Filmvilág blog

Az éhezők viadala-trilógia

Sztárgyár

2012. április 10. - Sepsi László

Ha egy történet megtalálja útját a hivatalos – azaz nem pusztán az iskolapadok alatt terjedő – ifjúsági irodalomba, az egyúttal azt is jelenti, hogy nagyrészt veszélytelen. Nem tartalmaz provokatív gondolatokat és ideológiát, borzamat pedig csak annyit, amennyi még nem oltja ki az ifjaknak a biztonságos és átlátható világegyetembe, illetve vele együtt, a biztonságos és átlátható társadalmi berendezkedésbe vetett hitét. Suzanne Collins regénytrilógiája ezt a tabut játssza ki, Az éhezők viadalának három kötetében – az explicit szex kivételével – benne van minden, ami a huszonnégy millió példányban eladott ifjúsági sci-fit felruházza a tiltott gyümölcs bizsergető vonzerejével.

éhezők-borító.jpg 

Mint arra az első kötetről írt recenzió is kitér, a kaszával-kapával egymást mészárló kamaszok gladiátorjátékának ötlete korántsem újkeletű: a határvonal, amit Az éhező viadala átlépett, abban áll, hogy nem lett botránykönyvvé, annak ellenére, hogy a téma még a Battle Royale idején is keltett némi felzúdulást. A médiavezérelt társadalom véres-beles szatíráiból könnyen válhat egy-egy generáció kultuszműve – mint a Rollerball vagy A menekülő ember –, Collins pedig egyszerűen elébe megy a lehetőségnek, a minél nagyobb lefedettség érdekében egyszerre célozva fiú- (science-fiction, disztópia, háború) és lányközönséget (szerelmi háromszög, női főhős, állandó romantikus évődés) is.

A
z átkalibrálás – azaz a tény, hogy szerzője Az éhezők viadalát nem a Gépnarancs, hanem az Alkonyat mellé szánta a polcra – elsősorban a trilógia nyelvezetében érhető tetten. Collins a tizenhat éves Katniss Everdeent teszi meg elbeszélővé, a Panemnek nevezett észak-amerikai diktatúra bányászkörzetének egyszerű lakóját, aki a sorsoláson kiválasztott kishúga helyett jelentkezik a minden évben megrendezett gyilokviadalra. A fiatal és naiv elbeszélő szerepe kettős: egyrészt, legitimálja a szimpla, minden nyelvi trüvájtól mentes narrátorhangot, másrészt pedig ugyancsak indokolja a befogadást megkönnyítő, cselekménymagyarázó redundanciákat. Ha Collins belefut egy metaforába, hajlamos azonnal kiemelt szimbólumként kezelni (lásd a „fecsegőposzáta” esetét, amely a trilógiában szereplő kisszámú, a Harry Pottert idéző játékos szóképzések egyike), melynek rögvest meg is adja az értelmezési keretét, olykor már tolakodó buzgalommal – mint a harmadik kötetben felbukkanó balladánál, amit a biztonság kedvéért több oldalas műelemzés követ. A választott műfaj így megtarthatja eredendő természetét – az írónő sem az erőszakjeleneteken, sem pedig a disztópia társadalomkritikáján nem enyhít, sőt, a zárókötet utcai harcai nem csupán ifjúsági irodalomban tekinthetőek kirívóan brutálisnak –, miközben Az éhezők viadala kézenfogva vezetgeti fiatalkorú olvasóit a válogatott borzalmak között, olyan egyszerű és elképesztően hatásos képekkel megragadva a nyomor és elnyomás természetét, mint a Kökörcsin nevű kiscica „férgektől felpuffadt hasa”.
éhezők5.jpg
Katniss történetével Collins csavar egy nagyot a manapság divatos, a klasszikus nemi szerepeket felborogató zsánersztorikon. Ugyan Az éhezők viadala nélkülözi A tetovált lány-féle direkt feminista ideológiát, annyiban illeszkedik a kortárs trendekbe, hogy hősnője – legalábbis a romantikus szál keretein belül – teljesen egészében magára vállalja az aktív fél szerepét. Ez a szemléletmód már az utóbbi évek családi filmjeiben sem ritka: a Disney önrevíziója a Bűbájban nem elsősorban abban állt, hogy kacsintgatott az önparódia felé, hanem hogy a stúdiótól megszokott nemi hierarchiát elkezdte óvatosan megbontani – azaz a fináléban nem a herceg menti meg a hercegnőt, hanem fordítva. Ugyanez áll a nemrég mozikba került Tükröm, tükröm Hófehérke/herceg-párosára (melyben a férfi rendre ruhátlanul és megalázva végzi), de az Alkonyat-szériára is, ahol a bakfis-vágyálom azáltal teljesedhet ki, hogy a két hímnemű egyed szinte csak statisztál a rapszodikus hangulatú Bella párválasztási hisztijéhez. Collins a Stephenie Meyertől ellesett mintát követi, hősnőjét jobbról egy aranyszívű péktanonc, balról pedig egy született forradalmár ostromolja, és a háromszög keretein belül kétség sem férhet hozzá, hogy hölgyválasz uralkodik. Az aktivizálódó férfi nyomban veszélyforrás is, a kedves-romantikus péksrác az első kötetben addig jó parti, amíg magatehetetlenül és haldoklik, később pedig a felhevült rendszerváltóval sincs ez másképp – hősnőnk amint elveszíti az érzelmi kontrollt hódolói felett, máris az életével játszik. De mindez csupán Katniss kapcsolatainak keretein belül érvényes.

