Herskó János (1926-2011)

2011. október 19. 09:40 - filmvilág

Gyász

hersko.jpg85 évesen hagyott itt minket Herskó János. Az örök vívódó. Kezdetben, mint legtöbb rendezőtársa, a szocializmus híve volt, a hatvanas évek közepére szatirikus szellemű kritikusa lett. A megalkudni megtanuló, majd minden megalkuvásra képtelen művész. Aki a hatalom birtokában ébredt rá, hogy nem tud és nem is akar a hatalmával élni. Aki akkor adta fel, amikor már nem csak másokért, hanem önmagáért is aggódni kezdett. Az ösztöne megsúgta, hogy ezen a ponton nincs más választása. Nem volt túlzottan termékeny alkotó, két rendezése közt rendszerint sok év telt el. Stanley Kubrickhoz hasonlóan ő is alaposan, sok önmarcangolás, változtatás és újragondolás után kezdett hozzá a munkához, és hosszas csendek követték egy-egy alkotását.

A zsidó családból származó Herskó édesanyját elpusztította a Holokauszt. E sorsdöntő élmény visszatér majd filmjeiben. Filosznak készül, de végül csak a filmnél köt ki. A Gertler Viktor rendezői magániskolájában folytatott tanulmányokat követően kerül a Színház és Filmművészeti Főiskolára, majd – mint annyi más ígéretes tehetségű kortársa – a moszkvai Filmművészeti Főiskola ösztöndíjasa lesz. A mozgalmi filmesek szokványos debütálásával indul: agitprop felhangokkal dúsított dokumentumfilmet forgat. Mi mással is igazolhatná rendszerhűségét egy polgári származék, mint egy gyújtó hangú kamerás közvetítéssel az emelkedett tempójú metróépítésről? Míg Buñuelnek egy örök érvényű dokumentarista alkotás, a Föld kenyér nélkül fémjelzi kezdeti karrierjét és lánglelkű forradalmár ifjúságát, addig Herskónak a szocialista Magyarországon ez jut ifjú titánként. A körülményekhez képest az 1953-as Föld alatt nem is olyan rossz, habár már a bemutató napján elavul.

Fél évtizedig tartó hallgatás jön. 1958-ban jelentkezik első önálló játékfilmjével, az Arany Pálmára jelölt Vasvirággal. A sematizmusból kievickélni kész magyar filmgyártás egyik leglíraibb, legszomorúbb filmes költeményét hozza létre. Gelléri Andor Endre novelláiból megteremti azt az Angyalföldet és Budapestet, amit a két világháború közti magyar filmekben nem láthattunk soha a Horthy-korszakról. A munkára váró éhes tömegek lébecolása, a sivár terek, a hajnali kocsmázások, a nyomortelepek viskói: a kilátástalanság érzése, mint hideg futkos a hátunkon, míg a vásznat nézzük. A film mégsem lesz hatásvadász propaganda. Melankolikus korrajz, hangsúllyal a karaktereken, a szimpla, mondhatni sablonos cselekmény dacára (szegény, de szép lány a gazdag mosodás mellett dönt szívszerelme helyett). A már 23 évesen országos sztár Törőcsik Mari mellett (aki kevésbé hamvas, és jóval kihívóbb, mint addig megszokhattuk tőle) Avar István az év nagy felfedezése. Meleg, bársonyos hangjával, viharvert kőszikla vonásaival megteremti az új antihőst. A nagyszerű színészek jóvoltából minden figura abszolút a helyén van. A cinikus, gazdag mosodás (Várkonyi Zoltán), a középszerű, de könyökölni kész inas beosztott (Gera Zoltán), az élveteg mostohaanya (Dayka Margit), a reszkető kezű öreg koldus (Rajz János), a kacér és számító mosodai szépség (Váradi Hédi), a halk szavú munkásházaspár (Szabó Gyula és Szabó Ildikó) mind hitelesek, emberszagúak, még ha nincsenek is túl részletesen megrajzolva. Méltó nemzetközi siker, de a hazai fogadtatás nem kellően lelkes. Évek telnek el, mire az illetékesek is rájönnek, hogy a Vasvirágnak a kincsek közt a helye.


