Az erőszak, félelem bemutatása a filmekben, televízióban rég megszokottá vált. Ami szokatlan, amiért írunk róla, az a bemutatás helye és módja. Mozik helyett kiállítóterekben webkamerákkal készült felvételeket láthattunk a Trafóban és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tárlatán.
A „fehér kockák”, a semleges és steril kiállítóterek sötétbe burkolva igazodtak a témához. A Félelem a fekete dobozban a 2010-es hallei Werkleitz Fesztivál filmjeiből adott tematikus összeállítást. Marcel Schwierin gyűjtésében a legismertebb rendező Krysztof Kieslowski volt. Az éjszakai portásról készített dokumentumfilmjében megtestesülő fegyelem- és rendmánia ijesztő. A portré modellje szembesülve korábbi önmagával, később változtatott a véleményén. (Ezt a filmet a Verzió fesztiválon lehetett látni.) A lengyel rendező hatása (főleg a Tízparancsolat-sorozaté) erősen érződik a svéd Anderson filmjén (Dicsőség országa). A többi filmes kevésbé ismert alkotó, munkájuk amiatt érdekes, ahogyan megmutatják a félelem beépülését a családba, intézményesülését a politikába: már nem szebb jövőt ígérnek, legfeljebb védelmet a jövőtől, a teljes pusztulástól.
A – még sötétebb – oldalt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának tárlata mutatta be. A cím – 500N – Newton nevével jelöli az erőt, ami ez esetben ökölcsapásnyi. Egy akkumulált erőszak-labirintusba, a földi pokol bugyraiba vezetett el a mozgóképes kiállítás.
Belép a néző a galéria ajtaján és egy sötétkamrában találja magát. Vele szemben meztelen nő vonaglik, fehér teste egyre feketébb lesz, ahogy átfesti magát csontvázzá, beolvad a sötétbe, a falba. Mintha egy peep-show inverzét látnánk. (Valamikor Edison is külön dobozokban, a „nickelodeon” faládáiban mutatta be mozgóképeit.) A voyeurizmus nemcsak technikailag fontos eleme a kiállításnak. Valójában többről, az erőszakról beszél a film nyelvén. Bár az említett nyitókép – Saskia Edens make up videós „haláltánca” – mentes az agresszivitástól, de halálmotívuma azonos szintre hozza a többivel. Egyik oldalon Luc Besson reflektál a faji (zenei?) agresszióra. Klipje (Riot Kid) válasz Romain Gavras bevándorló fiataljainak tombolására (Justice: Stress): filmjét fehér yuppikkal készítette azonos zenére, azonos helyeken, akciókkal.
A galéria túloldali „bugyrában” két férfi üti egymást, közben szétverik a műtermet (Stunt Lab). John Bock őrült performanszában a test szadista destrukcióját látni, aminek tanúja a kis címszereplő, Lütte. A Killing Hur című filmben a gyereklány már áldozat: Alan Bulfin a mára elterjedt happy slapping, a mobiltelefonnal felvett erőszakoskodás szélsőséges esetét, imitált gyilkosságokat rögzít. E brutalitások időben és szemléletben is messze vannak a 20. századi avantgardétól, habár az elődök hatását is látni: az örmény Tigran Khachatrian Kezdet című montázsában korai orosz filmekből (Eizenstein, Vertov) idéz. Khachatrian más jelentésréteget hoz felszínre, hogy a pusztítás allegóriájaként értelmezze azokat. Ideértve a hatalmi /politikai erőszakot, amit a test és a szellem fölött gyakorolnak a makro- és mikrovilágban is, mint a litván Jansas videóiban. Ezeket a filmeket (és Bulfinét) a neten is megnézhetjük, ahol olyan fiktív univerzumot képeznek, amely erős analógiákkal kötődik a valósághoz – és a mozihoz.
Félelem a fekete dobozban. Trafó Kortárs Művészetek Háza. 2011.1.12-2.27.
