A kavargó porfelhőben a szófukar Gary Cooper kapott a fegyveréhez, az utcai lámpa fénykörébe a cinikus, sebzett szívű Bogart lépett. A forró tengerparton Connery, a bűnös nagyvárosban Eastwood köpte a vicces egysorosokat, majd a párás dzsungelban két sorozat között Stallone és Schwarzenegger már csak egy-egy szót sajtolt ki az összeszorított fogsor közül. A sziklakemény amerikai hősök a kilencvenes évek elejéig rendíthetetlenül testesítették meg az önbizalom, az erkölcs és a belső tartás férfiasan tökéletes mítoszát - egészen addig, míg be nem köszöntött a posztmodern, ahol már a szuperhős is vívódik, a maffiózónak pedig a pszichológusnál kell lamentálnia azon, vajon hova is tűnhetett az “az erős, csendes fajta”, aki magányosan, kétségek nélkül nézett szembe a város felé tartó bandával. Bond metróra száll, Stark részegen belepisil a páncéljába: a közönség többé nem ikonokat, hanem közülünk származó egyéniségeket akar látni. Egy igazi hérosznak ma már emberi arc kell, egy kétségekkel és feszültséggel teli jellem, még akkor is, ha épp Wayne, Bourne vagy akár Rambo az illető vezetékneve. Mielőtt azonban a freudi díványra hanyatlott, a megingathatatlan életbölcsességű és szilárd akaratú amerikai hős egyetlen fénycsóvába állt össze, hogy egy azóta kultikussá érett mű erejéig még egyszer beragyoghassa a vásznat. Jelen állás szerint nagyon úgy tűnik, Joe Hallenbeck nemcsak az utolsó cserkész, de az utolsó klasszikus sheriff a városban.
Tony Scott a kor macsó mítoszainak egyik legavatottabb ismerője 1991-es filmjében egészen a végpontig tolta ki az idézőjelektől mentes, idealizált akcióhős meséjét. Bár első pillantásra Az utolsó cserkész egy látványosan fényképezett, szimpla bűnfilmnek tűnhet (gyilkosság, foci, korrupció), itt valójában minden a Bruce Willis alakította detektív hihetetlen jellemének rendelődik alá. A történet, de még maguk a mellékszereplők is zárójelezhetőek: minden esemény, minden karakter a főszereplő által nyer értelmet, hisz az ő vonásait tükrözi csak vissza. Hallenbeck maga az életre kelt zsánertörténelem, aki önmagában egyesíti az elmúlt évtizedek hőseinek legfontosabb ismertetőjegyeit. Az elnököt megmentő, ám egy perverz szenátor miatt lefokozott ex-titkosszolgálatos lecsúszott magánnyomozóként, azaz másnaposan, borostásan bolyong a városban, miközben a családja darabokra hullik. A durva külső azonban érző, becsületes szívet takar, ami rögvest ki is derül, mikor a véletlen folytán hősünk egy olyan ügybe csöppen, ahol egy hajdani futballsztár barátnője a mocskos hatalmi játszmák áldozatává válik. A nyúzott Hallenbeck a maga módján kezdi felgöngyölíteni a szálakat, és így nemcsak segít a fiatalabb (és mivel kilencvenes évek, afro-amerikai) srácnak, de a saját dolgait is sínre teszi.
A valódi erkölcs, a változtatás és jobb sors lehetősége az igazaknál van, meséli már évtizedek óta Hollywood, Az utolsó cserkész azonban jóval tovább megy a kitaposott úton, és az önparódia határáig (és néha azon is túl) túlozza el a magányos pisztolyhős meséjét. Willis ihletett alakításában Hallenbeck a kérges, szúrós keménység új dimenzióit nyitja meg, hisz minden szarkasztikus válasza frappáns, minden merész húzása bejön. A testi-lelki fájdalom nem zökkenti ki sztoikus nyugalmából, ám ahogyan a lerobbant külső is egy tökéletesen edzett testet takar, úgy a poénok mögött is komoly érzelmi viharok dúlnak (melyekre csak a végső újjászületéskor döbbenhetünk rá). A felesége megcsalja, de hősünknek „nincs elég nyála leköpni”. A vallató gengszter kiüti a szájából a cigit, de ő újat kér, majd figyelmezteti a rosszfiút, hogy ha így folytatja, ellátja a baját. Hősünk olyan mértékben magabiztos, olyan magasan áll az őt körülvevő világ felett, hogy a nézőben akár a tudatos műfaji önreflexióra, szándékoltan abszurd paródiára is gyanakodhat - ne feledjük azonban, Az utolsó cserkész még a Tarantino előtti korszak alkotása. Egyébként kifejezetten elgondolkodtató az is, hogy Scott ezek után pont az említett ex-tékás forgatókönyvéből rendezett filmet.
Igaz, Hallenbeck gyermeke a játékidő utolsó harmadában az ellenség kezére kerül, ami miatt az addig tévedhetetlen és legyőzhetetlen rendcsináló szobra életjeleket kezd mutatni. Az apróbb humán vonások azonban nem hozzánk le közénk a bajnokot, sőt, ha lehet, csak még emelkedettebbé teszik. Scott csodálatos vizualitásával, a videóklippeket és televíziós reklámokat idéző megoldásokkal, egy keserédes himnusszal búcsúztatja a klasszikus hős-ideált. Felkapott hollywoodi rendezőként ő ekkor már pontosan tudta és érezte, hogy talán épp Hallenbeck lehet az utolsó ilyen figurák egyike. A film tehát egy kitüntetett pillanatot ragad meg. A csendes, hajlíthatatlan jellemű sheriffek ellovagoltak a naplementébe, ezek után egy ilyen figura már csak vaskos idézőjelekkel, látványos összekacsintásokkal léphetett akcióba, vagy esetleg úgy, ha két lövés között a saját hős-státuszára is reflektál valahogy. Az utolsó cserkész egy brutálisan alulértékelt, zsánertörténeti jelentőségű gyöngyszem, mely nemcsak végtelenül szórakoztató és menő, de akár kordokumentumként is nézhető. Nos? Akkor fej vagy gyomor?
