Schubert Gusztáv: Képeltérítők

2010. december 24. 10:16 - filmvilág

Ajánló

Megjelent a Filmvilág főszerkesztőjének esszékötete. Jelenleg a Filmvilág szerkesztőségében, a Fókusz Könyváruházban, az Írók Könyvesboltjában és az Odeon Lloyd moziban vásárolható meg. (Jelenleg már minden nagy könyvesboltban kapható a könyv. A szerkesztőségben pedig kedvezményesen megvehető. - A szerk.) Az alábbiakban a fülszöveg olvasható, a tovább után pedig néhány részlet a kötetből.


Filmkritikusként mindig is a tabutémák, a nehéz ügyek érdekeltek, de egyáltalán nem a bulvárszenzációk, hanem azok a nagyon is valóságos veszedelmek, lelki és társadalmi csapdák, amelyek mindennapi életünket nehezítik.
A titok egyszerű, a tabu ördöglakat, a titokról nem szabad, a taburól nem tudunk beszélni, sőt világosan gondolkodni sem. A moziba járó, tévénéző, internetező esszéíró ideje ilyenkor jön el.
Hogy miért kell ehhez film, miért nem elég a szociológia, a pszichológia, vagy a történettudomány? Képkorszakban élünk, információink döntő hányadát a filmek, a tévé, az internet tükre által látjuk. A filmkritikus helyzete ideális, egyszerre láthatja át a dolgot magát és a róla alkotott víziókat.
A mozgókép -- legyen az dokumentum vagy fikció, nézzük moziban, tévéképernyőn, vagy épp interneten – elvben bölcsebbé és szabadabbá tehetne, ehelyett maga is megfejthetetlen labirintus. Egyszerre varázseszköze a megismerésnek és a megtévesztésnek. Szinte nincs olyan téma, ahol ne ütköznénk bele az önáltatásba és a manipulációba, hiedelmeink és a valóság súlyos különbözésébe.
Önismeretünk – legyen szó magánéletről, politikáról, múltról vagy jövőről, életről, halálról, szerelemről – katasztrofálisan rossz hatásfokkal működik. Nem csoda: tükör által, homályosan látunk.
Utánunk a képözön: nézzünk bele a képernyő kellős közepébe.



A '68-AS CSAPDÁJA

1968 nálunk a szégyen éve volt, nem a diadalmas lázadásé, és ezzel a magyar film azóta sem tudott mit kezdeni.

Magyar ’68? Volt olyan? Első látásra úgy tűnik, nyoma sincs. Budapest utcáin nem lobbantak fel Párizs lángjai, az ELTE diákjai nem építettek barikádot a Haris közben, a prágai tavasz eufóriája sem sodorta magával a majálisozó magyar dolgozókat, ellenkezőleg, tankjaink ’68 forró nyarán megindultak a cseh reform, az „emberarcú szocializmus” ellen.
1968 nálunk a szégyen éve. És a kádárizmus hosszú agóniájának kezdete. Pedig biztatóan indult. 1968. január 1. „az új gazdasági mechanizmus” bevezetésének dátuma, a magyar reformnak persze ez csak a hivatalos nyitánya, az átépítés réges-rég megkezdődött. A kolhozosított mezőgazdaság lebontása már 1962-ben, a háztáji legalizálásával beindult, és legalább olyan hatásosan és jótékonyan felforgatta a magyar társadalmat, mint Kádár váratlan jelmondata ugyanennek az évnek a végén: „aki nincs ellenünk, az velünk van”.
A dualizmus-szindrómát felidéző „kiegyezés” nélkül (amikor is a zsarnok kezéből kapjuk meg az általa levert forradalom jutalmát, a társadalmi békét és a prosperitást) sem a korszak, sem a korabeli magyar film helyzete nem érthető. A „kádárizmus” megfejtése a kulcs ahhoz, mi történt ’68 előtt, és miért fülledt be a magyar reform és az új hullám a prágai tavasz elfojtása után.
 
Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, ott minden a vezér arcvonásait tükrözi, akkor is, ha ő a világ legszerényebb embere, ha beéri a krumplilevessel; a sok kicsi krumpliból összeálló országimázsban az ő arcvonásaira ismerünk majd. Ez az Arcimboldo-festményekre emlékeztető groteszk önmagában elég, hogy elvegye a kedvünket a vezér-elvtől. Egy ország büntetlenül nem hasonlíthat senkihez, csakis lakói jó és rossz cselekedeteiből állhat össze: mi a magyar, mi az osztrák, mi a francia. Az ép, normális társadalom nem mérhető morális kategóriákkal, túl van jón és a rosszon, az antropomorf ország viszont esendő, mint minden személyiség. Kádár hatalma ráadásul macbethi bűnre épült: királygyilkossággal akarta elhozni országának a békét. A bűnhöz súlyos politikai élethazugság társult: Kádár úgy vélte, a proletárdiktatúra (Rákosi) és a reformszocializmus (Nagy Imre) között létezik valamiféle harmadik út. Ezt kellett hinnie, mert ha csak két lehetőség között lehet választani (diktatúra vagy demokrácia), akkor nem lehet érteni, kicsoda volna ő: ha Rákosi örököse, akkor miért akar reformot, ha reformer, akkor miért végeztette ki Nagy Imrét.


