Itt a csütörtök, itt van újra, és ha csütörtök, akkor jelentkezik Premier-rovatunk! Tekintettel a rovat felelősének kényszerű távollétére, ezúttal egy kicsit amatőrebb és szubjektívebb kiadásban, de változatlanul lelkesedéstől fűtve vágunk bele a magyar mozikban e héten bemutatkozó filmek rövid ismertetésébe és előzetes értékelésébe. A megértést köszönjük!

Az rovatfelelősnek be kell vallania, ha ezen a héten mindenképpen új filmet szeretne megtekinteni a moziban, nem lenne könnyű dolga, pontosabban hosszan kellene szemezgetnie a lehetséges címek között – feltéve persze, hogy könnyed szórakozásra vágyik. Garancia ugyan nincs rá, hogy az ismeretlen alkotók jegyezte, egzotikus vidéken játszódó művészfilmek teljesen kibírhatatlanok az egyszeri mozibarát számára (sőt, talán még ellenpéldával is tudnék szolgálni, ha erősen végiggondolnám a dolgot), de szerintem aki már végigülte pár elsőfilmes versenyművét – mondjuk – a Moveasten, óvatosan áll hozzá minden olyan alkotáshoz, amely a tőlünk távol élő hétköznapi emberek érzékenységét és álomszerűen realisztikus, esetleg sokkolóan felzaklató mindennapjait tárgyalja. Nevezhetjük előítéletnek, ha úgy jobban tetszik, bár én ezzel a címkével nem értek teljesen egyet. Száz szónak is egy a vége: én készséggel elhiszem, hogy Buddha elsüllyedt szégyenében valamiért, mint az iráni filmdráma címe is állítja, de abban már nem vagyok biztos, hogy a tanulni vágyó iráni kislánnyal történt igazságtalanságokat feldolgozó alkotás minden jószándéka, nemes vállalása és vitathatatlan értéke ellenére alkalmas arra, hogy hosszú távon lekössön egy magamfajta egyszerű lényt. Ezzel együtt bátran és látatlanul merem ajánlani bárkinek, akit érdekel ez a kultúrkör és vevő az efféle unikumokra.
Hasonló következtetésekre jutottam a Kínai lány leírása kapcsán is (nevezett személy előbb egy kínai városba, majd Londonba költözik), azzal a különbséggel, hogy ennek még a címével kapcsolatban is külön figyelmeztetést kell itt közzétennem, mivel becsapós: nem Godard művéről van szó (A kínai lány, 1967), és nem is Abel Ferrara China Girl címen ugyancsak futó Rómeó és Júlia-átiratáról (1987). A Locarnoi Filmfesztivál Arany Leopárd díja mindenesetre bíztató, ahogy nem lehetett utolsó dolog George Ovashvili rendezőnek sem begyűjteni az Európai Filmakadémia "Az év európai felfedezettje"-jelölését Túlparton című mozijáért. Kár, hogy nem kapta meg, érdekes viszont, hogy a Kínai lányhoz hasonlóan ez is egy ifjú vándorlását teszi meg témájának (a kínai lánnyal ellentétben az abháziai kisfiú nem az unalom, hanem az erőszak elől menekül hazájából). Új, s talán némiképp izgalmasabb lélektani vidékeket céloztak meg a Leo kéglije című uruguayi-argentin filmdráma alkotói: témájuk a nemi identitás, ugyanis a címben szereplő Leo kénytelen megbarátkozni a gondolattal, hogy a saját neméhez vonzódik, de a dolog nyilván nem ennyire egyszerű. Aki többre kíváncsi, tekintse meg Enrique Buchichio művét.
Egzotikusnak egzotikus, ám talán szerényebb becsvággyal felvértezett munka a Vinyan - Az elveszett lelkek, amely Pokoljárás rendezőjének, Fabrice Du Welznek az alkotása, és egy szökőrában elveszett kisfiú szüleinek dzsungelbeli kutatómisszióját/kálváriáját meséli el. E thriller élvezeti értékét  növelheti a neves és tehetséges színészek jelenléte: Emmanuelle Béart (Mission: Impossible), Rufus Sewell (Dark City) és Julie Dreyfus (Kill Bill, Becstelen Brygantik) is látható a filmben. Még szórakóztatóbbnak és emlékezetesebbnek ígérkezik a kevésbé ismert arcokat felvonultató, viszont a Sundance Filmfesztiválon egy jelölést (a Zsűri Nagydíja) begyűjteni tudó Bevetetlen ágyak című angol vígjáték, amely a mai huszonévesek pár- és boldogságkereséséről szól, minden bizonnyal magas művészi színvonalon.
Színvonal dolgában nem lehet különösebb gond Francis Ford Coppola új alkotásával, amely az alacsony költségvetés ellenére képes volt a forgatás helyszínére vonzani pár komolyabb nevet is. Vincent Gallo (Buffalo '66, avagy Megbokrosodott teendők), Klaus Maria Brandauer (Mephisto) és Carmen Maura (Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén), mellett Maribel Verdú (A Faun labirintusa) és Walter Murch is feltűnik a Maestro munkájában, bár Murch csak a stáblistán, lévén elsősorban vágó (igaz, annak a legjobbak egyike). Coppola tehát régi kollégáihoz hasonlóan ma is aktív, de a súlycsoportjába tartozó Scorsesevel, Lucas-szal és Spielberggel szemben nem erőlteti a drága, világsztárokat felvonultató projekteket, sőt kifejezetten "kicsiben" gondolkodik. Hasonlót legfeljebb Friedkinről és De Palmáról mondhatunk el az Új-Hollywoodhoz sorolt titánok közül, ám abban ők is különböznek Francis haverjuktól, hogy saját olcsó filmjük nem személyes jellegű, halk munka, inkább afféle dühkitörés (a Bugra és a Cenzúrázatlanulra gondolok). A Tetro rokoni viszályról és nagy ambíciókról szól, tehát ugyanannyira köze lehet Coppola magánéletéhez, mint életművének jobban sikerült darabjaihoz.
Az osztrák filmek meglehetősen erősek és sikeresek az utóbbi időben, bíztatóan hangzik a tapasztalt Götz Spielmann (Antares) jegyezte Revans sztorijának több eleme is: fegyencek, kurvák, bankrablási kísérlet, bosszú... Azt persze rögtön ki kell emelnem, hogy valószínűleg nem a Pretty Womanbe oltott Dutyi-diliről van szó, sokkal inkább egy művészi igényű, szociografikus vonatkozásokat sem nélkülöző moziról, ám a film népszerűsége, illetve a begyűjtött díjak (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál - Panoráma díj) és jelölések (Oscar - Legjobb idegennyelvű film) alapján biztosan érdemes egy esélyt adni neki. Ugyancsak merem látatlanul is ajánlani az Utolsó időkkel komoly sikert arató Mátyássy Áron családi titkokat tárgyaló tévésorozatának moziváltozatát, amely Átok címen fut, és remek magyar színészek a szereplői. (Az Utolsó idők ugyan távolról sem hibátlan darab, de volt benne annyi bíztató részlet, hogy érdemesnek tartsam Mátyássyt a figyelemre.)

