Lehet-e pár fiatal fiú annyira biztos a dolgában, hogy egy magatehetetlen, kiszolgáltatott lányban nem csupán a szexuális játékszert, hanem – mintha csak unatkozó turisták lennének – egy ferde éjszaka megörökítendő emléktárgyát lássák? A válasz igen. Az őket kinevelő dominánsan maszkulin szociális- és kulturális környezet szemszögéből nézve ugyanis a szexuális elnyomás, a nemek közti igazságtalanság, a gyengébbek tétlensége, a nemi zsarolás és félelemkeltés mintha csak huszadrangú semmiség lenne. A mobiltelefonok kamerájába – a néző arcába – vigyorgó, szépreményű sportkarrier előtt álló fiatalok nem csupán a randidrogoktól szétcsapott áldozataikat húzzák maguk után a kollégium folyosóján, hanem az átlagember biztonságosan betokozódott szabadság- és igazságfelfogását is. Ha tehát valaki Steubenville és az indiai nemi erőszak-hullám után esetleg még úgy gondolja, hogy a patriarchális nemi viszonyok mára feloldódni látszanak, arra Jane Campion minisorozata kiábrándítóan fog hatni.

A Top of the Lake nyitóképén egy kiskorú lány áll jeges tóvízben, ajka lila, teste vacog. Tui Mitcham erőszak áldozata lett, ugyanakkor nem vízbe akarja fojtani magát. A magzatot akarta megfagyasztani, mely az incidens óta növekszik méhében. A lány helyi rendőrőrsön köt ki, majd pedig az új-zélandi Laketop városát övező hegyekbe menekül – a tettes kiléte pedig homályba vész. A Top of the Lake ugyanakkor – a látszat ellenére – nem sorolható a Prime Suspect, a The Killing, a The Closer által fémjelzett procedurális krimi-thriller sablonhalmazba. Campion hét epizódból álló sorozatát nem a bűn traumatológiája, nem az ok-okozatiság kusza viszonyainak kibogozása, nem a helyszínelés és a nyomozás metodikája emeli ki a megannyi hasonlónak tűnő sorozat közül. Annak ellenére, hogy a fentiek természetesen részét képezik a sorozatnak, Campion elsődleges koncepciója nem a szégyenteljes tett mögött meghúzódó rejtély feloldása, hanem annak a férfidominanciával átitatott társadalmi-kulturális vakvágánynak a bemutatása és kivesézése, melyben egy kislány megerőszakolása és teherbe ejtése büntetlen – s ami még rosszabb: az igazságszolgáltatás szempontjából közömbös – maradhat.

Campion – és szerzőtársa, Gerald Lee – pedig mindezt megannyi tartalmas cselekményszál szofisztikált egymásba fonogatásával érik el, mindennemű didaktikus felhangot mellőzve. A Top of the Lake már-már patologikusan fallocentrikus narratív közege a konkrét problémát mozaikszerű tablóvá alakítja, melyben a komplex és sokszínű férfi-nő viszonyrendszerek apránként egy gyomorba vágó és kíméletlen hipotézisként öltenek formát. Campion perspektívájából nézve ugyanis a férfiak mentális és/vagy fizikai hatalmuk sulykolásával egy olyan elnyomó dialektikát gyökereztettek meg, melyben a nők egyetlen lehetősége az akaratlan, vagy éppen beletörődött kapituláció. Abban, ahogy a sorozat főszereplője, a Laketop városában született, és oda a bűneset miatt visszahívott detektívnő (Elisabeth Moss nagyszerű) a nyomozással párhuzamosan egyre jobban kezd elveszni egy új és egy régi kapcsolatban – annak ellenére, hogy jegyben jár – ott rejlik Campion nőinek sodródó megadása. Robin emellett az egyetlen nő a kisváros rendőrnyomozói között, ebből kifolyólag pedig képtelen igazolni nyomozásának súlyát. Kinevetik, megtréfálják, semmibe veszik véleményét – és magát az ügyet. Rendkívül fájdalmas nézni, ahogy minden bizonyítékot és teóriát erőnek erejével kell átlökdösnie a férfiuralmú szerv tompa szmogján. Továbbá anyja halálos betegségével is szembe kell néznie. Közben Laketop mellett megnyílik egy kihasznált, elhagyott, bántalmazott lelki beteg nőket kezelő, konténerekből vert new age rehabilitációs tábor, melynek lakóit egy GJ nevezetű sámánszerű nő (a zavarba ejtő Holly Hunter) fogja össze. Campion állítása pedig az anya és a spirituális vezető szerepén keresztül körvonalazódik a legjobban. A haldokló anya egy törzsi arcfestést viselő rigorózus, kevély, mégis törődő ember karjai közt lel oltalmat, míg a gyógyító a kétes hitelességű természetgyógyász-szövegelések mentén próbál meg kiszakadni saját tragédiájából, mások oltalmának és segítésének eredménytelen hazugságába menekülve. A beszédes Paradise nevű tábor minden tagja függ a férfiaktól valamilyen szinten, – szexfüggőségben vergődnek, kívánják a férfias törődést, vagy csupán a férfiak emlékét – de ezt nem merik bevallani. Az már csupán hab a tortán, hogy mindkét szellemszerű nőalak meglepően hasonlít is Jane Campionra.

