Drive - Egy másik út

2011. szeptember 26. 17:00 - Huber Zoltán

Mozijövő

Érthető a nagy hype a Drive kapcsán, hiszen Nicolas Winding Refn műve elképesztő tudatossággal tör a „kultikus” státuszára. A célközönség és a kritika megnyerése természetesen nem könnyű, de a dán rendező bölcs előrelátásával pontosan tudta, melyek azok az elegáns megoldások, amelyekkel művét instant klasszikussá varázsolhatja. A remekül összeválogatott szereplőgárda, Ryan Gosling összeszorított szája és a skorpiós dzsekije, a giccs és a cool határán egyensúlyozó filmzene, a nyolcvanas éveket egyszerre kifigurázó és piedesztálra emelő képi világ, a sablonokból kifaragott történet – ezek mind-mind olyan elemei a filmnek, amelyeket ízlés szerint lehet paródiaként, illetve komolyan vett művészi gesztusként is értelmezni, de csak legyinteni rájuk egyszerűen lehetetlen. Refn szinte pofátlanul sok, egymásnak gyakran teljesen ellentmondó minőséget képes játszi könnyedséggel összekombinálni, és pontosan ez az, amire mindig ráharap az ilyesfajta finomságokra érzékeny, kifejezetten kult-éhes publikum is.

 

Számtalan oldalról ajnározható (vagy támadható) tehát Refn alkotása, mindezektől függetlenül azonban érdemes kiemelni a mű azon vonatkozását is, hogy a rablós-autós akciófilm álruhája alatt tulajdonképpen a hollywoodi szokásoktól teljesen eltérő filmkészítési gyakorlatot csempészett a multiplexek hűtött termeibe. Nem szabad azonban rögtön a trójai faló hasonlatára asszociálnunk: Refn filmje a klasszikus amerikai sémák kiforgatása ellenére még zsánerdarabként is tökéletesen működőképes marad. A Drive sajátos szerzői megoldásai végeredményben sohasem művészkedők vagy öncélúak, hiszen a klisé-zsonglőrködés teljesen kiszámíthatatlanná teszi a filmélményt, és így a direktor olyan szintű adrenalint pumpálhat a vászonra, amelyet a felpörgetett vágásokkal, a hatásvadász zenével, illetve a látványosabb tűzharcokkal egész egyszerűen lehetetlen elérni.

Nem véletlen, hogy az amerikai kritika jelentős része a magas feszültséget, a szokatlan tempót és az akciójelenetek minimalista eleganciáját ünnepelte, miközben fel sem merült benne, hogy a Drive akár szerzői filmként, önreflexív műfaji játékként is értelmezhető. Refn legnagyobb dobása, hogy a kizárólag tömegfilmen szocializálódott közönséget egy kaszkadőrös-bűnözős akciófilmre csábítja be – és bár gyakorta operál megdöbbentő furcsaságokkal, azért végül mégiscsak maximálisan azt nyújtja, amit a plakáton ígért. Sőt, a megszokottól elütő kivitelezés egyúttal extra izgalmat, erőteljesebb hatást és hitelesebb akciókat is magában rejt.


Ez pedig jó hír, különösen annak fényében, hogy a mozi intézménye egyre komolyabb bajban van. Hollywood mintha nem igazán mérte volna még fel a legújabb tendenciák hatásait, és egyre inkább úgy tűnik, nem értette meg azt sem, hogy napjainkban a képfogyasztás gyökeres átalakulása zajlik, miközben a nézőszám csökkenésére eddig kizárólag a tüneti kezelések voltak jellemzőek. Mindez különösen szomorú, mert ahelyett, hogy a szórakoztató film felmérné a saját lehetőségeit, inkább siránkozik és minden baj forrásának az illegális letöltéseket tartja – holott az internetes adatforgalom ellen teljesen felesleges küzdeni mindaddig, amíg az emberek egész egyszerűen nem akarnak moziba menni.

A mozi ilyen esetekben szinte reflexszerűen nyúl a „nagyobb-hangosabb-látványosabb” eszközéhez, és a filmek kiállásának a felturbózásával, a tempó felpörgetésével próbálkozik. Ennek egyik végpontja természetesen az ismételten csodafegyverként bevetett 3D alkalmazása, de a rövidebb vágások, a feszesebb és ritmusosabb akciók, az egyre elképesztőbb látványorgiák is ugyanebbe az irányba mutatnak: végeredményben a mozi versenyképességét hivatottak biztosítani. Hollywood úgy tűnik, egyszerűen nem tanul a múltban elkövetett hibáiból: a szélesebb, színesebb, lenyűgözőbb képek már a televízió megjelenése idején is csak ideig-óráig segítették a nézőért folytatott versengésben – a valódi megújulást azonban nem az egyre csillogóbb külcsín hajszolása, hanem a megváltozott befogadói elvárások tudomásul vétele, a frissebb filmkészítői szemlélet megjelenése jelentette.


Innen nézve Refn alkotása örömteli esemény, hiszen a villódzó, lassan mindent elborító képek színes tengerében valódi alternatívát nyújtanak az általa kínált lassú, kopottas fények. A Drive a nézői izgalom felkorbácsolása érdekében nemcsak a forgatókönyv, a színészi játék és ritmus mentén, de a kép és a hang síkján is abszolút szembe megy a jelenlegi gyakorlattal, és nem az egyre zavaróbb sebességre és a ritmusra, hanem a tiszta csendre és a lassú, meditatív szemlélődésre játszik, amivel paradox módon nagyobb sikereket ér el, mint a kizárólag a fokozásban gondolkodó többség. Csak igen kevés tömegfilmes rendező volt annyira tehetséges és merész, hogy a hagyományosan a művészi igényel fellépő filmeket jellemző eszközöket éppen az akciószekvenciák felerősítése érdekében vesse be. Sőt, a Drive annyiban még túl is mutat rajtuk, hogy a tökéletesen kimunkált hangsávval, illetve a hangsúlyos fényekkel operáló vizualitással gyakran leplezetlen hatásvadászatra tör, azaz nem elsősorban szerzői vagy művészi megfontolásokból használja őket, hanem kifejezetten a zsáner hatékonyságának növelése, a nézői figyelem megragadása érdekében.

A Drive hangsávja például kifejezetten a csendre épül, és éppen ezért lehet olyan elementáris erejű az a pár pisztolylövés, amelyeket pontosan a megfelelő helyeken süt el a rendező (és amit az erős kontraszt miatt sokkal hangosabbnak és hatásosabbnak érzünk, mint a térhatásban tálalt, fülrongáló robbanásokat). A nesztelenség és az akció hasonló logikájú összekombinálása természetesen nem Refn találmánya, mégis már régen láthattunk olyan rendezést, ahol a hangok kulisszája ennyire tökéletesen rásimult a zsáner hatásmechanizmusára.


A fentiek ráadásul hatványozottan igazak a dán rendező képi megoldásaira. A szereplőket rafináltan övező fényfoltok, a hangsúlyos színek és hátterek tökéletesen kiváltják a mostanában oly divatossá vált izgő-mozgó kocsizásokat, az egyre elvetemültebb kameraforgásokat és a gyakran kifejezetten modoros beállításokat. Refn ráadásul a vizualitás síkján is a csendre komponál: gyakran azzal mutatja a legtöbbet, ami éppen nincs a képen. Legtöbbször csupán a hősét mutatja, a zseniálisat alakító Gosling egy-egy apró gesztusa azonban sokkal jobban visszatükrözi a képen nem láthatót, mintha a rendező gyors vágásokkal bezsúfolná nekünk az adott jelenetbe.

Refn ügyesen épít a néző sablon-ismeretére, és így pontosan tudja, a legnagyobb hatás érdekében mivel kell szembemennie. A mai nézőt állandó jelleggel bombázzák a hangosabb, fényesebb, gyorsabb képek - és ha a mozi szeretné valahogyan megkülönböztetni magát a többi médiumtól, talán érdemes olyan irányokban is keresgélnie, amelyek a mozgóképek egy teljesen más felfogását tükrözik. A dán direktor amerikai munkája szélsőséges példája egy olyan szemléletmódnak, amely úgy nyújthat alternatívát a folyamatosan erősödő képszennyezéssel szemben, hogy közben nem mond le a feszültség, a meghökkentés, a különlegesség erejéről. Igaz, a Drive nézőszáma nem mérhető össze a nagy hollywoodi kasszasikerek eredményeivel (ez az erős szerzői ízek miatt teljesen értelmetlen összehasonlítás), a film mégis jó példája egy olyan alternatív rendezői gondolkodásnak, amely a tömegfilm népszerűségének fenntartását nem az egyre inkább zsákutcának tűnő megoldásokban, hanem egészen másfelé keresi. 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr563258208

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Drive - Gázt! 2012.07.10. 10:37:57

A motiváció egyező vonása embernél és állatnál a motoros nyugtalanság, ami felkészít a cselekvésre, hiszen a motívum nem hagy nyugton, tartósan nyugtalanná tesz, és az akadály csak erősíti. A motiváltságnak ezt a kényszerítő, űző, hajtó szerepét a ps...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2012.02.26. 16:03:01

nagyon jó kritika!!!
ezt már szeretem