Szex élesben, avagy 12 szemérmetlen film

2013. június 28. 14:00 - filmvilág

Piszkos12

18+.jpgA héten mutatták be idehaza Laurent Bouhnik filmjét (Q - Érzékek birodalma), amely azzal tűnik ki a szokványos erotikus drámák közül, hogy helyenként már-már pornófilmes közvetlenséggel ábrázolja a szexualitást*, de a friss Arany Pálma-díjas Adéle élete (La vie d'Adéle) is a valódinak tűnő leszbikus jelenetei miatt kapott széleskörű (média)figyelmet. Ez a két produkció adta az apropóját annak, hogy összegyűjtsünk 12 olyan említésre méltó filmet, amelynek alkotói (és szereplői) nem riadtak vissza a nyílt szex ábrázolásától.** Amint az az összeállításunkból kitűnik, a filmesek a 70-es évektől kezdve egyre bátrabban nyúltak az explicit képsorokhoz, majd némi szünetet követően az ezredforduló után ismét flörtölni kezdtek a pornográfiával. Mint mindig, ezúttal is a kommentszekcióban lehet a kimaradt címeket reklamálni. (* A Q - Érzékek birodalma softcore verzióban került a magyar mozikba. ** A "nyílt szex" a mainstream filmekben nem feltétlenül jelent valódi, a szereplők által bemutatott szexet, az alkotók sokszor dublőröket vagy mű-nemiszerveket használnak.)


1. Zodiákus-filmek (1973-1978)

1-zodiac.jpg

Az úgy nevezett állatövi jegyek nem csak egy sorozatgyilkosra, a David Fincher (nem mellesleg Portyán-hatásokat mutató) filmje révén még híresebbé vált Zodiákusra voltak nagy hatással, a dán szexvígjátékok úttörői is a Bikára, Skorpióra és társaikra fűzték fel erotikus sorozatuk egyes darabjait. Az utóbb a kábeltévék késő esti kínálatának egyik favoritjává vált Zodiac- (más néven Sign- vagy Tegn-)sorozat mindent tud, amit egy mainstream vígjátékszériának tudnia kell – csak éppen az egyes darabjaiban meztelenség, imitált közösülés és néhány hardcore betét is látható, kvázi a biztonság kedvéért (a Mély torok amerikai és a Bordellet európai sikere után járunk pár évvel, a pornó egyértelműen kezdett divatba jönni). Az alkotók nem ambiciózus fodrászok, ifjú filmszakosok, vagy félállású maffiózók, hanem a dán filmipar megbecsült szakemberei (vagy adott esetben akár Ingmar Bergman egyik lánya, aki a sorozat 5. részében meztelenkedett egy jóízűt, ami mellesleg egyébként sem volt ritka az életművében), de ilyen produkciókon csiszolta tehetségét a svéd Mac Ahlberg is, aki szexfilm-rendezői karrierjét sutba dobva a hetvenes évek végén Hollywoodba távozott, hogy tavaly bekövetkezett haláláig olyan mozik operatőreként alkosson maradandót, mint a Reanimátor vagy a Harapós nő.
Hardcore ide, fedetlen testek oda, a Zodiac-filmek többsége bájos alkotás. Nem tartoznak a filmművészet jelentős darabjai közé, nem is ilyen ambícióval készültek, de a maguk módján szerethetők. A sikerük sem volt jelentéktelen, amit egy hasonló sorozat (angol címén Bedside-filmek) beindulása is bizonyít. Ezek a filmek egy fokkal még tovább is mentek a megkezdett úton, ami azonban hosszú távon nem vezetett sehová: a porno chic elmúlásával a hardcore visszaköltözött a kispiszkos mozikba, majd a VHS megadta a kegyelemdöfést a „minőségi disznólkodásnak”. A videó nem csak a rádiósztárt nyírta ki. (OD)

