"Eltűntnek nyilvánítva" rovatunkban minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek.
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Divatos kifejezéssel élve erősen unortodox műfaji filmről van szó, melynek annak idején csúnyán elszúrták a reklámkampányát. A később ironikusabb hangvételűre cserélt plakátok kőkemény hard boiled krimiként ajánlották A hosszú búcsút, pontosan azokat csábítva a mozikba, akik egy hamisítatlan neo-noirra vágytak. Altman műve azonban a legkevésbé sem hagyományos bűnügyi történet, sőt, a rendező szokásához híven apró darabokra szedte a zsáner kötött szabályrendszerét, és látványosan átértelmezte a Raymond Chandler jegyezte alapanyagot is. Philip Marlowe egy hosszú álomból ébredve a hetvenes évek marihuánafüstös, jógaőrült világában találja magát, ahol a negyvenes évek szilárdabb erkölcsi kódjait az önzőbb, felszínesebb viselkedésmódok folyamatosan kikezdik. Az eseményekkel látszólag csak passzívan sodródó detektív Don Quijote kései örököseként próbálja felgöngyölíteni a bűntény szálait, a főhős helyzetét azonban nagyban megnehezíti, hogy ebben a szép új világban nemcsak a barátság és a szerelem fogalmai üresedtek ki, de már az ember macskája is lelép, ha nem a megfelelő márkájú konzervet szolgáljuk fel neki. Akik egy felhajtott gallérú, puhakalapos Marlowe-ra számítottak, nagyot csalódtak. A finom alkotói játékokra fogékonyabb kisebbség azonban szép fokozatosan felfedezte magának a filmet, melyet ma már sokan egyértelmű kult-klasszikusként emlegetnek.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Philip Marlowe-t egy éjszaka régi barátja, Terry Lennox keresi fel és a magánnyomozó segítségét kéri. Marlowe át is juttatja a férfit a mexikói határon, a városba visszaérve azonban a rendőrség őrizetbe veszi a detektívet és bűnrészességgel vádolja meg, Lennox feleségét ugyanis az előző este holtan találják. Hősünk azonnal szimatolni kezd az eset körül, ám minél mélyebbre ás, annál veszélyesebb figurákba ütközik és egyre meglepőbb dolgokra bukkan.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
Elliott Gould félelmetesen jó a téren és időn kívül lebegő láncdohányos detektív bőrében. A New York-i színész egyszerre lezser, paranoid és játékos, a kellő pillanatokban azonban egészen drámai, mellette Sterling Hayden nyújt lenyűgözően erős alakítást az alkoholista író hálás szerepében. Altman-filmről lévén szó, a mellékszereplők között is felbukkan néhány, a későbbiekben komolyabb karriert befutó sztár. David Carradine a főhős alkalmi cellatársaként monologizál, míg a pályakezdő, irgalmatlan bajusszal büntető Arnold Schwarzenegger alsónadrágra vetkőzött verőemberként tűnik fel. Akad azért néhány ismerős név a stáblistán is: a jazzes kísérőzenét John Williams szerezte, a csodálatos képeket pedig Zsigmond Vilmos fényképezte.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
A hosszú búcsú a kreatív és könnyed műfaji dekonsturkció ékes példája, mely nemcsak Chandler művészetének értő továbbgondolásaként, de komplex szerzői önvallomásként is működőképes. Altman kellő humorral, iróniával és távolságtartással viszonyul az alapanyaghoz, így nem maga a történet és a konkrét bűnügy, hanem a főhős, illetve az őt körülvevő világ sajátos viszonya érdekli. A rendező értelmezésében Marlowe nem cinikus csúcsragadozó és nem is egy szoborszerű eszménykép, inkább egy olyan végtelenül laza, de a saját elveihez, ideáihoz körömszakadtáig ragaszkodó fickó, aki talán nem érti egészen az új idők szavát, de a kritikus pillanatokban a megfelelő morális döntéseket hozza. Altman Marlowe-ábrázolása nélkülözi ugyan a magánnyomozó kanonizálódott külső ismertetőjegyeit, paradox módon mégis rendkívül hű marad Chandler társadalomkritikus szellemiségéhez. A rendező a figura köré utánozhatatlan atmoszférát épít, pontosan visszatükrözve az értékrendszerében szilárdan megbízó, mások véleményével nem sokat törődő főhős kissé tragikomikus, de nagyon is tanulságos és komoly helyzetét. Az állandóan mozgásban lévő, ide-oda kocsizó kamera, a mélységélesség, a fókusz folyamatos változása a vibráló nyugtalanság érzetét erősítik, míg Williams egyetlen visszatérő témára kreált zenei variációi szilárd ellenpontokként működnek. Zsigmond Vilmos glamúros világítása a régi amerikai mozik vizuális világát idézi, Hollywood letűnt aranykora pedig a sorok között is folyamatosan felbukkan, újabb jelentésrétegekkel gazdagítva a metaforáktól hemzsegő történetet.
Tegyük fel, hogy megnéztem, és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?
Ha hasonlóan míves szerzői neo-noirra vágyunk, A játéknak vége kötelező darab, majd a két film nyomvonalán érdekes fénytörésben nézhetők újra a követők is, elsősorban Jim Jarmusch, Steven Soderbergh vonatkozó munkái is. Robert Altman a hetvenes évek első felében a bűnfilmek mellett más klasszikus hollywoodi zsánerekkel is eljátszadozott. A MASH háborús őrülete, a McCabe és Mrs. Miller szokatlan westernje vagy épp a Nashville mozaikszerű „musicalje” ma már filmtörténeti alapvetések, így aki esetleg nem látta, sürgősen pótolja őket.