Újabb kétéves készülődés a következő filmre. És az új produktum valami egész váratlan. Habkönnyűnek szánt korrajz, sőt vígjátéki elemekkel tarkított társadalmi életkép. A Két emelet boldogság a maga korában is többször megkapta a Szabó család moziváltozatának nem túl hízelgő címkéjét. Újonnan épült albertfalvai lakótelepi panelbe költöznek különböző társadalmi státuszú és családi hátterű fiatal házasok. Csakugyan a szappanoperák későbbi sablonjait vonultatja fel a film, szocreál bútorok és divatok közt tobzódó optimista fiatalok, akiknél hol ez romlik el, hol az. Nem tudni, vajon az olasz neorealista omnibusz komédiafüzérek frivolsága lebegett-e a rendező szeme előtt, de a megvalósítás igen bizonytalan. A Két emelet boldogság nem remekmű, de még a vígjátéki szituációktól elvárt szórakoztatást sem mindig szállítja, a tempó már 1960-as mércével nézve is elég lassú, a sztorik önmagukban sem túl érdekfeszítőek, az igazi összekötő kapocs hiánya további lehetőségektől fosztja meg a filmet. A mozipénztáraknál mégis sikert arat, sőt fél évszázaddal később emlékezetesnek is mondható. Ennek oka mindenekelőtt a színészválasztás. A népszerű sztárok, mint Krencsey Marianne, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Kiss Manyi, Szabó Ernő mellett új tehetségek vérfrissítésként ható, üdítő jelenléte hatja át a filmkockákat. Elsődlegesen a Domján Edit-Kaló Flórián házaspár felfedezése bizonyul telitalálatnak. De Szabó Gyula, Csűrös Karola, Mécs Károly, Vetró Margit, Avar István is hatásosak, mint a fiatalabb nemzedék jeles képviselői, nem beszélve az ifjú Mendelényi Vilmosról, akinek szerepkörét örök életre meghatározta a félszeg, szerelmes kamaszfiú felejthetetlen megformálása.

A leghosszabb készülődés alighanem a Párbeszédet előzi meg. Bátran tekinthetjük e mozit Herskó főművének. 1964 után a hírek szerint többször újravágta, és állandóan tökéletesítette. Ebbe a filmjébe summázta minden hitvallását, múltját és jelenét, konfliktusait és kiállásait, meghasonlását és kompromisszumait. Egy holokauszt-túlélő fiatal polgárlány és egy munkásosztályból származó mozgalmár hányattatott szerelmi kapcsolatán, személyiségének változásain keresztül ismerjük meg az elmúlt két évtized történelmének mozzanatait. Átérezzük, hogyan válik egy olyan lány, akinek mindenkijét elpusztították, szinte önkéntelenül is a rendszer hívévé, amiben kapaszkodót, hitet, lendületet, otthont talál, s hogyan lesz ezzel éles kontrasztban a származása szerint előnyös pozícióban levő férj egyre cinikusabb, felszínesebb, kiábrándultabb. A lány követi a hitét, és mindig amellett áll ki, amit helyesnek tart, míg férjét, akit nyomaszt a sivár múlt, egyre inkább a túlélési ösztön hajtja.

E sokat vitatott, súlyos és elmélyült dialógusokkal operáló film, amelyben addig soha nem látott nyíltsággal beszélnek a koalíciós idők ellentmondásairól, ’56-ról, a személyi kultusz időszakáról (még csak 1963-at írunk!), minden kétséget kizáróan előfutára a hatvanas évek intellektuális magyar filmnyelvének és gondolatiságának. Szabó István Álmodozások kora és Apa, Kovács András Falak, Zolnay Pál Hogy szaladnak a fák című filmjének gondolatvilága, kérdései, központi alakjainak önmarcangolása, identitás-problémái, politikai tézisei mind valahol innen indulnak. E mű valójában előrevetíti az „új gazdasági mechanizmus” hozta változást az értelmiség gondolkodásában, a kompromisszumok elvi alapjainak feszegetését, a materiális javak és az eszmék közti áthidalhatatlan szakadékot. A Békés Rita hangján megszólaló amatőr Semjén Anita és a koravénre maszkolt Sinkovits Imre megformálásában a magyar társadalom önmagára ismerhetett.

hersko-vasvirag.jpg

Herskó rendezői pályáján újabb négy évnyi szünet következik. Ez idő alatt olyan forgatókönyvekhez járul hozzá, mint Keleti Márton Ha egyszer 20 év múlva... (1964) vagy Szabó István Apa – Egy hit naplója (1966). 1967-ben jelentkezik újabb önálló filmjével, a Szevasz Verával. Nem tudom, megkérdezte-e valaki a ma már neves szociológust, Neményi Máriát, hogy szakmai pályafutásának lépcsőjeként tartja vajon számon e csupán első ránézésre ifjúsági film címszerepét. A Szevasz Vera részint szociográfia, részint lányregény, részint dokumentarista alkotás, és közben újabb tabukat döntöget. Milyen lehetőségei vannak egy fiatal lánynak, aki nemcsak élni szeretne vidáman, de komolyan is veszi az ideológiai célzatát mindannak, amit az építőtáborról a hivatalosságok hirdetnek, ám a barackszedő táborba érkezve csak egyetemi felvételijükhöz pontokat gyűjtögető fiatalokat, helyezkedő tanárokat, álszent értelmiségieket talál, akik éppúgy el vannak szakadva az egyszerű parasztemberektől, mint az egykori vezetők a személyi kultusz idején. A sok üres lelkű bürokrata közt szinte az egyetlen emberi figura a nagybeteg parasztasszony (Horváth Teri zseniális megformálásában), akinek megszöktetése a kórházból Vera lázadásának és nonkonformista magatartásának középpontja lesz.