A VAD SZEM (Gladiátor)

A grandiózus és romantikus római történelem, a tógás-peplumos mozi több évtizede divatjamúlt. Mi támasztotta fel 2000-ben?

Minél közönségesebb egy császár, annál népszerűbb. Őrület, de tényleg van benne rendszer. Commodus félistennek képzeli magát, újra megtestesült Héraklésznek, mi akadálya lehetne akkor, hogy a valaha élt legkiválóbb harcos kiálljon a Colosseum vércsatakos küzdőterére. Hosszú út során jutott el idáig Róma, bukásának rejtélye mintegy szimbolikusan megtestesül a jelenetben, amint az „isteni” császár a legalantasabb rabszolga-sorsot végigélve, pontosabban végigjátszva (mert ellenfelei csak fakarddal vívhattak a „győzhetetlen” secutor ellen) az őrjöngő (őrjöngést mímelő) tömeg szemében is megistenül. Ez a tömeg már nem a köztársaságot és a császárkor erkölcsi, politikai korróziójának félezer éven át ellenálló törvényeit, hadszervezetét, intézményeit megalkotó római nép, hanem csak az ingyenélő római proletár-had. A dolgos rómaiakból szórakozó tömeg, a szabad egyéniségek sokaságából lelketlen vagy inkább egyetlen monstruózus lélektől uralt massza lett. A proletár élete absztrakt élet. Sorsa nincs, mások életén kell élősködnie. Mások örömeit, mások szenvedéseit, mások életét kell elfogyasztania ahhoz, hogy élőnek érezze magát. Pedig nem az: nincstelen. A római proletár ínsége lelki és nem anyagi természetű, a munusokra, a játékokra fordított gigászi összegekből az Urbs minden lakosának gondtalan jólétet biztosíthatott volna a császári kormányzat. Nem rosszakaratból nem tette, hanem mert az arénák népe már nem tudott volna mit kezdeni a szabadsággal. A cirkusz fontosabb lett, mint a kenyér. A cirkusz, a kolosszeum, az aréna nem ok, hanem következmény. A hajdan végtelenül kreatív és munkabíró római már csak nézni tudott, élni nem.
És ez az a pont, ahol múlt és jelen összeér. Bennünk a dánnál, amerikainál, magyarnál több a római. Amikor az első olasz némafilmek (Cabiria, Quo Vadis?) vigyázó szemüket az ókori Rómára vetették, még egyszerű volt a feladat, a régi dicsőség fényével szerették volna a sötét és kisszerű jelent elkápráztatni és nagyszerű tettekre serkenteni. Nem egészen úgy történt, ahogy remélték. Ahogy Dr. Caligaritól egyenes út vezet Hitlerig, a Cabiriától sem kell kitérőt tenni Mussoliniig. A néma filmkolosszusokban már benne rejlik az olasz fasiszták Nagy Róma álma. A Kleopátra amerikai nézője számára sem túl távoli sugallat, hogy a cézári birodalomban az amerikanizált világ archaikus előképét lássa. A Gladiátor nézőjét azonban már nem a hatalom grandezzája kápráztatja el, hanem az arénák népének nagysága. Amellyel Róma egyetlen uralkodója sem mert szembeszállni. Ha Nérónál, Caligulánál vagy Commodusnál tébolyig fokozódott a népszerűség hajszolása, ha el kellett hitetniük magukkal és a Colosseum nézőivel, hogy legyőzhetetlen kocsihajtók vagy gladiátorok, az csak azért lehetett, mert a cirkuszon – az unatkozó nép kegyeinek elnyerésén át vezetett az út a hatalomhoz. (Vagy – mint a Gladiátor Maximus példájával bizonyítja – a zsarnok megdöntéséig.) Az aréna mindent bekebelezett, az életet, a múltat (a gladiátorjáték a régi dicsőség – a gallok, a trákok vagy a punok legyőzésének – véres paródiája), a gazdaságot, a politikát, a népet, s végül a császárt is rabszolgájává és pojácájává tette.

A tegnap még démodénak látszó Rómát a dologtalan polgár, az Ideális Néző szerepének felismerése hozza divatba. Róma ismét fölénk kerekedett, van valamije, ami miatt irigyelni lehet, övé minden idők legtökéletesebb multiplexe, a Colosseum. A legnagyobb, a legélethűbb filmvászon. A szem telhetetlen. A mozinéző a mozgókép születése óta a lehető legnagyobb realizmus illúzióját sóvárogja. Az aréna népe ugyanígy érzett. A párviadal nem volt elég, a közönség egyre egzotikusabb állathecceket, monstruózus csatajeleneteket és tengeri ütközeteket követelt. És persze egyre több vért. Menenius Agrippa politikai allegóriája az egymás ellen lázadó, s végül önmaguk ártalmára levő testrészekről, mára esztétikai értelmet is nyer. Nincs megállás, nincs könyörület, mert az üres tekintet nem vezet sehová, nincs mögötte agy, szív vagy akár gyomor. Nincs mögötte személyiség, csak a feneketlen mélység. A Gladiátor nem annyira romantikus peplumos mozi, mint inkább történelmi lidércnyomás: az aréna nézőterén akkor is, most is zombik ülnek.


