A végtelen tizedes meg a többiek

2010. május 28. 10:08 - filmvilág

Darren Aronofsky: Pi

Pi - amerikai, 1998. Rendezte és írta: Darren Aronofsky. Kép: Matthew Libatique. Zene: Clint Mansell. Szereplők: Sean Gullette, Mark Margolis, Ben Shenkman. 81 perc
Vetítik: Film+ - 00:50


Aronofsky filmje emlékeztet arra, amit korról korra újra felfedezzünk: számokba vagyunk fojtva.

Ha maga a matematika nem is, a szórakozott, saját külön világában élő tudós hálás filmtéma. A dokumentumfilmek szívesen elidőznek Einstein vagy Erdős különcségein, a skizofrén paranoiás zseni, John Nash hollywoodi képéről nem is beszélve (Egy csodálatos elme). Közhely (főként irodalmi és filmes közhely) hogy egy tudós minél nagyobb és tudománya minél szigorúbb, a kutató elmének annál szórakozottabbnak, bogarasabbnak, sőt őrültebbnek kell lennie. Az őrült tudós eget ostromol, Faustként túlvilági hatalmakkal cimborál, Teslaként „halálsugarakkal” játszódik, Einsteinként felforgatja a világot, miközben szórakozott különc, aki örömében kiabálva, meztelenül rohan a város utcáin mint Arkhimédesz, vagy lángész létére a cipőjét sem tudja bekötni, mint Erdős Pál.

De vajon miért ábrázolja a kultúrhagyomány ilyen előszeretettel különcnek és mizantrópnak a matematikust? Talán mert egy másik univerzum polgárait látja bennük, akik olyan világba szöktek át, amely nem ismer kompromisszumot, megalkuvást, kivételt – minden idegen tőle, ami emberi. Az értelmét megfeszítő hús-vér lény azonban csak vendég lehet a matematika árnyék nélküli világában, miközben árnyékká válik a földön.

A két világ közé szorult, „furcsa” ember a történetek kedvenc figurája. S mivel a mozi emberközpontú, a matematika különös, absztrakt világát szívesen mutatja az emberi furcsaságon keresztül. A furcsaság lehet viselkedésbeli (hangyás prof), fizikai (égnek álló haj, gülüszem) vagy pszichés – még javában tart például az autisták matematikai exploitationje (Esőember, A kód neve Merkur, Kocka).


Darren Aronofsky a Piben egyszerre foglalja össze és gyúrja újra a hagyományt. A tét nála sem a matematika, az csupán ürügy és motívum. Igazi bölcsész: nem a tizedesjegy, hanem az ember helye érdekli a világban. Az a kérdés, hogy vajon az elvont logika, a számok és szimbólumok magukba záródó tökéletes rendet sugalló világa és a kaotikusnak, koszosnak, rendezetlennek tűnő való élet valóban kizárják-e egymást? Vagy esetleg mégsincsen két-há-négy világ, és élet meg matematika párhuzamosai mégiscsak találkoznak a végtelenben? És ha így van, hol a kapu, mi a kulcs, mely a testetlen absztrakció és a tegnapi mosatlan között megnyitja az átjárót?

A Pi főszereplője, Max, Fausti hős. Matematikus és számítógép-buherátor, ambiciózus és határsértő személyiség, aki a természetet, univerzumot, életet és értelmet felépítő „mintázatot” keresi, a mindent meghatározó és megmagyarázó világképletet. Munkája felkelti a világ felépítését és törvényszerűségeit saját hasznukra és szakállukra kutató csoportok figyelmét is. Üldözik Wall Streeti tőzsdespekulánsok és kergetik kabbalista zsidó misztikusok, akik egyaránt tőle várják a számokba kódolt választ a pénz-, illetve a hitvilág kérdéseire. Hogy célját elérje, Max mindkét csoporttal szerződést köt, egyiktől eszközt (szuperchip), másiktól adatokat (a Tórát számmisztikai kiadásban) kap.

Ugyanakkor Max fordított Faust is. „A matematika a természet nyelve” mondja magnóra, miközben úgy keresi a világot és életet megfejtő számsort, hogy nem beleveti, hanem eltökélten kizárja magát belőle, illetve igyekszik azt magából és környezetéből kiirtani. Az élet megjelenését a rendszerben hibának, zavaró effektusnak diagnosztizálja, legyen az a neki udvarló szomszéd lány, vagy egy szuperszámítógépébe költöző, és azt „elrontó” kicsiny hangya (eleven bug). A cselekvő életösztönt, az „elan vitale-t” ellentmondásnak, kalkulálhatatlan, rendszeren kívüli elemnek látja, amely ugyanakkor makacsul nagyobb összefüggések és kozmikus konspirációk felé mutat, olyan nagyok felé, amelyekhez mind a matematika, mind a költészet, sőt a film nyelve is kevésnek tűnik.

A burjánzó motívumokon keresztül lassanként minden mindennel kapcsolatba kerül: egymásba oldódik tudomány és misztika, valóság és hallucináció csakúgy, mint profi- és amatőr-, művész- és akciófilm.

Aronofsky alapvető módszere a Piben az érintő utalás, a lebegtetett idézet. A téma és a megérintett motívumok folyamatosan újabb és újabb értelmezési rétegeket kapcsolnak be a film világába. A rendező mintegy érintőket húz különféle tudományos, vallási, misztikus, sőt filmműfaji rendszerekhez, szerteágazó asszociációkra lehetőséget adó szimbólumhálót hozva létre.