500 N - Fiatal Képzőművészek Stúdió Galériája. 2010.12.8 - 2011.1.4.
Mindennapi agressziónk
Beszélgetés Stenczer Sárival
Stenczer Sári független kurátor több éves kiállítási és internetes tapasztalatszerzés alapján állította össze az 500N kiállítást, melynek gyújtópontjában az agresszió állt. A videókból álló kiállításon szereplő munkák a világ különböző pontjairól érkeztek a budapesti Stúdió Galériába, Litvániától Örményországon át Amerikáig, hogy különböző szempontokból mutassák be az erőszak egy-egy profilját. A szervező kiállításai nem az elitista művészetszemléletet, a hagyományos múzeumfelfogást tükrözik: több fajta megismerést engednek meg – a beavatatlanoknak, mint az 500N esetében is.
- Mi az 500N kiállítás célja?
- Rendhagyó kiállítást akartam létrehozni, mely csak mozgóképekkel apellál és egy tabuként kezelt témát érint. Gyerekkorom óta félek az erőszaktól, pedig sosem tapasztaltam igazán a saját bőrömön, csak olvassa, tudja az ember, hogy a világ, amelyben él mennyire át van itatva a különböző vágyakból eredő agresszivitással, brutalitással. Persze ez nem a jelenkor fenoménja, az emberiség történelmét többszólamú struktúrát képezve mindig is átszőtte az animális viselkedés. Területszerzési, gazdasági, etnikai okok és célok vezették és vezetik az embereket– s nekünk ezzel kell egyéni és csoportos viszonyt kialakítanunk, szociális tapasztalataink és a társadalom által kijelölt, elfogadott normák alapján.
Hiszen már rég nem kérdés, hogy az agresszió biológialiag örökölt, vagy a társadalom illetve a közvetlen vagy a tágabb környezetünk építi fel bennünk. Erre reagál sok kortárs művész is – de egy rajz, vagy szobor természetesen nem ugyanazt a hatást kelti nézőiben, mint egy film. Utóbbi, a fotográfiával egyetemben, máshogy hatol be az emberi tudatba, előbb válhat mentális képpé, mint bármi más a megélt emlékezet mellett (lásd Abu Ghraib képeit). A hipercivilizáció új képformákat és terjesztési módokat hozott létre és ezeket nem lehet nem elfogadni és alkalmazni.
Az 500 N célja az volt, hogy filmeken keresztül körbejárjuk az erőszak megjelenéseit, feldolgozásait, késztetéseit. Nem a szó szoros értelmében vett politikai művészetről beszélhetünk ebben az esetben, hanem egyfajta helyzetjelentésről, a kutatási felmérések adatainak történetekre cseréléséről. Az alkotók teljesen egyéni látásmódokkal jelentkeznek: van, aki önmagával szemben agresszív; van, aki művésztársával; van, aki egy fiktív történetben mond el egy gyilkosságot, és van, aki az emberi brutalitást bemutató archív filmeket használ. Emellett a kiállításra beemeltem olyan munkákat is, melyek nem képzőművészeti céllal készültek: az Indecline csoport anyaga hosszú időn át gyűjtött, mindennapi jelenetekből áll, amit Amerika szerte filmeztek és kombináltak graffitis, gördeszkás élményeikkel. A YouTube-on látható videoklipek, mint megrendezett történetek szélesítették ki a kiállítás spektrumát a mindennapjainkban felszínre törő erőszakról.
Aki végignézte ezt a személyes gyűjtésemet, az – reményeim szerint – nyomasztó érzéssel távozott. Nem a hatásvadászat volt a célom, hanem az, hogy tegyük végre félre az etikai illúziókat és ne fordítsuk el a tekintetünket az erőszak elborzasztó látványáról.
