrehozott The Unbookables csoport punk bugris előadói. Persze, mondhatná a laikus, Stanhope is úgy néz ki, mint egy félőrült alkoholista hajléktalan, olyan a szaga és a modora is – botegyszerű és gusztustalan és dühös és tapló. Mégis, már korai lemezein is volt szövegeiben valami különleges, valami, amitől egyszerre vált vonzóan visszataszítóvá, és szimpatikusan félelmetessé.
Ahogy ugyanis a kilencvenes években (a The Great White Stanhope és a Sicko lemezeken) majdhogynem színtiszta altestiségével és önéletrajzi ihletésű undorítóságaival szétcincálta a nézőteret, az még a mai fülnek is döbbenetes. Nem egyszerű seggviccek ezek, nem degradált humor degradált humorú embereknek – legalábbis nem elsősorban azoknak. Stanhope ugyanis már ekkor elkezdte átgyúrni a cringe comedy kényelmetlen humorának elemeit. Mert nem elég számára, hogy megoszthatja egy alaszkai magányos este élményeit – melynek során ecstasy-n pörögve szétkefélt egy sárgadinnyét – vagy azt, hogy miért érdemes ocsmány emberként még ocsmányabb prostikkal és sztriptíz-táncosokkal lefeküdni. Mindaz a töménytelen romlottság, perverz őrület és brutalitás ugyanis, ami átjárja Stanhope e korai műveit, nem lenne igazán hatásos a Hunter S. Thompsont, Bukowskit, és Burrroughs-t idéző törvénytelen líraiság nélkül. Példának okáért Stanhope ordenáré klasszikusa, a The Banana Lady – melynek története adekvátan még csak körül sem írható – konkrétan nem más, mint költészet. Senki nem képes olyan dramaturgiai pontosságú, szürrealizmusba áthajló, már-már fájóan részletes szóvirágokba foglalni egy velejéig rothadó emberi csőd mikroszkopikus életszilánkjait, mint ő.
Mindez pedig a kétezres évektől – pontosabban a Something to Take the Edge Off című remekművétől – még izgalmasabbá válik, ugyanis Stanhope ettől a lemeztől kezdve masszív társadalmi szatírával bővíti az eddig vállaltan nem túl színes, de annál zsigeribb repertoárját. Stanhope azonban nem Bruce, Hicks, vagy Carlin aktatáskáját cipeli – mivel egyikük sem volt olyan gyomorforgatóan önreflexív és szenvedélyes, mint ez a tintás és éjsötét hexameterjeiben látszólag el-elvesző haragos nyomorult. Méregerős és kegyetlenül éles kommentárjából csak lusta firkászok próbálják meg kierőltetni Hicks és Carlin velejét, azonban Stanhope soha nem hagyatkozott a stand-up nagyjaira. Rendszerellenes monológjaiban az érdemi kritika az aljas és ösztönszerű, testnedvektől és ferdehajlamú gyönyöröktől átitatott veretes strófák mögül pimaszul kandikál ki. A szivárvány összes színében tündöklő dildózuhatagból apránként kikönyököl a prüdéria, a képmutatás, a káros és felesleges önmegtartóztatás sebészpontosságú elmarasztalása. Egy hosszú perceken keresztül ecsetelt anális közösülés a hányinger és a röhögőgörcs küszöbén válik döbbenetesen okos fegyverténnyé a túlnépesedés ellen. Stanhope ebben a szellemben érint olyan – a legtökösebb komikusok által is került – témákat, mint az iskolai lövöldözések, a gyerekmolesztálás, a gyilkosságok, és persze a nemi erőszak (mely témát Stanhope nyomán Jim Norton, Anthony Jeselnik, Louis C.K. és Daniel Tosh is meg-megpendített). A kettős mérce számára tehát nem létezik. Egy légikatasztrófa felismerhetetlenségig szétroncsolt áldozatainak hetekig nyilvánosság előtt kesergő szülei helyett arra a szerencsétlen korboncnokra irányítja a figyelmet, aki napok óta nem alszik azért, mert bőrcafatokból próbálja meg épp összerakni az azonosításra váró tetemet – ezt a viccet pedig szemrebbenés nélkül elmondta a katasztrófa helyszínén, ahol a roncsok még szinte ki sem hűltek.