2. Akit félszeműnek hívnak (Bo Arne Vibenius, 1974)

2-akit félszeműnek.jpg
A trash-retróhullámmal újra az érdeklődés középpontjába került Akit félszeműnek hívnak azon ritka filmélmények egyike, mikor a néző nem tudja eldönteni, egy túlzásokba eső tehetség vagy egy rendkívül gátlástalan iparos alkotását nézi-e. Különösen kegyetlen és hatásvadász rape-revenge történetről van szó, a válogatott perverzióknak a svéd soft-pornó legendás színésznője, Christina Lindberg esik áldozatul - a Bergman-filmekben segédrendezőként dolgozó Bo Arne Vibenius a zsigeri hatásokat azonban modernista motívumokkal és meghökkentő szerzői kézjegyekkel háziasítja. Hősnőnket kislányként megerőszakolják, később elrabolják, heroinra szoktatják, prostitúcióra kényszerítik és még az egyik szemét is kivágják, a brutális események mégis csigalassússággal bomlanak ki, a rendező pedig elidegenítő filmnyelvi megoldásokkal dolgozik. Vibenius nemcsak valódi pornó-szekvenciákkal sokkol, de a megrontóira vadászó hölgy véres leszámolásait szuperlassított felvételekkel mutatja meg. Alkotónk láthatóan arra törekedett, hogy a filmet a liberálisabb svéd hatóságok is kénytelenek legyenek betiltani, és utólag már tudjuk, a rendező jól kalkulált. Az Akit félszeműnek hívnak későbbi kult-státuszát ellentmondásos hírnevének, az ikonikus figurának és a suttogó propagandának köszönheti, a tulajdonképpeni belbecs ebben az esetben tényleg csak másodlagos szempont. A valódi holtesttel felvett szemfelvágás, a tényleges behatolásokat mutató bevágások, az önmagát szuperharcossá kiképző áldozat fasisztoid meséje sem képesek ellensúlyozni a mű problémáit. A vontatott tempó, a művészkedő effektek és a túlrendezés erősen ráülnek a filmre, az említett attrakciókon kívül így leginkább a komolyabb szerzői kézjegyek és a meghökkentésre törekvő exploitation-attitűd keverése lehet izgalmas. Szigorúan azoknak, akik eljátszották már azzal a gondolattal, vajon milyen lenne, ha egy Bergman-rajongó a Bosszúvágy női változatát szennymozi-producerek segítségével álmodná vászonra. (HZ)

3. Az érzékek birodalma (Oshima Nagisa, 1976)

3-érzékek birodalma.png
A szexualitás nyílt ábrázolásához két jó kifogás is akad: az „Ez mind igaz!” (a mű megtörtént eseten alapul, márpedig a valóságot nem szép dolog meghamisítani) és az „Ez művészet!” (ha nem azért mutatunk nemi szerveket, hogy pusztán az ösztönöket korbácsoljuk felfelé, minden megbocsátható). Oshima Nagisa tehát semmit sem bízott a véletlenre, amikor leghíresebb művét, Az érzékek birodalmát elkészítette: a mozi alapja egy Abe Szada nevű prostituált által 1936-ban elkövetett bűncselekmény, megvalósításában pedig egyértelműen a fesztiválok közönségét célzó alkotásokat tekinti mintának. A korabeli botrányra ma már nem érdemes sok szót vesztegetni, elég annyit megjegyeznünk, hogy Az érzékek birodalma nem pusztán előképe a hasonló jellegű mai alkotásoknak, merészségben is nyugodtan versenyre kelhet a legtöbbjükkel. Viszont ami a sokkon és skandalumon túli „valós” értékeket illeti, már nem annyira egyértelmű a helyzet. Oshima tehetséges és ambiciózus alkotó, filmje erényei sem csak a meztelenségben és az ennek bemutatásához szükséges bátorságban merülnek ki, viszont ha nem hagyjuk magunkat a szexualitás egyszerre nyers és költői ábrázolásától megzavarni (ami 2013-ban távolról sem olyan nehéz, mint 1976-ban lehetett), egyértelmű üzenetet vagy különösebben eredeti gondolatot nem könnyen lelünk a műben. Az érzékek birodalma mindenképpen hatásos és erős alkotás, ám ahhoz, hogy igazi remekmű is legyen, a rendezőnek egyensúlyt kellett volna teremtenie tartalom és forma között. Oshima ezt elmulasztotta (mentségére szóljon, nem ő az egyetlen a korszak hasonló műveket jegyző filmesei közül), így műve sem vált megkerülhetetlen klasszikussá, a nézőnek pedig csak annyit tudunk tanácsolni, ne a sokkhatás kedvéért vagy letaglózó művészi hatás reményében tekintse meg a filmet, és akkor nem fog csalódni. Sőt. (OD)