SORSKERESKEDŐK

Csak ami valódi, az tud visszaforogni a természetbe; a mozgóképnél sincs másképp, a bulvárigazság hamisítatlan műanyag.

„A dokumentaristát a szeme láttára feltáruló emberi sors érdekli, a bulvár-publicistát a riportalany történetéből „kinyerhető” szenzáció. A Fókusz vagy a Forró nyomon mindent lenyes, kivág, ami nem tartozik a tárgyhoz, a klasszikus dokumentumfilm megőrzi a „felesleges” snitteket is, mert nem „tárgyat” fényképez, hanem embert. A Blikk-riportban egy bensőséges pillanat, egy személyes mondat benn nem marad (hacsak nem figyelmetlenségből), a dokumentarista portréban ezek a röppenések, kis semmiségek beszédesek, ezek beszélik el a történetet. Ha a bulvár-igazság 1:5.000.000 léptékkel dolgozik, akkor a dokumentumfilm kép és valóság aránya mondjuk 1: 5.000-hez. A dokumentumfilmben az átalerek, a dűlőnevek, a félmosolyok, a ráncok, ideges szemrebbenések is láthatók.
A dokumentumfilm – épp, mert ennyire közel megy – a sztárból is embert csinál. A látványos bulvár-dokumentarizmus fordítva jár el, a leghétköznapibb lényt is médiahőssé varázsolja. „Mindenkiből lehet sztár tizenöt percre” – bármelyik bulvár-tévémagazin mottójául választhatná Andy Warhol ezerszer elnyűtt aforizmáját. Amit egyébként csak végletes naivitással olvashatni örömteli bejelentésnek, civilizációs vívmánynak. Baljós varázsige ez. Nincs rosszabb alku, mint negyedórányi csillogó látszatéletért feláldozni a valódi egzisztenciánkat. A sztárral ugyanez történik (csak nem tizenöt percre, hanem életfogytig). A sztár – élőhalott. Hamisítvány, az eredetinek leegyszerűsített mása. Éppen mert közérthetőnek és sokszorosíthatónak kell lennie, egyetlen pózba merevedve kell leélnie az életét. A reality show köznapi hőse a szemünk láttára veszti el ember voltát, s nemcsak azért, mert a kamerának nyilatkozik, játszik, teszi magát -- természetesen a tévéhíradókból és szappanoperákból ellesett gesztusokkal és frázisokkal --, hanem mert a műsorkészítő sem tekinti emberi lénynek, azonnal szemétbe dobja személyisége legjavát, csak azt tartja meg, s engedi adásba, ami a riportalanyban közérdeklődésre tarthat számot.”


HŰLT HELY

Egy fiatal filmesnek körül kellene már néznie végre Budapesten, megél-e még benne a szerelem.

„Nemcsak a fákat lehet kiirtani, az emberi természet gazdagsága éppolyan veszélyben van tőlünk, mint az esőerdők, az ózonpajzs vagy a Darwin-pintyek. Sokféleképpen lehet tönkrejutni. Például úgy, ha két nemből csak egy marad. Hogy mi lett a férfiakkal, hagyjuk másik alkalomra. A férfi nem eszményi lény; evő, ivó, gyilkoló baromállat, egyszersmind ostorra, egzecíroztatásra szoktatott hunyászkodó cirkuszi fenevad, jól elvan a szadista történelemmel.
A nő kényesebb, a barbár korokban éppoly kevéssé hihető, mint a pisztráng a műtrágyalétől zavaros patakban.
Rezignáltan idejegyzem: A nő kihalóban.
Aki nem hiszi, járjon utána: a magyar moziból már kihalt. Ha felbukkan egyáltalán, már csak a partra vetett nőt látjuk: a Csajokban, a Presszóban egyedül a hisztéria maradt a tegnapi nőiségből, a vergődés kétségbeesett gyönyöre. A nő azért ennél egykor, nem is olyan régen, többet tudott. Nagyon megadtuk magunkat a realitásnak: minden a lehető legrosszabbul van a legrosszabb világon. Nem mintha volna kristályvíz, tiszta forrás. Az nincs sosem. Nem az elomló romantika hiányzik, az igazi romantika karcosabb. A képzelet dac: 99%-ban megadhatom magam a valóságnak, de az az egy homokszem csak azért is csikorogjon.. A nő: istenérv. A világ mégsem annyi, amennyinek látszik.”


(Filmvilág 1997/7.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr802536370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu