Hazanavicius 2011-es némafilmje újabb bizonyíték arra, hogy nincsenek lejárt szavatosságú stíluseszközök, a rendező tehetsége számít.
The Artist – francia-amerikai, 2011. Rendezte és írta: Michel Hazanavicius. Kép: Guillaume Schiffman. Zene: Ludovic Bource. Szereplők: Jean Dujardin (Valentin), Bérénice Bejo (Peppy), John Goodman (Zimmer), James Cromwell (Cliffton). 100 perc.
Vetítik: M1 – 20:15
A hangosfilm forradalmát mézédes musicalként (Ének az esőben, 1952) és éjfekete drámaként (Alkony sugárút, 1950) is feldolgozták már, de a némafilm halálát érdemben még soha nem vitatta senki. Igaz, gyakran készülnek filmek dialóg, diegetikus hangsáv vagy kísérőzene nélkül, és a humor, a tisztelgés, a nosztalgia kedvéért néha a némafilmek jellegzetes stílusjegyei is megelevenednek a vásznon – ezek a művek azonban már fényévekre vannak a hang nélkül készült mozgóképektől. A némafilmes igazi meglepetését a rendkívül merész konzervativizmus jelenti: a francia Michel Hazanavicius a némafilmes formát nem kísérletezésre használja, és a klasszikus kifejezőeszközöket sem teszi idézőjelbe. Kortárs tempóban, mai képminőségben hamisítatlan némafilmet forgat, és így nemcsak tökéletesen idézi meg a mozi hőskorát, de azt is frappánsan demonstrálja, hogy egyes filmek elavulhatnak ugyan, a kipróbált filmes formulák azonban egész egyszerűen kortalanok maradnak. Állítását szerencsére nem észérvekkel támasztja alá: a tétel igazságáról még legkritikusabb nézőjét is képes meggyőzni, hiszen A némafilmes minden kockájáról sugárzik a mozi mérhetetlen szeretete.
Hazanavicius mert nagyot álmodni, és látszólag teljesen értéktelen alkotóelemekből, lejárt szavatosságúnak csúfolt módszerekkel óriási sikerfilmet épített. Az unalomig ismert szerelmi történetet a klasszikus amerikai némafilmek modorában tárja elénk, de közben sikeresen kerüli el a giccs, a ragacsos nosztalgia és a maró irónia csapdáit is. A Rudolf Valentino és Douglas Fairbanks személyéből kikevert, ünnepelt némafilmsztár, illetve a hangosfilm sikerével mozicsillaggá emelkedő színésznőcske a legalapvetőbb hollywoodi receptet követi. Ennél sablonosabbat képtelenség papírra vetni, a direktor azonban volt annyira pimasz, hogy még egy vicces kutya-barátot is a műbe kanyarított. A dolog azonban nagyszerűen működik, hiszen Hazanavicius eltántoríthatatlanul ragaszkodik alapkoncepciójához. Véresen komolyan veszi a mások által elavultnak tartott megoldásokat, amivel sikerül megidéznie a mozi varázsát, mely nem a képekből vagy a hangból, hanem a filmet készítők odaadásából keletkezik.
Igaz, a rendező néhol ügyesen használja ki a mai néző hanggal kapcsolatos beidegződéseit és elvárásait, ezek az összekacsintós gegek azonban mellékesek a némafilmes stílusok és fordulatok mintaszerű használata mellett. Hazanavicius a legkevésbé sem hivalkodik sajátos rendezői döntéseivel. Ehelyett okosan a háttérbe húzódik, és szinte mindent a zenekari kíséretre, a képekre, illetve az erős színészi jelenlétre bíz. Jean Dujardin nevét érdemes lesz megjegyeznünk, hiszen a színész elképesztő könnyedséggel és eleganciával oldja meg a korántsem egyszerű feladatot: élettel tölt meg egy klisékből gyúrt, örök némaságra kárhoztatott figurát. A kifejező zene, a film remek vizuális világa nem sokat érne, ha Dujardin nem lenne képes magával ragadni minket. Nagyszerű játékát látva igazat adhatunk Balázs Bélának: a kifejező arc valóban a némafilm legfontosabb esszenciája. A szomorú szemek, vagy az ellenállhatatlanul vibráló mosoly 2012-ben ugyanúgy elvarázsolja a közönséget, mint tette 1896-ban.
A film óriási kritikai sikerének is éppen ez lehet a magyarázata. Miközben sokan egyre hangosabban temetik a mozit, jön ez a fantáziadús francia rendező, aki nem a harmadik dimenzióban, a számítógépben vagy a minél elképesztőbb trükkben látja a film jövőjét, hanem az alapokhoz való visszatérést hirdeti. Hazanavicius munkája tökéletesen bizonyítja, hogy a fekete-fehér némafilm, az olcsó lányregényeket idéző történet, és a legalapvetőbb figura is képes felvenni a versenyt a leghangosabb színes-szagos látványosságokkal is – elég, ha a stáb hisz még a mozi erejében, és kellő odaadással végzi a feladatát. Hollywood néhány éve a 3D-ben vélte felfedezni a kiutat, az új technológia azonban végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hazanavicius ezzel szemben egy sokkal egyszerűbb (és minden filmes által követhető) megoldást javasol. Azt állítja, a technikai megvalósítás, a csomagolás ugyan valóban fontos, de a szórakoztatás szenvedélyét, az alkotók odaadását, a nagy mesét semmi sem pótolhatja. A némafilmes végeredményben a szórakoztató mozi örök diadalát hirdeti, és ezért a gesztusáért nagyon lehet szeretni.