4. Caligula (Tinto Brass, 1979)

4-caligula.jpg
Tinto Brass 1975-ben már letette a névjegyét a Salon Kitty sexploitationjével (ami egyben nazisploitation is), a Gore Vidal közreműködésével is forgatott Caligulával már végképp ráerősített az úgy nevezett erotic epicekre. Jóllehet a mozi nagy figyelmet szentel a címszereplő uralkodó őrületeinek, mégis inkább zabolátlan szexjelenetei révén vált hírhedtté: orális szextől kezdve leszbikus jeleneteken át megannyi vad szekvencia sorakozik fel – mintegy hátteret nyújtva a tébolyodott császár tablójának. Fellini teátrális stílusa vegyül a hardcore pornók „legszebb” hagyományaival, a veretes színészgárda (Malcolm McDowell, Helen Mirren, és a Kittyből már ismerős Teresa Ann Savoy) pedig nem restellnek minden gátlásuktól megszabadulni. Az viszont már kérdéses, hogy a valódi, megjátszás nélküli orgiákat vajon a forgatás közben, vagy csak később forgatta a filmbe Bob Guccione, a Penthouse alapítója – ezzel alkotva „kettős kötést” történelmi eposz és exploitation között. (SZÁ)

5. Portyán (William Friedkin, 1980)

5-portyán.jpg
William Friedkin híres-hírhedt sorozatgyilkosos mozija nem véletlenül hozta zavarba a korabeli közönséget és a kritikát. A homoszexuális szado-mazo szubkultúra kulisszái közé álmodott posztmodern pszichothrillert szinte mindenki utálta, ízléstelennek és betegesnek  bélyegezve a rendezőt, és a főhőst mellesleg hibátlanul megformáló Al Pacinót egyaránt. A filmet gyakorlatilag már a bemutatása előtt perverznek (vagy épp homofóbnak) bélyegezték, főleg miután kitudódott, hogy a hiteles atmoszféra megteremtése érdekében Friedkin valódi melegbárokban forgatott. A stáb állítólag lencsevégre kapott igazi aktusokat is, melyek végül a vágószoba padlóján végezték, ám a végső verzióban még így is felvillannak valódi pornóból vett képkockák. A Portyán legérdekesebb vonása azonban mégis az, hogy ha eltekintünk a polgárpukkasztó miliő explicit ábrázolásától, majd tisztán műfaji szempontból próbáljuk megvizsgálni a művet, Friedkin ötletei talán még provokatívabbnak tűnnek. A rendező szándékosan kerüli a szokásos dramaturgiai kapaszkodókat, ezért a mű bűnfilmként nézve folyamatosan kibújik a hagyományos értelmezési kereteink közül. A bevett történet-sémákat, klasszikus ok-okozati láncokat és ismert típusfigurákat kereső néző egyre dühösebben próbálja felfejteni a (talán nem is létező?) szálakat – Friedkin pedig pimaszul célt ér, hisz a megtévesztés és az érzelmi bevonás egy szándékos alkotói stratégia részét képezi. Allegorikus közérzetfilmként értelmezve a Portyán az Amerikát akkoriban sújtó morális válság egyik legpontosabb és legérzékletesebb látlelete, így egyértelműen ott a helye a korszak ikonikus mozgóképes lenyomatai között. A nagyváros szimbolikus mélységeibe küldött nyomozó egyre kilátástalanabb pokoljárása mocskos örvénybe húzza hősét: a saját küldetésében és identitásában elbizonytalanodó Steve Burns ugyanazt a segélykiáltást hallatja, mint Travis Bickle néhány évvel korábban. (HZ)