Nem ismer félelmet, de ez nem azt jelenti, hogy vakmerő. Bátorsága olykor kirívó ugyan, mint mikor a katonákat és a rendőröket gyalázza úgy, hogy példának a közönség soraiban ülő rendőrt használja, de legtöbbször szinte észrevétlenül hatol a hallgatók/nézők szenzibilitása mögé. Mintha csak egy pornográfiába, vulgaritásba, és erőszakba vesző kiakadt részeg dadogna és hadarna és motyogna valamit, ami az eszébe jut. Ez Stanhope megtévesztése. A delivery az ő esetében a bepiált spontánság látszata. A valóság ezzel szemben az, hogy Stanhope egy olyan, saját kiábrándultságában boldogan tobzódó önpusztító mizerábilis abszurdista, aki az ingerküszöböket megugró sokkhatásokon keresztül is képes lábujjhegyen lopózva rávilágítani a mindannyiunk életét meghatározó temérdek felesleges és félresikerült társadalmi, politikai, és kulturális korlátra. Szövegei pedig ebben a szellemben fogantak, s a látszat ellenére hetekig-hónapokig csiszolgatja őket. A színpadon történő piálás (és dohányzás) pedig egyrészt elsősorban Stanhope dolgát egyszerűsíti meg, mivel tucatjával fogyasztott gyenge sörök – elmondása szerint – tompítják az önismétlés borzasztó érzését. A repetitivitás a stand-up komédia csapdája, s Stanhope megannyiszor szabotálja műsorát, ha úgy érzi, hogy már elviselhetetlenül unja saját szövegeit – épp ezért egyértelmű, hogy nem a közönségnek, hanem saját magának adja elő a műsorát. Még a legkreatívabbak sem képesek ugyanis folyamatosan újabb és újabb monológokat írni minden egyes előadásra – Stanhope vágya pedig pont ez lenne. Ezzel szemben persze vannak azok, akik minden alkalommal tökéletesen ugyanúgy, komikusgépként mondják fel monológjukat, akár évekig ismételve azokat – mint például Jerry Seinfeld. Stanhope pedig utálja Seinfeldet. Nem magát az embert, hanem az általa képviselt humort. Az observational comedy ugyanis szöges ellentéte annak, amit Stanhope művel. A megfigyelés ugyanis a megoldás hiányát rejti magában. „Mi a helyzet a repülőgépekkel?” kérdezi Seinfeld, Stanhope pedig egyik nagyszerű műfajreflexív darabjában kiakadtan ordibálja, hogy „Mi, Jerry, mi a helyzet a kurva repülőgépekkel?! Ennyi?! Ennyi a te komédiád?! Mutass rá arra, akit meg kell ölni ahhoz, hogy változzon a kurva helyzet a repülőgépekkel, ne csak szövegelj!”
Ebből talán nyilvánvaló, hogy Stanhope nagyon kritikus saját foglalkozásával kapcsolatban is. Utálja a comedy clubokat, és a nagy színházakat – az összes videóját kis lokálokban forgatta, olyan helyeken, ahol még belélegezhető az erőszak és a testiség, ahol nincs negyedik fal, és nincs balkon, és nem a pénz beszél, ahol még csörömpölnek a poharak és beugatnak a piás nézők. A színházi special színdarab, teátrális formalitások sora, a komikus és a nézők között űr tátong. Stanhope fellépései ellenben magukban hordozzák egy lehetséges kocsmai verekedés esélyét is. A comedy clubok pedig az eredeti és sajátos komikusi perszónák temetői, ahol csak azok léphetnek fel, akik a humor olyan árnyalatait képviselik, amit a nézők gondolkodás nélkül értenek. Stanhope a klub-kompatibilis humorban a műfaj lassú unalomba fulladó halálát látja, s ennek a Louie „Eddie” című epizódjában hangot is adott, méghozzá meglepően szépet. Annak ellenére, hogy Louis C. K. a szerepet neki írta, mondván Stanhope egy olyan nagyszerű komikus, aki fél a sikertől – és ugyan nem szuicid, mint sorozatbeli alteregója, de minimum depressziós –, az igazság ettől eléggé távol áll. Stanhope ugyanis le se sajnálja a sikert. Már azzal a méretes kultikus rajongással sem tud mit kezdeni, ami az évek során köré nőtt. Úgy érdemes tehát fogalmazni, hogy az, amit C. K. a siker fogalmáról gondol, soha még csak egy lapon sem lesz említhető Stanhope non-konform humorfelfogásával.
Stanhope – ellentétben Seinfelddel – minden egyes elkattant mélyfúrásában rámutat a problémára, ugyanakkor a lehetséges megoldásokra is. Ezek a megoldások pedig a megoldások abszurd módon felnagyított paródiái, vagy színtiszta anarchista ideálfilozófiai magvetések. Van ugyan bennük rengeteg igazság – még annál is több – idealizmusukból eredően mégsem feltétlenül működőképesek. Ez pedig nem Stanhope hibája, hanem a mindenkori rendszeré. Az általános, világszintű, végeláthatatlan és bebetonozott beidomítottságé. Amit Stanhope ajánl, az ennek a rendszernek egy lehetséges libertariánus-anarchista alternatívája. A személyes szabadságot mindennél nagyobbra értékeli, de a jelenlegi szisztéma még őt is megakadályozza e szabadság gyakorlásában. Az ember csupán annyit tehet, hogy belátja és elismeri, hogy az ezervalahány év alatt finomított, mindenre kiterjedő elnyomás végérvényesen meghágta őt is, ahogyan mindenki mást. Ha ezzel valaki meg tud békélni – és Stanhope megtudott – akkor elkezdhet fel-alá lebegni a rendszerben, a lehető legtöbb figyelmet saját szabályaira fordítva.