Végül, de a legkevésbé sem utolsósorban a kontár szerencsétlenkedése után következzék a kiváló Alföldi Nóra remek összefoglalója a Vasember 2-ről. Nóra – igazi profiként – meg is tekintette a művet, amelyről írt, ami nem mindennapi szakmai alázat egy filmkritikus részéről.

Bár a Vasember talán az egyik legerősebb hidegháborús politikát folytató szuperhős, 2008-ban, kicsit megkésve – épp akkor, amikor a képregényhősökön erőt vett a fáradékonyság –, de igen szép sikerrel katapultálta magát az ezredfordulós képpanel-reneszánszba. Az Atom Antiként röpködő, szíve helyén elektromágnest viselő, vastestbe bújtatott indusztriál-playboy gyorsan és lazán levezetett eredettörténete értelemszerűen folytatásra volt ítélve, a második rész nem marad le az első mögött, centire hozza annak színvonalát. Tény, hogy nehéz elbaltázni egy olyan franchise-t, amelynek esze ágában nincs komolyan venni önmagát – erre biztosíték a páratlan Robert Downey Jr., akit most egy elektro-ostort csattogtató Mickey Rourke és pár vállalati pojáca fenyeget, és egy Avengerként tündöklő Scarlett Johansson (is) segít. Meglepetés nincs, a camp-esztétika továbbra is ízléses, a poénok is a helyükön, az akcióból pont annyi van, amennyi feltétlenül szükséges – ugyan ki ne rendelne még egy kört ebből a könnyű tavaszi limonádéból?