A svéd Play akár sajátos városfilmnek is tekinthető, mivel végig Göteborg utcáin játszódik, rendezője, Ruben Östlund azonban szándékosan lemond a bevett hangulatteremtő eszközökről. Kameráját a legritkább esetben mozgatja, rendszerint egy statikus pontból, kistotálból vagy még távolabbról filmezi az eseményeket, meggátolandó, hogy a néző könnyedén azonosulni tudjon valamelyik szereplővel. A választott módszernek köszönhetően az alkotók fenn tudják tartani objektivitásuk látszatát, ami a téma érzékeny voltát figyelembe véve tekinthető adekvát megközelítésnek, de ugyanebből az okból kifolyólag akár a könnyebb út választásának is, hiszen így megússzák az állásfoglalás kényszerét.

A kényes téma nem más, mint a bevándorlás. A megtörtént eseten alapuló, az idei Titanic Fesztiválon fődíjat nyert Play, sutba vágva minden politikai korrektséget, majd 120 percet szán arra, hogy bemutassa, egy csapatnyi fekete kamasz hogyan szabadítja meg mobiltelefonjaiktól és minden egyéb értéküktől a plázában megismert három „őslakos" svéd fiút. Ami az esetet egy „közönséges" rablásnál érdekesebbé, és önmagán túlmutatóvá teszi, az az, hogy a tettesek nem alkalmaznak fizikai erőszakot – a csoportos fellépésükben rejlő, ki nem mondott fenyegetésre építve, ravasz manipulációval érik el a céljukat, így részben az áldozatok is okolhatóak saját balsorsukért. A három gyerek engedelmesen teljesíti a banda „kéréseit", menekülési kísérleteik erőtlenek, külső segítséget is mindössze egy alkalommal próbálnak kérni.

A kevésbé toleráns néző a látottakat értelmezheti akár a multikulturalizmus csődjeként is, ahol a gyökeresen más kulturális közegből érkező „idegenek" parazitaként szipolyozzák ki a meggyengült immunrendszerű bennszülötteket, ráadásul nem csak a haszonszerzés motiválja őket, de élvezik is, hogy megalázhatnak másokat; ahogy a cím is utal rá, számukra ez csak egy játék. Ezt a képet árnyalja az a körülmény, hogy az áldozatok egyike maga is (ázsiai) bevándorlók leszármazottja, nem lehetetlen tehát az integráció, másfelől több olyan jelenet is akad, amely azt sugallja, hogy a problémát szőnyeg alá söpörni kívánó társadalom is felelős a kialakult helyzetért. Erre utal a felnőttek szerepe a filmben, akik nem veszik komolyan a gyerekeket, és ezt pedzegeti egy, a történethez nem kapcsolódó, némileg erőltetett, visszatérő metafora is: a vonaton rejtélyes módon felbukkanó gazdátlan bölcső; a személyzet hiába kéri a hangosbeszélőben, hogy távolítsa el a tulajdonosa, mert útban van, senki nem jelentkezik. A következő állomáson aztán előbb kiteszik a vonatból a bölcsőt, majd visszahozzák, abban a reményben, hogy valaki majd csak tud kezdeni vele valamit.

A szöveg a Filmvilág 2012. júniusi számának Titanic Filmfesztiválról szóló beszámolóban jelent meg először.