Stanhope jelenleg is ott lebeg, szivárog, és zúz, de mára már visszavett kezdeti agresszív lendületéből. Carlin úgy halt meg, hogy nem látott reményt, Hicks pedig úgy, hogy igen – Stanhope viszont a zseniális Before Turning the Gun on Himself című lemezen megelégelte a vaksi szemek felnyitogatására tett kísérleteket – miközben katartikusan sört locsolt saját arcába – s rájött arra, hogy nem segít az semmin, ha ő részegen óbégat részegeknek. Nem fog egy kocsmányi ember pálfordulni az ő gondolataitól. Ez pedig Stanhope esetében nem kiábrándultság vagy reményvesztettség, hanem csupán az alkotói perspektíva megváltoztatása. Beer Hall Putsch című – Hitler félresikerült puccskísérlete után elnevezett – tavalyi lemezén egyértelműen érződik még a szociális szatíra rá oly jellemzően mérges és kemény veleje, a mű gerincét mégis inkább személyes élményei – szerelme, városa, nyugodt hétköznapjai – teszik ki. Ennek az új nézőpontnak – mely semmiképp nem értelmezhető visszalépésként – a csúcsdarabja pedig az a lenyűgöző monológ, melyben elmeséli, hogyan segédkezett barátnőjével közösen anyja öngyilkosságában. Senki, a műfaj történetében nem vállalkozott ilyesmire – Stanhope pedig bámulatosan viszi véghez a lehetetlent. Ez a tíz perces – nem mellesleg öt évig érlelt – szöveg feltehetően Stanhope legkomolyabbja. Minden szentimentális felhangot, öncélú drámaiságot, valamint az érzelgősség bárminemű jelét mellőzve képes bölcsen beszélni a halálról úgy, hogy közben döbbenetes morbidsága – „Anya várj! Megtalálták a gyógymódot!” – és példátlan mazochizmusa mellett is fergetegesen vicces tud maradni. A Beer Hall Putsch tehát egy új korszakot nyit Stanhope életében. Korunk legveszélyesebb komikusa ugyanis lenyugodni látszik.
Zárásként pedig érdemes egy pillantást vetni Stanhope stand-upon kívüli munkásságára, csak hogy egy kicsit még árnyaltabbá váljon zabolázatlan erejű egyénisége.
Stanhope indult a 2006-os elnökválasztáson, a Libertariánus Párt képviselőjeként. Mivel azonban fellépésein nem kampányolhatott saját magának – és legálisan a belőlük származó bevételt sem fordíthatta kampánycélokra – felhagyott a próbálkozással. Attól eltekintve, hogy bevallottan „szart sem tudott” a politika gyakorlatáról, a Libertariánus Pártnak kitűnő reklámot csinált.
Kampánya során létrehozott egy adománygyűjtő internetes oldalt, melynek keretén belül 25.000 dollárt ajánlott fel Sarah Palin lányának, ha az megszakítja terhességét. A felhívásban nyilvánvalóvá tette, hogy ha a bigott és vakbuzgó pro-life politikusasszony lánya nem használja fel a pénzt, az így is úgy is abortuszklinikák és szerencsétlenül teherbe esett fiatal lányok támogatására fog elmenni – és úgy is lett.
Hasonló adománygyűjtést szervezett egy nőnek, aki mindenét elvesztette egy hurrikán-katasztrófa során. Míg a lecsupált térség lakói a CNN-nek azt nyilatkozták, hogy imádkoznak Istenhez, hogy az segítsen nekik újra felépíteni otthonukat, a nő faarccal vállalta ateizmusát, amiért egyből támadások is érték. Stanhope pedig egyáltalán nem a nőnek akart örömet okozni, hanem a keresztényeknek akart bemutatni. Többszázezer dollárnyi adományát olyan hírességek segítségével hozta össze, mint Richard Dawkins és Ricky Gervais. A nő a pénzből új házat vett.
Stanhope fellépett egy izlandi börtönben, ahova civilek természetesen nem mehettek be. Ezért létrehozta a Stanhope Defense nevű jogi tanácsokkal foglalkozó fórumot, ahol felsorolta azokat a bűnöket, amiket a műsort látni óhajtóknak el kell követnie ahhoz, hogy bejussanak.
Stanhope hobbija az úgynevezett „baiting”, mely az internetes pedofilok lépre csalásának sportága (bizony, rendelkezik szabályokkal és etikettel is). A lényeg, hogy a „baiter” különböző chat-portálokon naiv kiskorúnak adja ki magát, és miután a pedofil már rendesen beindult, a saját fegyverét kell ellene fordítani – annyira perverz dolgokat kell neki írni, hogy elmeneküljön a chat-szobából. Stanhope a legjobb „bait-műveit” pedig a csak erre a célra alapított könyvkiadóján keresztül meg is jelentette Fun with Pedophiles címen. Az pedig nem kifejezés, hogy fergeteges olvasmány.
Stanhope üzemeltet egy internetes oldalt, ami a sportfogadások és a fantáziasportok hibridjeként működik. Arra kell tippelni, hogy melyik amerikai celeb mikor fog meghalni.
Stanhope egyik turnéjának az volt a neve, hogy „Shit Town Tour”. Egy internetes szavazás keretén belül összegyűjtötte az Államok legélhetetlenebb városait, majd pedig mindet meglátogatta.
