"Eltűntnek nyilvánítva" rovatunkban péntekenként egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
A zászlajában magányos csillagot hordozó Texas az amerikai mozi kitüntetetten fontos, ikonikus helyszíne. E száraz, végtelennek tűnő vidéken nemcsak az örök határhelyzet, a különböző kultúrák keveredése és az együttélés feszültségei vizsgálhatók, de a nagyvárosok felől nézve itt még a régi vadnyugati hagyományok, a puritán erkölcsök is tovább élnek. Ez a táj számos rendező számára az egyszerű, tiszta amerikai életmódot szimbolizálja, ezért a társadalomban zajló aktuális folyamatok, a múlt és a jelen összefüggései is élesebben ábrázolhatóak. Az impozáns filmográfiával bíró, itthon mégis kevéssé ismert John Sayles számos filmjében foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: a Lone Star e szerzői életmű eddigi legátfogóbb, legsikerültebb darabja. Sayles nagyívű texasi tablóját egy méregerős bűndrámára fűzi, majd kiváló színészekkel, visszafogott stílusban viszi vászonra. Az író-rendező feszült akciók, túlhúzott jelenetek és hivalkodó filmnyelvi megoldások nélkül dolgozik, a felszín alatt azonban komoly indulatok kavarognak. A Lone Star lassan csordogáló, méltóságteljes mozi, mely számos komoly kérdést vet fel, de könnyen fogyasztható, kész válaszok helyett inkább állásfoglalásra késztet minket. A film talán épp e kimért, szikár fogalmazásmódja miatt merülhetett a feledés homályába. Bár a kritika annak idején kifejezetten jól fogadta, sőt, a forgatókönyvet még Oscarra is jelölték, Sayles remekműve manapság rendkívül ritkán kerül szóba.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Két amatőr kincskereső titokzatos csontvázra bukkan a sivatagban. A helyi sheriff, Sam Deeds nyomozni kezd az ügyben és nemsokára egy rég elfeledett gyilkosság nyomaira bukkan, így kénytelen jobban beleásni magát a város múltjába. Az érintettek, egykori szemtanúk beszámolói újabb titkokra, meglepő összefüggésekre derítenek fényt, melyek annak idején nagyban meghatározták a környék hatalmi viszonyait, az itt élő közösségek életét. Deeds azonban nemcsak a lakóhelyéről tud meg egyre többet, de az apja emlékével, majd önmagával is szembe kell néznie.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
A film főbb szerepeiben kiváló karakterszínészek láthatók, az ismertebb sztárok az apróbb, ám annál fontosabb mellékszerepekben bukkannak fel. Matthew McConaughey és Kris Kristofferson kitűnően hozzák a kemény déli rendfenntartókat, Frances McDormand pedig egyetlen rövidke jelenetében is emlékezetes. A kilencvenes években sokat foglalkoztatott Joe Morton és a veterán Clifton James (A Bond-filmek Pepper sheriffje) is meggyőzőek. A legerősebb alakítás azonban a mindig remek Chris Cooper nevéhez fűződik: az eseményekkel sodródó sheriff remek karakter, melyet az amerikai színész a tőle megszokott aprólékossággal kelt életre.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
A Lone Star egy igen masszív, számtalan drámai réteget, értelmezési lehetőséget és műfajt magába olvasztó mozi. Sayles a bűntényen alapuló sorstragédiát egy hamisítatlan amerikai tablóval és egy masszív texasi történelemórával ötvözi, így olyan univerzális dilemmákat vet fel, melyek nemcsak a déli államban vagy a tengerentúlon aktuálisak. A faji szegregáció, a rasszizmus és a bevándorlás egyre égetőbb problémái mellett a film a törvény és az erkölcs ellentmondásaira ugyanúgy rátapint, mint a mítoszok, a múlt vagy épp a másik megismerhetőségének filozófiai kérdéseire. Az író-rendező a nagyívű történetben számtalan karaktert, helyszínt és idősíkot mozgat, a cselekmény mégsem csúszik szét. Feketék, mexikóiak és fehérek sorsait látjuk összefonódni a múltban és jelenben egyaránt: Sayles nagy bravúrja, hogy már néhány ecsetvonással képes kompex figurákat alkotni, a sztori különböző szintjeit pedig hibátlanul illeszti egymáshoz.
A régészeti ásatáshoz hasonlatos nyomozás fokozatosan tárja fel a múlt eseményeit, melyek az eltemetett személyes tragédiákból rajzolódik ki. Míg a piszkos üzelmek, a hatalmi játszmák felgöngyölítése a neo-noir felé tolják a művet, a rasszizmus kérdésköre a szociográfiákkal, a sheriff-misztérium analízise a neowesternekkel rokonítják a filmet. A számtalan műfaji íz és lehetséges irányvonal ráadásul mind egymást erősítik: az apa-fiú, anya-lány markáns ellentétpárjai a hagyományok és a jelen ellentmondásaira rímelnek, melyek a kölcsönös elfogadás, az együttélés nehézségein keresztül visszahatnak a problémás családi viszonyokra. A rafinált történet, a sodró elbeszélésmód mellett a napszítta képek és a remek ízléssel válogatott zenék szinte észrevétlenül húznak be minket ebbe a sajátos mikrovilágba: a Lone Star utánozhatatlan filmélmény, mely mindenkinek kínál valami izgalmat. Sayles zseniális művének a legnagyobbak között a helye, valahol a Kínai negyed, a Nashville és a Nem vénnek való vidék metszéspontjában.