– Ezeknek a mozgóképeknek tehát hasonló a funkciója, mint a mártíriumot, szenvedést ábrázoló templomi képeknek, hogy elborzasszanak, katarzist váltsanak ki?
- A templomban a megfélemlítés, a lehetséges megbűnhődés bemutatása a cél. Itt a videókon nincs büntetés, nincs katharzis, csak a kiállítóteret lehet elhagyni és elmenekülni a látvány elől. Nem hiszem – sajnos – hogy lenne kiút általánosságban. A filmek és a kiállítás egészének hatása kiszámíthatatlan – többek között épp ez vonzott benne. Hozzá tartozik egy erős szcenográfia is, fekete fóliákkal tagoltuk a teret, konstruáltuk meg a saját világunk bugyrait, illetve a „mozizáshoz” szükséges sötétet, mondhatni az emberiség legősibb és legkiábrándítóbb „zsákutcáinak hálózatát”.
A filmek egy része a világhálón is elérhető, egy másik része pedig galériákban és egyéb kiállításokon jelent eddig meg. Itt, felsorakoztatva a látogató affinitása szerint lehet elborzasztó vagy éppen érdektelen – aszerint, hogy a különböző oldalairól láttatott és változtatos nyelvezetekkel megfogalmazott filmek felerősítik vagy kioltják egymást.
- A cím is konnotatív?
- Az 500 Newton körülbelül egy emberi ökölcsapás ereje – vagyis a tudomány mércéjével, objektívan megjelenített leírás, vagy utalás. Első hallásra inkább enigmatikus, mindenesetre beszédes. Maga a kiállítás tartalma feszegeti inkább az emberi aktivitás és passzív percepció korlátait, ideológiai és mentális határait. Reményeim szerint elgondolkodtat, elrettent és felkelti a figyelmet a nap mint nap tudatosan vagy tudattalanul elfelejtett tényekre.
Általánosságban kíváncsi voltam: hol húzódik a határ a nézhető és a megmutathatatlan között? Érdemes-e sokkolni a művészettel, vagy akkumulálni az agresszivitás különböző feldolgozásait? Pusztítani kell-e ahhoz, hogy valami új létrejöjjön?
– A megidézett Eizenstein a filmjeit ökölcsapásnak szánta a konvencionálison nevelődött néző szemébe. Ami jelzi, az avantgárd is agresszív...
– Egyetértek, de az agresszió itt nem a műalkotás szintjén, hanem az alkotó, Kachatrian társításán keresztül kelt életre. De ezt az emberiség történetében végig felfedezhetjük, csak talán egyre erősebb adagokban, egyre reprezentáltabb formában. Én eleve olyan filmeket kerestem, ahol fikcióként, akár trashben forgatott dokumentumként megjelenik a helyzet(jelentés): mi van a világban.
– Hiányoznak a hazai munkák.
– Nem találtam olyan videófilmet, ami beillett volna az itthoni képzőművészeti szcénából. A fotográfiát nem akartam használni, mert akkor nagyon közel kerültünk volna a dokumentarizmushoz, riporthoz, és Kis Róka Csaba festményei – felmerült bennem, hogy szerepeltessem őket – teljesen más útra terelték volna a kiállítást. Így az Antimédia fiatal művészcsoportot kértem fel közreműködésre – ők készítették a kiállítás leporellóját, a megnyitó performanszot és egy funzine-t. Az ő hozzáállásuk egészen sajátos, lázadásuk, néha apátiájuk az, ami még tartalmat és formát adott a kiállításnak – mindez persze nem új, de fontos állásfoglalásokat jelenít meg. A jövendő generációjának már más a nyelvezete, más az értékrendje, eszközrendszere – egy egyestés, általam szervezett kiállításon például a srácok bezárták a közönséget, majd húsz percre (Bunuel parafrázis). Nem meggyőzni, ütni akarnak ők is. Mert talán máshogy már nem megy.
Szöveg és interjú: Palotai János
