Nincs még egy olyan filmes elismerés, amely szélsőségesebb és hevesebb reakciókat váltana ki, mint az Oscar-díj. Érdekes módon sohasem a győztesek vagy a mellőzött alkotások körül izzik a levegő, ez esetben a vita tárgyát magának az elismerésnek a jelentősége és jelentése képezi. Az Amerikai Filmakadémia kitüntető figyelmét sokan a lehető legnagyobb dicsőségnek tartják, és mohón álmodoznak róla, mások azonban sem szakmailag, sem művészileg nem tekintik meghatározónak. Az Oscar ráadásul a világ talán legnépszerűbb és legszórakoztatóbb filmes összejövetele, ami azonnal felkelti a magaskultúra őreinek a gyanakvását, és reflexből gagyinak és értéktelennek bélyegzik az elismerést. Akár tetszik azonban nekik, akár nem, a közvélemény a „filmes díj” kifejezést hallva szinte biztosan a híres aranyszobrocskákra asszociál. A díjkiosztó köré csavarintott showműsor, az óriási felhajtás így egyszerre tűnhet gusztustalan és hatásvadász marketing-fogásnak, illetve a populáris amerikai mozi jól megérdemelt éves ünnepének. Egy dologban azonban mindkét oldal kénytelen egyetérteni: az Oscar egyáltalán nem a filmekről szól, sokkal inkább a csillogás, a látvány, a hírnév a lényeg. Ez a díj végeredményben pontosan olyan, mint maga Hollywood – és éppen ez az, ami miatt mindenképpen érdemes odafigyelni rá. 

Ne feledjük, a különböző filmes mustrákon egy választott zsűri a versenyprogramból szemezget, kiemelve bizonyos kvalitásokat és ízlésbeli preferenciákat. Az Oscar-díjat azonban egy hatezernél is több tagot számláló szakmai szervezet szavazatai alapján ítélik oda. A hasonló tömörülésekkel ellentétben az Amerikai Filmakadémia rendkívül heterogén képződmény: a legnagyobb producerektől egészen a sminkesekig a filmszakma teljes palettája képviselteti magát benne. Nem véletlen, hogy egy ilyen sokszínű és hatalmas szerveződés nem elsősorban szakmai megfontolások alapján dönt – a jelöléseket és a végeredményt sokkal inkább a különböző politikai- és PR-szempontok befolyásolják. Az Oscar esetében például kifejezetten fontos a megfelelően adagolt, előre tervezett „botrány”, illetve a „jó ügyek” felkarolása, hiszen ezek a momentumok látványosan aláhúzzák az amerikai filmipar liberális elkötelezettségét. A zöld, antirasszista, háborúellenes témák is kötelezőek, elvégre folyamatosan demonstrálni kell azt is, hogy Hollywood nem egy szívtelen ipari óriás, hanem törődik a világ sorsával. De a befektetőkkel és a gyártókkal sem bánhat rosszul: az Oscar az egyik legjobb reklám, ahogyan a DVD-borítókon is kifejezetten jól mutatnak azok a bizonyos szobrocskák. Ezek után annak az eldöntése, hogy vajon A tetovált lány vagy a Transformers 3 hangkeverése sikerült-e jobban, talán nem feltétlenül szakmai kérdés. 

Az Oscar nyilvánvalóan nem fontosabb, hitelesebb vagy pontosabb mércéje az adott év filmtermésének, mint bármelyik más mozgóképes elismerés. Érdekessége és különlegessége sokkal inkább abból fakad, hogy ezt a díjat Hollywood tulajdonképpen önmagának adja - a jelöltek és a győztesek listája így nemcsak azt mutatja, miként gondol önmagára a világ legnagyobb filmipara, de azt a képet is felvillantja, amit a külvilág felé láttatni szeretne. Az Oscar Hollywood számvetése és erődemonstrációja is egyben, ezért ha jól megfigyeljük az Akadémia döntéseit, könnyen tetten érhetjük azokat az eszközöket, tematikai motívumokat, alkotói megoldásokat, melyeket a legtekintélyesebb szakmai potentátok értékesnek és követendőnek tartanak az adott évben. Mindezek pedig nemcsak a közeljövő filmes trendjeit vetítik előre, de kirajzolják azt is, amit Hollywood magáról a moziról gondol. 

A konkrét kategóriák böngészése éppen ezért nem különösebben izgalmas elfoglaltság, a több jelöléssel kiemelt alkotásokat azonban mindenképpen érdemes közelebbről is megvizsgálni. A lista első pillantásra óvatos konzervativizmusról árulkodik, hiszen az idei slágerfilmek egy nagyobb hányada hűen követi az Oscar hagyományos forgatókönyvét, és súrlódásmentesen illeszkedik a bevett hagyományokhoz. Az amerikai lélek baseballos analízise (Pénzcsináló - 6 jelölés), a cukros háborús nagyeposz (Hadak útján - 6 jelölés) ugyanolyan kötelező kelléke egy ilyen díjátadónak, mint a fekete-fehér tematikát megpendítő giccs (A segítség - 4 jelölés), illetve a művészinek (A tetovált lány - 5 jelölés) vagy függetlennek (Utódok - 5 jelölés) álcázott stúdiófilm. Természetesen a zseni-kultusz is képviselteti magát: idén a „nagy öreg” pózában Woody Allen (Éjfélkor Párizsban - 4 jelölés), illetve Terrence Malick (Az élet fája - 3 jelölés) parádézhat (már ha akar). 

A 84. Oscar abszolút kedvencei azonban már jóval érdekesebb jelöltek, hiszen mind a Némafilmes (10 jelölés), mind A leleményes Hugo (11 jelölés) a mozi örökkévalóságát hirdeti – de mindezt homlokegyenest ellenkező eszközökkel teszi. Igen beszédes, hogy mindkét alkotás a film dicső gyermekkorába kalauzol minket, miközben áttételesen a jövőjéről elmélkedik. A mozi számára Martin Scorsese és Michel Hazanavicius is új utakat keres – míg azonban a Némafilmes az ősi recept elpusztíthatatlanságát hirdeti (hiszen klasszikus némafilmes formát használ), addig A leleményes Hugo a mozgókép illuzionista hagyományait a legmodernebb technikával próbálja ötvözni (fantasztikus mese számítógéppel feltuningolt 3D-ben). Nem véletlen, miért pont e két film lett az idei szezon legnagyobb slágere: Lumiére és a némafilm felemlegetése is valóságos önbizalom-növelő dopping az egyre komolyabb kihívásokkal szembesülő mozi számára. Megláthatjuk, hogyan viszonyul Hollywood ehhez a kérdéshez: vajon mellőzi a két filmet, és inkább a lagymatag kínálatból választ, vagy inkább ő is a mozgókép csodáját élteti? Vélhetően a két film közül kerül ki majd az idei gála nagy nyertese és a nagy vesztese is, mi pedig megtudhatjuk: a technika és a brutális látvány, vagy a nagyívű mese és a játékos könnyedség lesz a követendő példa. A dolog extra pikantériája pedig az, hogy miközben az amerikai Scorsese a francia mozi előtt hajt fejet, addig a francia Hazanavicius Hollywood első nagy aranykorának tiszteleg. A két ország gyakorlatilag a mozi feltalálása óta verseng a „legnagyobb filmnemzet” címéért, de teljesen mást gondol magáról a mozgóképről is  - talán az idei Oscar lesz az első lépés az ökumenikus filmgyártás felé? Vagy az egész csak „show business”?