Campion a „menopauza utáni nők” elveszettségéről és sebezhetőségéről beszél, akikkel egyértelműen – de közel sem feketén-fehéren – szemben állnak a sorozat férfi szereplői, az elnyomók. Köztük az eltűnt lány apja, Matt Mitcham (Peter Mullan lenyűgöző, mint mindig), annak két döbbenetesen gyökér, és egy értelmesebb fia. Matt mintha a vidék lakóinak atyja lenne. Egyrészt biológiailag – minden második nőnek volt már vele dolga – másrészt védelmező és félelemben tartó szerepe miatt is, hisz foglalkozása szerint leginkább helyi drogpápa. A Top of the Lake ereje a férfiak és a nők között fennálló, elfojtott és felszínre törő frusztrációs energiák kölcsönhatásaiban rejlik. Abban, ahogy Campion – mint szinte mindegyik korábbi filmjében – a mentális/fizikai csapdába bezuhanó nőket kiszolgáltatja a férfiaknak, s abban, ahogy ezek a nők meghunyászkodva azonosulnak rabszolgatartóikkal. Ebből a szempontból nézve, a Top of the Lake Campion egyik legkomorabb munkájának is mondható. Mégis, van egy kép a sorozatban, mely mintha magában rejtené a reményt. A Paradise-ba fegyverrel a hátán belovagoló Tui Mitcham több erőt és határozottságot sugároz ugyanis, mint az idősebb generáció női tagjai együttvéve.

A nemek harcának e több szinten értelmezhető – a pszichologizálást ugyanakkor egészen bravúrosan kerülő – megjelenítése azonban Új-Zéland nélkül szinte semmissé válna. A Top of the Lake tájábrázolásában ugyanis Campion tőle meg nem szokott módon használja a környezet adta lehetőségeket. Mintha a táj beszélné el a narratíva által ki nem mondott igazságokat. Campion a korábbi munkáinak szerkesztéselvéhez hasonlatos módon tolja el, húzza szét, rövidíti le, teszi időzítéseivel idegenné a jeleneteit. Az ellipszisekben gazdag, ridegre vágott szögletességet viszont tökéletesen ellensúlyozza a táj láthatatlanba tartó íveivel. A felvetett morális és kulturális problémák sokasága pedig a tájban olvad majdhogynem transzcendens minőségekbe. Lélegzetelállító költőiség és narratív potenciál uralja Campion hideg hegyeit, sötét erdeit, fekete tavait, jeges egét és szürke lankáit. Hol aláhúzzák és megerősítik, hol ellenpontozzák, hol pedig finom változásokra késztetik a narratíva által ide-oda vezetett nézői értelmezéseket. Épp ezért a Top of the Lake akkor a leggyengébb, amikor a zsáner és a sorozatforma által megkövetelt szabályok szerint kíván haladni. A formális cselekménybonyolítás erőltetése ugyanis a Top of the Lake kitűnő atmoszférájának felhígításával jár együtt, s emellett rávilágít a történetben rejlő néhány foghíjra is. Szerencsére Laketop vidéke megóvja a szerzőket attól, hogy túl sokszor visszaessenek ebbe a hibába. Campion borúlátó, mégis megdöbbentően pontos feminizmusának aprólékos freskója olyannyira a tájba plántált, hogy ha az nem lenne – ha a téma csupán urbánus díszletet kapott volna – a sorozat feltehetően közepes példabeszéddé silányulna. Így viszont a Top of the Lake egy témája iránt elkötelezett szerző életművének újabb kiemelkedő alkotása lett, semmi egyéb.