Már Harry Potter sorsát is jóslatok és proféciák igazgatták, arra determinálva a kócos kiválasztottat, hogy világának imádott-rettegett celebjévé váljék. Katniss útja nélkülözi az efféle misztikumot – hacsak a poszáta-szimbolikát nem tekintjük valamiféle totemizmusnak –, Az éhezők viadalának egyik legnagyobb erőssége, hogy feltárja a sztárgyártó apparátust és annak rátelepedését a kiválasztott életére. A hősnő választása csak addig szabad, amíg ezt a gépezet engedi, ha fellelhető pedagógiai célzat a trilógiában, akkor az mindenképp ezen a vonalon keresendő. Collins a legmerészebb drogprevenciós agitkák eszköztárát bevetve riogatja olvasóit a szórakoztatóipar darálójával, fájdalmas szőrtelenítésektől kényszerkapcsolatokon át az agymosásig terjed a paletta, ami után az egyik sokkjelenettől a másikig terelgetett olvasónak nézni sem lesz kedve a Megasztárt, nemhogy indulni rajta. Az első szám egyes személyű elbeszélés itt újfent nagy szolgálatot tesz: Katniss, olvasójához hasonlóan, soha nem láthatja a teljes képet (ezen a filmverzió némiképp enyhít), hatalmi játszmák és vélt-valós közönségigények terelgetik, hogy előbb a Viadal aktuális évadjának, majd a kötelező újrának, végül a fellángoló forradalomnak is kénytelen-kelletlen reklámarca legyen.

éhezők4.jpg
Collins Katniss sorsával és a lány végső választásával sikeresen rátapint az Y/Z-generáció egyik legtöbbet kifogásolt sajátosságára – ami részben világsikerét is indokolja. A hétköznapi életéből kiszakított bakfis útja – szerelmével együtt – a teljes apolitizálódás felé vezet, nem pusztán a klasszikus, központosított médiagépezet, de a dekadenciában fuldokló, az ókori Rómára rímeltetett hatalmi elit, majd a hasonló eszközökkel dolgozó lázadók is taszítóan negatív színben tűnnek fel. Az éhség viadala ugyan minimális reflexiókkal sem él a kettőpontnullás újmédia irányába – a disztópia megragadt abban a korban, amikor még a televízió volt az elsődleges tömegmédium –, nézőpontja már az új generációé, halálcsapdaként tekint a régi berendezkedés minden játékszabályára, ahol a tévé a tömeges agymosás, a nagypolitika pedig a sunyi (karakter)gyilkosságok szinonimája. A Nickelodeon hajdani munkatársa ezzel megírta korának legsötétebb és ezzel együtt legőszintébb ifjúsági regényét: még csak nem is kecsegtet a rendszer megváltoztathatóságával, de a kötelező romantikus máz alatt tisztán és érthetően közli tizenéves közönségével – ez van, fiúk-lányok, lehet menni játszani.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr354371564

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Fecsegőposzáta 2012.04.16. 09:49:04

Karácsonyra jópár könyvet kaptam, ezek jelentős része – nem meglepő módon – science fiction, ámde érdekes módon mégsem ezek egyikét olvastam mostanában, hanem egy másik, egész meglepő irányból érkezett sci-fit. Ugyanis Anna (a kisebbik lán...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása