A világirodalom talán legismertebb nyomozója számtalanszor tiszteletét tette már a vásznon, ám Sir Arthur Conan Doyle klasszikus történeteiből az utóbbi időben még az átlagosnál is több mozgóképes feldolgozás született. Guy Ritchie látványorientált viktoriánus-akcióorgiája után Sherlock és Watson legendás párosát a BBC hibátlan újragondolása repítette a XXI. századba – majd az angol sorozat sikerén felbuzdulva nemrég az amerikai CBS producerei gondolták úgy, hogy megpróbálkoznak az újabb kortárs átértelmezéssel. Míg azonban a brit Sherlock ötletes és friss dekonstrukciója a hagyományos formula értő felfrissítésével egyszerre volt újító és konzervatív, addig a szeptember végén adásba került Elementary (Sherlock és Watson) igen fantáziátlanul nyúl az alapanyaghoz, és szinte semmi érdemlegeset nem kezd a klasszikussá nemesedett receptúrával.
Az eddig látható, fél tucat epizód alapján nagyon úgy tűnik, a tengerentúli verzió kizárólag a legismertebb attribútumok hangsúlyos átrajzolásával próbál figyelmet kelteni, de az alkotók kreativitása kimerül abban a néhány felszíni változtatásban, melyek kihasználatlanságuk okán végül teljesen öncélúvá válnak. Míg az angol közszolgálati csatorna stábja Doyle műveiből építkezve képes volt az egyes epizódokon belül, illetve azokon átnyúlva is fenntartani a kellő izgalmat és feszültséget, addig a külön a Sherlock és Watson számára készült esetek egyetlen nyomozati sémát variálnak, az évadot átfogó történet pedig gyakorlatilag teljes egészében hiányzik. A fő attrakciót természetesen ezúttal is Holmes fantasztikus megfigyelőképessége, illetve a hihetetlenül gyors dedukciós logikájára épülő nyomozati munka bemutatása jelenti - de a meglepően vérszegény megoldási utak, illetve a megfelelő körítések és vibráló ellenpontok teljes hiánya olcsó szemfényvesztéssé fokozza le a bűnesetek felderítését.
A BBC verziója a detektív híres módszerét hibátlanul mossa össze az internet- és mobilfetisizmus biztosította korlátlan információáramlással. Sherlock így nemcsak az angolszász pozitivista hagyomány felsőbbrendűségét, de annak kortárs érvényét is imponálóan demonstrálja: a nyomozó azért válhat ismét irigyelt és kedvelt hőssé, mert szellemi képességei segítéségével a virtuálisan felturbózott tapasztalati masszából még mindig képes elhatárolni, majd a megfelelő logikai láncba illeszteni a releváns információkat. Az adatok, tény-darabkák és érzéki ingerek tengerében fuldokló néző számára az angol szériában látott munkamódszer nemcsak vonzó, de valóságos mentőövnek tűnhet. A Sherlock és Watson alkotói ezzel szemben nem fazonírozzák égetően aktuálissá Sherlock gondolkodásmódját, inkább puszta cirkuszi látványosságként mutogatják hősünk meglepő képességeit. Az egyismeretlenessé egyszerűsített bűntettek megoldásai itt kizárólag a nyomozó gyorsaságán és fanatizmusán múlnak, a megfelelő következtetések levonása az amerikai verzióban korántsem evidens és törvényszerű.
A Sherlock és Watson nem képes érdekessé varázsolni a lineáris nyomozásokat, és megelégszik a meghökkentőnek szánt, ám igen erőltetett ok-okozati láncolatok szimpla bemutatásával. Sherlock villámsebességgel oldja meg a különböző ügyeket, ám a néző sokszor mégis becsapva érzi magát, hisz a kibontakozó levezetések sem összetettségükkel, sem a fordulópontokkal nem tűnnek ki a manapság divatos, a tudományos megfigyeléseket mitizáló bűnszériák ügymenetei közül. Az átlagos eseteket azonban feldobhatnák az izgalmas és ellentmondásos karakterek, ám az amerikai széria legnagyobb hiányossága, hogy szinte teljesen zárójelezi a híres ismertetőjegyeket, de még a főbb szereplők dinamikus viszonyrendszerét is ellehetetleníti.
Az amerikai koncepció a hangsúlyos londoni helyszín helyett az eseményeket New York forgatagába helyezi, ám semmit nem kezd az új várossal, így a Nagy Alma fájóan jellegtelen és észrevétlen statisztája csak a sorozatnak. Míg az angol verzió kreatív önreflexiója folyamatosan árnyalja és humanizálja Holmes szuperhősöket idéző adottságait, addig az Elementary főszereplője egy olyan zseniális, ám kibírhatatlan nyomozó, akit az angol akcentuson és a patinás néven kívül szinte semmi lényeges nem különböztet meg a hasonszőrű kollégáitól. Bár Jonny Lee Miller meggyőző és kellően laza szociopata, a forgatókönyv alapvető hiányosságait nem képes elfedni, így Sherlock sótlan és kétdimenziós figura marad. A legsúlyosabb hibának azonban mégis az alkotók legprovokatívabbnak szánt döntése bizonyult, hisz a női Watson bevezetésével a főhős legfontosabb ellenpontja veszett el.
A vélhetően marketing-szempontból fontos változtatás érdekes módon nem teszi érdekesebbé a páros kapcsolatát, ehelyett szinte teljesen a háttérbe tolja a főhős összetettségéhez és a megfelelő nézői azonosuláshoz kulcsfontosságú barátot. Lucy Liu fakó, már-már kínosan felesleges Watson-figurája kiskutyaként követi hősünket, néha felháborodik Holmes tapintatlanságán, de érdemben szinte semmit nem tesz hozzá a nyomozásokhoz, és még Sherlock lelki világát is csak félgőzzel ápolja. Meglepő, hogy az alkotók eddig nem kezdtek semmi komolyabbat a társ nemének megváltoztatásával: azon kívül, hogy kettő másodpercig meglepetést okoz a híres barátot nőként viszontlátni, Dr. Joan Watson jelenléte gyakorlatilag zárójelezhető.
A Sherlock és Watson kudarca, illetve az angol és az amerikai újrafazonírozások összevetése mindenképpen tanulságos, hisz az eltérések érzékletesen mutatnak rá azokra az alapvető különbségekre, amelyek a jó és a rossz feldolgozásokat elválasztják egymástól. Miközben a BBC stábja pontosan felmérte és átvette az eredeti matéria hatásmechanizmusát, és így képes volt a klasszikus képlet kibővítésére, addig a CBS gárdája megelégedett a felszíni változtatásokkal, de ezzel az alkotók pontosan a szándékolttal ellentétes hatásokat értek el, vagyis fájó unalomba és szürkeségbe fullasztották a legendát. A léc ennél ma már szerencsére jóval magasabban van.