6. Románc (Catherine Breillat, 1999)

6-románc.jpg
Catherine Breillat-t szokás a női szexualitás legkitartóbb elemzőjének tartani, és nem véletlenül: monomániás alkotóként leginkább ez az egy téma érdekli. Híressé illetőleg hírhedtté azonban jellemző módon nem ezzel vált, hanem a szexualitás bemutatásához kapcsolt tabuk megsértésével. (Érdekes életrajzi adalék: első, 17 évesen megírt regénye egyből a „18 éven felülieknek” kategóriába került.) Az 1999-es Románc ugyan már a hatodik filmje volt, de ezzel sikerült először átütnie a mainstream ingerküszöbét. Tanárnő hősnője, Marie ugyanis nem csak beszél a szexről, de műveli is, nyíltan a kamera, illetve a nézők szeme előtt. (Alakítója, Caroline Ducey szerint valódi behatolásra nem került sor, partnere, a pornószínész-legenda Rocco Siffredi máshogy emlékszik.) Pontosabban csak művelné, ha barátja valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem csömörlött volna meg a szextől (vagy „csak” magától a nőtől), Marie ezért máshol keres - szigorúan érzelemmentes – testi örömöket. A szado-mazo világát is érintő szexuális kalandozások azonban a legkevésbé sem alkalmasak a néző izgalomba hozására, Breillat célja ugyanis nem a gyönyörködtetés, hanem a meglehetősen bonyolultnak és ellentmondásosnak láttatott női psziché feltárása, méghozzá Marie aktus előtt, közben és után előadott mélyenszántó monológjainak segítségével. A Románc így aztán a sikamlósnak tűnő téma ellenére kifejezetten nehéz film, amely azoknak, akik a feminizmust szitokszónak tartják, semmiképpen sem ajánlott. (BS)

7. Intimitás (Patrice Chéreau, 2001)

7-intimitás.jpg
Miközben nem győzzük (jogos) kritikával illetni a témahiányban szenvedő, rendre folytatásokat, remake-eket és rebootokat termelő álomgyári gépezetet, rendre elfeledkezünk róla, hogy a híres-neves európai művészfilm sem lehet magára túl büszke ezen a téren. Patrice Chéreau Intimitás című drámája ugyan Hanif Kureishi azonos című művének feldolgozása, mégis sokkal helyesebb Bernardo Bertolucci hírhedt Az utolsó tangó Párizsbanjának átdolgozásaként hivatkozni rá. Míg a nagy elődöt egy olasz készítette a francia fővárosban, ezúttal egy francia kirándult Londonba, hogy összeeressze az egymást nem ismerő, csak (?) alkalmi szexre éhes szereplőket egy üres lakásban. Bertolucci annak idején még nem engedte színészeinek, hogy tényleges coitust-t valósítsanak meg a kamera előtt (pontosabban a képek alapján úgy tűnik, inkább imitálták az együttlétet), Chéreau már nem fogta vissza magát. A döntés indokolható, egy ilyen filmhez ma ez kell, főleg ha nem Vittorio Storaro kezeli a kamerát, a végeredmény viszont felemás. A színészek nem csak a bátorságuk miatt érdemelnek dicséretet, az alakításukat sem érheti panasz, ahogy a rendező megközelítésmódja is nevezhető rokonszenvesnek (talján/gall szépelgés helyett Ken Loach és Mike Leigh világát célozta meg), a film mégsem annyira hatásos és emlékezetes, mint lennie kéne. Arany Medve ide, a Slant magazin elismerése oda, a kiábrándult ismeretlenek üzekedését feldolgozó mozik alapvetése 2001-ben sem készült el. És ha hihetünk a feminista kritikusoknak, akik szerint lerí ezekről a filmekről, hogy a(z alkotói oldalon is felülreprezentált) férfiak egyik állandó vágyálmát festik vászonra - talán nem is fog soha. (OD)

