A Twilight franchise körüli véres harcok a kritikusok és a közönség közt elülni látszanak, David Slade rendező jött, látott és kicsit gatyába rázta a vállalkozást. Kár érte, mert azon kívül, hogy az első két rész az „annyira rossz hogy az már jó” (értsd.: bűnös élvezet) kategóriába tartozott, külön szórakoztató volt a filmeket övező felhajtás: egyik oldalról a sikítozó tinilányok szaggatták a dobhártyákat, a másik oldalról a kritikusok fájdalmas hörgése hallatszott – előbbi természetesen hangosabb volt, mint azt a bevételi rekordok mutatják. Annyi biztos, hogy a jelenség mellett elmenni nem lehet, hiszen a vállalkozás alattomos pókhálóként fonja be a populáris kultúrát. Elég csak felmérni a franchaise által kitermelt tucatnyi friss aktor médiajelenlétét – egy castingon elég felmutatni Twilightos stábigazolványukat, a producerek máris a lábuk előtt hevernek, hiszen ezzel ingyen bérelnek reklámfelületet többezer blogon, rajongói portálokon, és egyáltalán minden olyan felületen ahová a fizetőképes tinédzserkéz elér.

Az Alkonyat - Napfogyatkozást is a szokásos – lassan el is fásuló – hype övezi, és övezte azóta, hogy napvilágra kerültek a forgatás körüli részletek. Az izgatott lihegések többek közt az új direktornak is szóltak, aki kis reménysugárt hozott a Catherine Hardwicke velős chick-flickjével induló, majd Chris Weitz által rendkívül alacsony színvonalra zuhanó produkcióba. Slade ugyanis jó rendező, a Cukorfalat ütős kis darab lett, a 30 Days of Night pedig nagyon szép lírai horrorként vésődött be annak az 50 embernek az emlékezetébe, akik megnézték. A Napfogyatkozással kapcsolatos drukk arról szólt, hogy egy sötétebb hangulatok megteremtésre született direktor esetleg majd megadja a sorozatnak ami jár, amire vámpír-vérfarkas főhősei determinálják – persze mindenki sejtette, hogy ez csak ábránd, a 12-es besorolás szentségét senki sem rúghatja fel. De azért mégis: Twilight utolsó, 80 ezer oldalas Hajnalhasadás című befejező kötete igazán nem leányálom: egy belső szerveket rágó, anyja testét kiszipolyozó vámpír-ember hibriddel való terhesség, némi vérhányás és egy brutális szülés teszi tocsogóssá az anyag cirka egynegyedét. Ezen kívül a világhálóra felkerült egy apokrif szöveg (Stephenie Meyer tollából, ám befejezetlen és soha nem fog nyomtatásban megjelenni), amely az első kötet eseményeit vámpír szemszögből regéli el – A Midnight Sun majdhogynem az Amerikai psycho felé közelít, kifejezetten szórakoztató egynapi olvasmány.

Vér és szerelem – a saga a totális-tömegszórakoztatás egyik mintapéldánya, ezer útja lenne, a producerek azonban bátortalan biztonsági játékot játszanak, ami érthető, mert a célközönség még nem töltötte be a 14-et (ehhez érdemes megjegyezni, hogy annak idején az Indiana Jones és a végzet temloma valamint a Szörnyecskék kedvéért Hollywood módosított a korhatár-besorolásokon.). David Slade viszont bátor volt, sokáig ült az anyagon, majd a producerek a vágási folyamatokat áprilisban (az utolsó pillanatban) leállították és egy másik csapatra bízták, májusban (az utolsó utáni pillanatban) pedig újra kellett forgatni néhány kulcsjelenetet, némi feszültségmoderálás végett. A herélés érződik a filmen, de a jószándék erősebb – több az akció, a forgatókönyvet rendesen összekapták, és még a sokakból hajhullást kiváltó enyelgős jelenetek is szépre sikeredtek. A franchise nem nőtt fel, de elvileg elindult egy jó úton efelé. Elvileg: a következő két részt a keményebb hangulatokat csak távolról ismerő (lásd: Gods and Monsters) Bill Condon rendezi. Condon Oscar kegyenc ugyan, de ő rendezte a Dreamgirls-t is.