Ezt követően ismét három évnyi csend, leszámítva újabb forgatókönyvírói közreműködést Gyarmathy Lívia Ismeri a Szandi Mandit? (1968) című filmjében, illetve játékos részvételt a Bors (1968) rendezőinek sorában. Az 1968-as prágai bevonulás aztán másokkal együtt őt is megrendíti. Idehaza a reformerek visszaszorulóban, erősödik a kemény vonalas elvtársak pozíciója. Talán már megfogant a terv a fejében, vagy csak menet közben jött a gondolat? Ki tudja? Herskó mindenesetre búcsúfilmet rendez a távozása előtt.

A pergő, fantasztikusan ötletgazdag, vibráló N.N. a halál angyala egy komplex értelmiségi odüsszeia, egy gondolkodó ember lázas üldöztetése, akit egy véletlen baleset folytán halottnak hisznek. Pirandello Mattia Pascaljához hasonlóan a Gábor Miklós alakította Korin György akadémikus is élvezetet talál a szituációban, és a sarokból, elbújva, egy temperamentumos taxisofőrnő (Törőcsik Mari) társaságában kuncogja végig, hogyan emlékeznek rá életének asszonyai (Ruttkai Éva, Béres Ilona, Bara Margit, Halász Judit), hogyan éreznek megkönnyebbüléssel vegyes zavarodottságot barátai és munkatársai, egyben riválisai (Darvas Iván, Mensáros László), hogyan igyekeznek a helyzetből a maguk számára kedvező végeredményt kovácsolni az esemény és a félreértés külső szemlélői (Pécsi Ildikó, Őze Lajos, Kállai Ferenc, Dayka Margit). Vidáman szatirikus, a felületesebb mozinéző számára gyakran követhetetlen kavalkád a film, gunyoros fricska a hivatalosságok, a szakma, az ideológiák, az egész ország felé. Egy „utánam a vízözön”-típusú búcsú, ahogyan a film végén a Roosevelt térről a Dunába forduló, majd lassan a mélybe süllyedő Lada morbid szellemességgel üzen felénk. „Na most legyetek okosok ott a nézőtéren. Lehet, hogy az egész húsz év csak tréfa volt? Sose fogtok rájönni.”

De nem, nem csak tréfa volt. A rendező, forgatókönyvíró és legendás pedagógus, a tehetséges főiskolások mestere és közösségi ember, a maga korát megelőző filmes gondolkodó komolyan gondolta, és hitt benne. Az örök megújító és megújuló, aki mindig másokra gondolt először, most úgy érezte, mennie kell. Az 1970-es közönség talán sokkal jobban értette volna a film minden allegóriáját, ha tudja, hogy a rendező mire készül. Hűséges társával, Herskó Anna operatőrrel először Németországba, majd onnan Svédországba ment, ahol végül letelepedett. Oktatott, tanított, visszavonult. Színészként, íróként, háttéremberként két évtized múltán vissza-visszatér egy-egy filmben. Hazalátogat, és nyilatkozik. Immár sokkal szabadabban. Amikor az MTV a rendszerváltás után ismét levetíti az N.N.-t, kommentálja akkori terveit, érzéseit és gondolatait.

Két évvel Anna, a hűséges társ és művész halála után most ő is eltávozott. Biztosan most is széles optikájú kamerával és éles kritikai szemmel tekintenek le ránk.

Smal János

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr853313702

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

egerészölyv 2011.10.19. 16:30:15

Ha nem lenne megtűzdelve a poszt félremagyarázásokkal és elhallgatásokkal, békén hagynám Herskót. De ha nem hagyják, mit csináljunk.

Az a fajta szembeállítás, hogy valaki "eleinte a szocializmus híve", "utóbb azonban éles szemű, szatirikus kigúnyolója", merőben hamis, lásd Karinthy Ferenc, Moldova György, Abody Béla, Örkény István stb. Attól, hogy megengedték nekik a bírálatot, megmaradtak a szocializmus és a kommunizmus tántoríthatatlan hívének. Író, költő még csak megtehette, hogy elfordul eszményképétől, kijózanodik, felébred, de egy filmrendező csak a legutolsó pillanatokban, a nagy összeomlás előtt.
Nagyobb baj, hogy a poszt elhallgatta: Herskó azzal csinált karriert Nyugaton, hogy azt hangoztatta, Magyarországon dühöngő antiszemitizmus dúl, és üldözték őt. Nem valami egyenes jellem, na, mit mondjunk.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2011.10.19. 17:42:00

@egerészölyv: Ha már félremagyarázásokról és hamisságokról beszélünk, eléggé összemosódnak a dolgok a te kommentedben is, pl. Karinthy, Moldova és Örkény eleve három jelentősen különböző életút és felfogásmód, plusz még csak az sem igaz, hogy "megmaradtak a szocializmus és a kommunizmus tántoríthatatlan hívének" (eleve a szocializmus és a kommunizmus két különböző fogalom, nem olyan egyszerű mindkettő elkötelezett hívének lenni egyszerre).
Aztán: miért kéne ahhoz antiszemitizmust emlegetni (mellesleg nem is sokat tévedve), hogy egy Arany Pálmára jelölt, elismert rendező karriert fusson be Nyugaton? És mit is ért ez a 'karrier'? Intézményvezetői címet Észak-Európában? (Játékfilmet 1970 óta nem rendezett Herskó, rektor sem egy perc alatt lett belőle.)
És azon kívül mit is tudunk az "üldözés hangoztatásának" karrierre gyakorolt pozitív hatásáról, amit a búcsúlevelében leírt? Vagy ez egy bizonyítást nem is igényló axióma? Kiment, sírt, és egyből befuttatták? Kik? Miért?

"Nem azért jöttem el, hogy 'nyilatkozatokat' írjak vagy tegyek. Nem akarom, és nem is kelthetem azt a látszatot, mintha bármikor is el kellett volna hallgatnom ellenvéleményemet, vagy a kritikából nagyobb bajom történt volna."

Ez a részlet Herskó 1970. július 28-án kelt búcsúleveléből való. Nem pont azt hangoztatja, ami miatt állítólag befutotta azt a nagy karriert...

És végül: nem vagyok Herskó-szakértő, de akár nagy jellem volt, akár nem, egyetlen jelentős alkotó nekrológjában sem stílszerű és méltányos kitérni a vélt vagy valós jellemhibákra. Ráadásul ezúttal inkább véltekről lehet szó.

Janos Smal 2011.10.19. 22:52:59

@Orosdy Dániel: Kedves Dani, elég sok mindent nehéz megemészteni bizonyos embereknek Herskó Jánossal és sok más hasonlóval szemben. Leginkább azt, hogy ezek az emberek komolyan hittek egy jobb világban, néha szerepet is vállaltak annak népszerűsítésében, de annak visszásságaival szembesülve képesek voltak művészetükkel nyílt kritikát gyakorolni, gyakran saját pozícióikat is kockára téve, s mindezt elképesztően magas színvonalon, emlékezetesen, olyan módon, hogy még évtizedek távlatából is hatnak.

Ezek a művészek eljutottak odáig emberségben, művészetben, sőt gerincességben, ahová az 1945 előtti berendezkedés lelkes hívei a nagy ellenállás közepette még gondolatban sem merészkedtek. Ez roppant kínos.

Ezeket az ikonokat tehát dezavuálni kell úgy emberileg, mint művészileg. Egy szintre kell őket hozni magukkal. A "múltat végképp eltörölni" korát éljük. Be kell beszélni először maguknak, aztán mindenkinek, hogy ők csak a rendszer szelepei voltak, azokat szolgálták ki, következésképp annak eszközei voltak. Ha még ilyen kampós orrú lágerszökevények is voltak pluszban, akik nem átallották antiszemita hírét kelteni ennek a legendásan nem antiszemita, nem rasszista, übertoleráns stb. országnak, akkor meg aztán pláne.

Amíg ezek a művészek és alkotásaik élénken élnek mindazok emlékezetében, akiknek maradandó élményt nyújtottak, addig kell ütni a vasat, fűrészelni az agyakat. Addig, amíg ezek a művek és üzeneteik élnek, mindig lesznek ilyen rágalmakkal és fröcsögésekkel teli hozzászólások, amelyekről messziről süt, hogy a politikai agitáción túl semmi nem motiválja őket, és csak azzal lennének elégedettek, ha az 1945 és 1989 közti művészvilág elismert alkotóit csupán egy véres elnyomó rendszer talpnyalóiként emlegetnék mindenütt.

Remélem, tudunk tenni érte, hogy ez ne sikerüljön.