8. Kánikula (Ulrich Seidl, 2001)

8-kánikula.jpg
Az osztrák lélek pornófilmesének gyakorta nevezik Michael Hanekét, ám Ulrich Seidl kétségkívül nála is jóval explicitebben, felforgatóbban nyúl a tabutémákhoz. Míg idősebb kollégája eltervezi, aztán rigiden kivitelezi az elidegenedésről szóló drámáit, addig Seidl jóval vadabb, improvizatívabb, legalább akkora arányban szerepeltet hivatásos, mint amatőr színészeket. Ez a felforgató-exploitatív megközelítés vélhetően a Kánikula pervertált társadalom- és emberképét is hivatott metaforizálni: a pláza hátsó részében zajló csoportszex, amelyben az egyik szereplő hűtlen neje részt vesz, az eltávolodásra és a kihasználásra hívja fel a figyelmet, de ezen kívül több hasonlóan kiüresítő epizód áll az explicit szexualitás szolgálatába. A rendező ikonikus ábrázolásmódja pedig a későbbiekben sem tűnt el, elég a nemrég startolt Paradicsom-trilógiájára gondolni. (SZÁ)   

9. A barna nyúl (Vincent Gallo, 2003)

9-barnanyúl.jpg
Vincent Gallo szélsőséges anti-road movie-ja két dolog miatt lett hírhedt. Az egyik: Roger Ebert annyira gyűlölte, hogy a film cannes-i vetítése után majdnem idegösszeomlást kapott. A filmfesztivál történetében ilyen gyatra filmet még nem vetítettek le – mondta Ebert. Gallo pedig – az ő híresen kifinomult modorában – azt tanácsolta Ebertnek, hogy kapjon rákot, de előtte még fogyjon le pár kilót, mert egy „kövér disznó”. A heves szóváltás és a cannes-i vetítés totális csődje után Gallo kiollózott a filmből fél órát. Erre az újravágott filmre Ebert három csillagot adott. A másik dolog, ami miatt nagy port kavart a film, az Chloé Sevigny nevéhez fűződik, aki élesben, minden komolyabb körítés nélkül gyakorol fellációt a rendezőn – aki akkoriban a színésznő párja volt. Annak ellenére, hogy a kendőzetlen orális szex indokoltsága kérdéses, az egy snittben, zárt ajtók mögött felvett jelenet a film csúcspontja, mely a traumatikus kimenetelű szerelmi viszontagságait feldolgozni képtelen Gallo-karakter súlyos és elkeseredett magány-állapotának betetőzéseként értelmezhető. Az aktus a már-már túlzóan introvertált főszereplő megtörésének, megvilágosodásának (van „csattanó” is) katalizátora, és alapvetően egy megrázó, érzékeny momentum a döbbenetesen lassú, kíméletlenül monoton filmben. Gallo szótlan, sebezhető, szánni valóan védtelen és céltalannak tűnő karaktere a jelenet keserű esendőségében tárul fel igazán. Mindettől eltekintve, és azt a pár csendes, meditatív, és magvas epizódot nem számítva, melyek majdhogynem bebizonyítják Gallo ihletettségét, A barna nyúl mégsem működik. A rövidfilmbe illő történet a nevetségesen sok kontemplatív vezetés-szekvencia, és Gallo ingadozó színészi munkája miatt kifejezetten nehezen nézhető. Gallo tökön szerette volna rúgni a road movie formulákat, de a felforgató szándék gellert kapva oldódott fel a tapintható unalomban. (PD)

