Filmvilág blog

Párizs, szeretlek!

Tévéajánló ma estére

2010. október 12. - filmvilág

Paris, je t'aime – francia, 2006. Rendezte és írta: Alexander Payne, Alfonso Cuarón, Bruno Podalydès, Christopher Doyle, Daniela Thomas, Emmanuel Benbihy, Ethan Coen, Frédéric Auburtin, Gerard Depardieu, Gurinder Chadha, Gus Van Sant, Isabel Coixet, Joel Coen, Nobuhiro Suwa, Olivier Assayas, Richard LaGravenese, Sylvain Chomet, Tom Tykwer, Vincenzo Natali, Walter Salles, Wes Craven. 120 perc.
Vetítik: M1 - 21:35; M2 - 00:37


A Párizs, szeretlek kitűnő memóriajáték: öt nappal a megtekintése után érdemes átgondolni, melyik epizódra emlékezünk. Ez nem csak a memóriát javítja, de felfogható értékelésnek is: a kritikus szerepében is tetszeleghetünk, és gondolhatjuk, valószínűleg az a minden értelemben maradandóbb alkotás, amelyiknek a legtovább maradt meg a hangulata vagy a története. Azon is el lehet merengeni, melyik a fontosabb, hiszen a szkeccsek – mind csak pár vonással felhúzott vázlat – némelyike (például az első, amelyik egy parkolással vesződő férfiról és egy autója mellé ájuló nőről szól) nem több kósza hangulatnál.

Megkockáztatom, ha az összes film csak egy röpke érzést közvetítene, akkor nem is lett volna olyan hamvába holt Tristan Carne ötlete: rántsuk össze számtalan jeles rendező Párizs iránti mély érzelméről tanúskodó szösszenetét. A Louvre-ban sem néz meg az ember minden képet: olykor csak végigfut egy fárasztó termen. A fontos képek azonnal feltűnnek. Ezért is éreztem megfelelő módszernek a felidézést. Az lehetett a legjobb kis mű, gondoltam, amelyik rögtön, annyi nap után, beugrik. A Coen testvérek tíz percében Steve Buscemi ül a Tuilériák metrómegállóban. Bamba amerikai utas. Szemben egy pár csókolózik. Veszélyes szemkontaktust létesíteni Párizsban, olvassa hősünk a Lonely Planetben, és máris rápillant a lányra. Bonyodalmak. Csók csattan, Buscemit, szegényt, megütik, a falhoz nyomják, még egy kis gonosztevő is köpőcsövezik. Aztán befut a miénknél semmivel sem különb, zöld metró. Alfonso Cuarón opusában Nick Nolte megy egy hetyke lánnyal a bulváron, Gaspard-ról beszélnek, akiről kiderül, hogy Nolte unokája. A derék Nick rágyújtana, de rápirítanak. Akkor kezd el pöfékelni, amikor lánya már tovagrasszált a barátnőjével. Harmadikként az a jelenet ugrik be a Walter Salles-epizódból, amelyikben a latin lány először a kisfiának énekel egy dalt, hajnalban a bölcsiben, amikor leteszi – majd egy órával később annak a csöppségnek, akire vigyázni kell. Természetesen másképpen, szenvtelenebbül. Csupa remek színész, gyakorlatozás közben.


Kár, hogy nincs igazam, mert amikor már lemondok arról, hogy mindegyik epizódra emlékezni fogok, ugrik még egy jelenet: amelyikben a pantomimes szülők egymásra találását beszéli el egy komisz, nagytáskás kölyök. Nincs igazam, ezzel az egész Louvre-effektussal: mert ez a legvarázslatosabb. Ez és Alexander Payne lírai etűdje. Egy denveri postásnő megtalálja Párizsban a boldogságot. Ezt a rejtélyes érzést a legnehezebb megjeleníteni: de Payne-nek sikerül. Hiába a kiváló Natalie Portman, a tündöklően szép arab lány, a legnagyobb színészek garmadája (ismét együtt Ben Gazzara és Gena Rowlands), a legszívesebben Margo Martindale tévésorozatokból ismerős arcára emlékezem: ahogy a parkban ül, és érett szendvicsét falatozza.

Kolozsi László

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr782364472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása