Candy – ausztrál, 2007. Rendezte: Neil Armfield. Írta: Luke Davies és Neil Armfield. Kép: Garry Phillips. Zene: Paul Charlier. Szereplők: Heath Ledger, Abbie Cornish, Geoffrey Rush. 108 perc.
Vetítik: Viasat3 - 22:55 / 02:50

Menny, Föld, Pokol, a szer és a szerelem három stációja.

Anyagosokról forgatni manapság nagy kihívást jelent, hiszen az elmúlt egy-másfél évtized legkülönbözőbb tónusú és vonalvezetésű filmjei után úgy fest, hogy már nincs elég potenciál a tárgyban. Ausztrál rendezők másképp gondolják: nemrég mutatták be nálunk Rowan Woods 2005-ös keltezésű Kis hal című opusát, most pedig Neil Armfield 2006-os Candyjét. (A kritika még 2007-ben íródott – a szerk.) A hazájában inkább tévés munkáiról ismert Woods és az eleddig színházi rendezőként jeleskedő Armfield izgalmas részletmegoldásokban gazdag, míves és nagy stílusérzékkel felépített filmet készített. Műveik sokban hasonlítanak, azonban a Kis hal stilizált realizmusával ellentétben a Candy rögvalóságosabb mozi.

A Luke Davies önéletrajzi ihletettségű regényéből készült Candy a szer mellett egy másik életveszélyesen vonzó tudatmódosítóról, a szerelemről mesél. A film három, közel azonos játékidejű egységre tagolódik, amelyek a „Mennyország”, a „Föld” és a „Pokol” címet viselik. A középpontban két művész áll, a költőaspiráns Dan (Heath Ledger) és Botticelli földre szállt Vénusza, a festő Candy (Abbie Cornish), és történetük arról szól, hogy a heroinistennek bemutatott áldozataik során miként csúsznak mind mélyebbre.
Útjuk végigkövetése nem nélkülözi a klisészerű megoldásokat (a dialógusok gyakran banálisak, a lány prostituálódását elbeszélő cselekményszál elrongyolt), és az sem válik a film javára, hogy a szerkezetet néhol jellegtelen, illetve – ritkábban – hatásvadász jelenetek nehezítik el. Ez azzal együtt ront az összképen, hogy az európai modernistákon iskolázott Neil Armfield legtöbbször igyekszik megzabolázni olcsóbb hatásokra törő gerjedelmét. Erőfeszítéseit jelzi, hogy bár láthatóan rokonszenvvel viseltetik a lassított felvételek iránt, mértékkel él velük, és – egyebek közt – az a képsor is komoly önmérsékletet mutat, melyben Dan a tévében Tarkovszkij rendezte Tükör lebegés-szcénáját figyeli: ha akár csak egyetlen másodperccel tovább tart a jelenet, rögvest manírossá válik.

A mellé-fölé megoldások ellenére a Candy mégis érdekes, ez a színészek imponáló jelenlétéből, továbbá az elegáns kameramunkából adódik. Heath Ledger újfent bizonyítja, hogy nem csupán tinivígjátékokban állja a sarat, de igazi drámai színész, partnernője, az úton-útfélen Nicole Kidman utódjaként emlegetett, csodás Abbie Cornish pedig meggyőzően adja az angyalt és a hisztérikát is. A harmadik főszereplő Garry Phillips operatőr, aki már a Négyszáz csapást idéző főcímben bizonyítja vizuális érzékenységét. Phillips az autóbelsők poétája, a „Mennyország” autómosó-szekvenciája vagy a „Pokol” nyitányában az eső verte kocsiablakon át készített felvételei maradandó nyomokat hagynak a nézőben.

A Candy erejét a lelkek lerombolódásának folyamatát finoman bemutató szcenika adja. A közelítésmód nem vulgárnaturalista, inkább – egy paradoxonnal élve – részvéttelien realista. A legtöbb anyagos szubkultúrában játszódó mozidarabhoz hasonlóan a végzetszerűség a Candyt is jellemzi, de picit másképp, mint amazokat. Neil Armfield munkájának legrokonszenvesebb vonása, hogy lényegesen valószerűbbnek tetszik az olyan, egycélú dramaturgiára épülő filmeknél, mint amilyen a Rekviem egy álomért vagy akár a Trainspotting. Éppen dramaturgiájánál fogva valószerűbb: nem egyszerűen a kitérők nélküli leépülés rajzát nyújtja, hanem a leszokás-visszaesés hullámmozgását mutatja meg. Azt a lehetetlen és valóban drámai állapotot, amit az egyik szereplő, a hősök mellett afféle apafiguraként mutatkozó meleg junkie (Geoffrey Rush) a következőképpen ír le: „Amikor le tudnál állni, nem akarsz, amikor akarsz, nem tudsz.”

Pápai Zsolt