10. Kilenc dal (Michael Winterbottom, 2004)

10-9dal.jpg
Mikor megkérdezték, hogy mi a különbség a „közönséges” színészet, és az Ő munkája között, Rocco Siffredi azt válaszolta, hogy a mezei színészet, vagyis az eljátszott karakterek mögött érzelmek lapulnak, míg a pornószínész munkája a színtiszta vizualitásra épül. Mondhatnánk úgy is, hogy a pornográfia esetében azt kapjuk, amit látunk, míg egy játékfilmes szex-jelenetnél kevésbé. A következő lépés pedig az lenne – mondta Siffredi – hogy a játékfilmek átemelik a pornó explicit jeleneteit, ötvözve azokat saját eszköztáruk elemeivel. Ha pedig abból indulunk ki, hogy a filmművészet mára mindent kisajtolt az erőszak ábrázolásából – azon az alapon, hogy az bizony ilyen csúnya – és csak a szexet közösítette ki, teljesen érthető, hogy Michael Winterbottom miért próbálta meg elemelni a pornótól a nemi aktusok kendőzetlen bemutatásának privilégiumát. A főszereplő pár egynyári kapcsolatát a fiú retrospektív szemszögéből bemutató 9 dal kendőzetlensége azonban alárendeltje a nagy hőfokon égő, de egyértelműen halálra ítélt szerelemnek. Mert mire is emlékezne egy huszonéves egy tiszavirág életű kapcsolatból? A közös koncertekre – innen a cím – és főként a közös együttlétekre. Utóbbiakra persze hihetetlenül részletesen, és zavarba ejtően grafikusan. E két motívum egy redundánsan szerveződő, minimalista kontextusban váltja egymást. Winterbottom pedig színészei improvizatív munkája – mert „az” bizony ilyen – ellenére is képes ízléses képekben bemutatni az első aktust, az odafigyelést és a csendes koncentrációt, majd pedig a pajzán kísérletezéseket is. Az őszinte szex pedig egyre inkább szex-játékok egyre üresebb sorozatává válik, mely megkeseríti a fülledt szerelmes-történetet. A szex ugyanis könnyű, a szerelem viszont nem az. A probléma csupán annyi, hogy a 9 dalról jobb írni, mint nézni. A példaértékű színészi teljesítmény, a nyitott és nagyon merész rendezői hozzáállás ellenére sem mondhatni többnek egy esszéisztikus, merőben intellektuális felforgató kísérletnél. De jelen esetben a szándék is számít. (PD)

11. Shortbus (John Cameron Mitchell, 2006)

11-shortbus.jpg
John Cameron Mitchell a Hedwig és a mérges csonk című musicallel tűnt fel az artmozik vásznán, ám miután szaftos traveszti musicalje olyan kultikussá érett, mint a Rocky Horror Picture Show, a rendezőúr úgy érezte, itt az idő egy kis érett pornográfiára. Shortbus című poszt- 9/11-es New York drámájában a nyers szexjelenetek – saját bevallása szerint – olyan funkciót töltenek be, mint egy musicalben a zenés betétek. Kecsegtető koncepció, ám mindenki meglepetésére valóban működik, végtére is jobb helyeken az explicit szex látványa hasonló zsigeri élményt okoz, mint a muzsika hallgatása.
A Shortbus elsősorban féltucat nagyvárosi neurotikus szexuális és párkapcsolati problémáiról mesél, a fő szálakat egy orgazmusra képtelen szexterapeuta és zátonyon tengődő házassága, egy depressziós, zárkózott meleg srác és görcsösen optimista ex-gyereksztár partnere, valamint szado-mazo kapcsolatát unó, anyagi nehézségekkel küzdő lány lassacskán összefonódó sztorija alapozza meg. Ezek a furcsa figurák egytől egyig valamiféle megváltást keresve téblábolnak a híres underground szex-szalonokról mintázott Shortbus nevű orgia-bárban, ahol azon felül, hogy mindenki gátlástalanul szexualizál mindenkivel és olykor csoportterápiává fajulnak a szeánszok, a jelenlévők minden feszültséget kiadhatnak magukból. A bár tehát a közös nevező, a szálak csak érintőlegesen érnek össze, melyeket egyéb kedves vonulatok (a meleg expolgármester, a kukkoló figurája, visszatérő áramszünetek) hevítenek, míg végül minden a trombitás zenekarral kísért orgiában csúcsosodik ki.
John Cameron Mitchell nem előre megírt forgatókönyvét filmesítette meg, hanem amatőröket toborzó, gondos casting után 2 és fél évig szerepdrámázott és improvizált  színészeivel, mígnem az általuk kifejlesztett sztorivonalakat ás valós orgazmusaikat skiccelte fel a vászonra.
Nem hiába kapott a film annak idején sűrű méltatásokat A-kategóriás fesztiválokon - érdekes kísérlet, mely minden lehetséges buktatója ellenére működik, a szexbetétek hol teljes naturalizmusukban vannak jelen, hogy pedig lírai mondandóval töltődnek fel; olyannyira frappánsan ágyazódnak a filmbe, hogy még annak is van funkciója, ha egy nemiszerv láttán a néző zavarba jön. (AN)