A filmspirál középpontjába a Ludolph-féle szám, a kör kerületének és átmérőjének arányát megadó Pi áll, amely, mint nem szakaszos végtelen tizedes tört, irracionális, mi több, úgynevezett „transzcendens” szám (euklideszi szerkesztéssel nem szerkeszthető meg), a matematika egyik legrégebben, több mint 4000 éve ismert és kutatott elérhetetlen Grálja. E központ köré épülnek, mint csigaház szelvényei a különböző misztikus, tudományos, kulturális rétegek, míg – csakúgy mint a főhős – a néző számára is minden jellé, utalássá, szimbólummá válik. Lassan mi is osztani kezdjük Max paranoiás meggyőződését. Természetes lesz, hogy a Max környezetében felbukkanó arab, zsidó, perzsa, indiai, japán, kínai stb. emberek mind azonnal teljes matematikai és vallástörténeti fejezeteket kezdenek bennünk felidézni. Mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy Max a tőzsdésektől használatra egy „Ming Mecca” chipet kap, az utcán kínaiak tai-chi chuant gyakorolnak, Max Cohen öreg matematikus barátjával, akit Solnak hívnak, és aki őt Ikaruszhoz hasonlítja, go-t játszik, és így tovább, és így tovább. Minden és mindenki benne van, paranoiánk megalapozott: a numerológia csapdájából nem lehet menekülni, Aronofsky már 1998-ban feltalálta a Mátrixot. Illetve újra feltalálta, amit a kínaiak, kabbalisták. Püthagoreusok, alkimisták, Greenawayek és Wachowskik korról-korra újra és újra felfedeznek: hogy számokba vagyunk fojtva.


Nincs kiút. Vagy mégis? Lehet, hogy a Pi nem csak börtön, de egyben a rés is a pajzson? Egérút, az „irracionális” és „transzcendens” élet metaforája, amit matematika és ráció hiába üldöz: csak megközelíthet, de sosem érhet utol? Erre utalna Max kétségbeesett agyi kasztrációja utáni békés nyugalma, és megtérése a természet szépségének szemléléséhez? Talán a világ és élet arányszáma is ilyen meghatározhatatlan érték? Talán.

Ugyanezt az eloldó, megengedő magatartást látjuk a Pi képi és hangzó világában is. Közelítő értékek, utalások és egérutak. Minden pályakezdőnek, amatőrnek, elsőfilmesnek és reflexből pénzrepanaszkodónak kötelezően meg kellene mutatni, Aronofsky a Piben hogyan kovácsolt szükségből erényt, hogyan érhető el, hogy a low-budget (a film 60.000 dollárból készült 16 mm-re forgatott fekete-fehér mozi) ne kényszerű adottságnak, hanem határozott választásnak és megfontolt szándéknak tűnjön, vagy az is legyen. Bár a fekete-fehér manapság inkább keresett, olykor affektáló művész-elem, itt fontos és funkcionális hatáseszköz. A végletekig lecsupaszított, nagy kontrasztokra épülő színvilág pontosan illeszkedik a film hangulatába és szimbolikájába: Max élete a kettes számrendszerbe, igaz és hamis állítások hálózatába illesztve zajlik: fekete, fehér, igen, nem, 0, 1, élet, halál – kompromisszumok és fecsegő színek nélkül. A képek intenzitása és a vágás repetitív jellege, a motívumok spirálisan visszatérő szekvenciái szintén tökéletesen, szinte észrevétlen természetességgel illeszkednek a gondolati ritmushoz, egylényegűvé válnak azzal, egymásból nőnek ki és egymást teremtik meg. A zene és zajhatások méltó párjai a képeknek: Autechre, Ken Ishii, Aphex Twin és mások – rafinált egyszerűség és szuggesztivitás. A megidézett filmtörténeti stílusok és alkotók Buñueltől Lynchen át Cronenbergig szintén puhán, kérkedés és sznobéria nélkül simulnak a filmszövetbe.


Külön öröm, hogy a Pi eredeti, önálló képi és tematikus világot teremt, és nem a mainstreamet parodizáló, azt ironikusan újrafeldolgozó, dögevő filmek sorát szaporítja, melyek Tarantino és Rodriguez nyomán szaporodtak el a divatoktól függő „függetlenek” között.

Ha mindenáron kekeckedni akarnék, fel lehetne említeni, hogy a film az utolsó harmadában némileg veszít lendületéből, a „megoldás” felé haladva egyre több művészfilmes klisébe csúszik bele, melyeket addig virtuózan elkerült, és ezáltal veszít némileg frissességéből. A befejezésre igaznak bizonyul a törvény, hogy a rejtélyek gyengéje: a megoldásuk. De mindezt csupán a korrektség kedvéért teszem hozzá. Aronofsky elsőfilmje üdítően eredeti mozicsemege ínyenceknek, különlegesség, unicum – csakúgy mint maga a pi.


Vaskó Péter

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr772026605

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

J_H_Mallory (törölt) 2010.05.28. 17:36:35

Amikor láttam,rögtön az jutott az eszembe, hogy a film készítői mennyire utálhatták a matematikát. Ugye jól érzem, hogy a Te szívedhez sem áll túl közel?

iqsamp 2010.05.28. 23:28:03

@J_H_Mallory: nekem egyáltalán nem ez jött le a filmből.. inkább a matematika csodálatára emlékszem. De régen láttam, lehet újra kéne néznem.

Papp Sanyi 2010.06.02. 20:00:13

Nagyon jó ez a film. Aronofsky talán legjobb filmje. A zenéje is eltalált, hangulatos. Újra és újra meghallgatom.