12. Klip (Maja Miloš, 2012)

12-klip.jpg
Ha a publicitás növelése volt a célja, akkor Maja Miloš jól érzékkel döntött úgy, hogy a belgrádi kamaszok mindennapjait bemutató elsőfilmjét explicit szexjelenetekkel dobja fel, hiszen a Klip tucatnyi fesztiválra (köztük a Titanicra is) eljutott). A feltehetőleg Larry Clark (Kölykök, Ken Park) által is ihletett film nem fest szívderítő képet a főhőseiről, a 14 éves Jasna például egy pornósztárt megszégyenítő módon vonaglik egy iskolatársa kamerája előtt, majd később ugyanőt a WC-ben orális örömökben részesíti. Mindez számára a flört része, így akarja magához láncolni a kiszemelt fiút, akibe régóta szerelmes, és akit a hódítási kísérletek eleinte hidegen hagynak.
A forgatás idején mindössze 28 éves Miloš döntése, hogy szemérmeskedés helyett mindent megmutat, részben érthető. Legfőbb állítása ugyanis az, hogy „mai fiatalok” ingerküszöbe a szexualitást illetően jóval magasabban van, mint a korábbi generációké, ráadásul a különféle képrögzítő és képmegosztó eszközöket is a legnagyobb természetességgel használják – ezt pedig illik valahogy illusztrálni. Másfelől viszont az explicit felvételek nyilvánvaló manipuláltsága (a fiatalkorú szereplők helyett természetesen dublőröket használtak) épp a film realizmusát, és ezzel a hitelességét csorbítja, és nem mellesleg a nézőt is kizökkenti a történetből. A Klip így számos erénye mellett arra is kiváló példa, hogy a mainstream filmekben a nyers szexualitás (látványa) csak akkor töltheti be funkcióját – a szimpla polgárpukkasztáson túl – ha teljességgel autentikusnak tűnik, vagyis nem lóg ki a film szövetéből. (BS)


+ 1 Mondd, hogy szeretsz (Cynthia Mort, 2007)

mond hogy szeretsz.jpg
Annak idején az HBO volt az a csatorna, amely elsőként sugárzott a mai formában ismert egyórás drámai tévésorozatot (OZ), és az erőszakábrázolás határainak kitolását illetően is mindvégig elől járt (lásd: Maffiózók, Drót, Róma). Nem meglepő tehát, hogy ők mutattak be először egy explicit szexjelenetekkel bőséggel kibélelt sorozatot. A Cynthia Mort által kreált Mondd, hogy szeretsz–re azonban nehéz lenne a felesleges hatásvadászat bélyegét rásütni, mert témájából következik, hogy nem lehet szemérmes: fiatal, középkorú és idős szereplői ugyanis mind szexuális problémákkal küszködnek, a megoldást pedig egy terapeutánál keresik. A szokatlan nyíltság ezúttal valóban azt szolgálja, hogy a karakterek fizikailag és lelkileg is lemeztelenedjenek a néző előtt, aki ezáltal még közelebb tud kerülni hozzájuk. A sorozat a viszonylagos siker ellenére csak egy évadot élt meg, Cynthia Mort úgy érezte, a 10 epizódban elmondott mindent, amit szeretett volna. (BS)


Ugyanerről a témáról a bővebben a Filmvilágban: Gelencsér Gábor: A test filmje (Művészet és pornográfia)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr615382020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu