A héten mutatták be nálunk Jacques Audiard legújabb filmjét (sajnos csak egyetlen moziban, a Kinóban), amely az idei cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját kapta, teljesen megérdemelten. A próféta egy fiatal arab férfi sajátos karriertörténete, aki börtönbe kerülve a hierarchia legalsó fokáról küzdi fel magát a rendszer tetejére. A film apropóján Piszkos 12 című rovatunkban ezúttal kedvenc börtönfilmjeinket mutatjuk be. Akad köztük klasszikus szökéstörténet, melodráma, exploitation, film-noir, vígjáték - nem feltétlenül a tizenkét legjobb, nem is a tizenkét legrosszabb. Tizenkettő, ami így vagy úgy, de fontos és különleges. Ahogy eddig is, ezúttal is szívesen olvasnánk a kommenteknél, mely filmeket hiányolják a listáról olvasóink.   



1. Brute Force (Jules Dassin, 1947)

A műfaj korai alapvetése meglehetősen távol marad a posztmodern börtönfilmek hurráoptimizmusától: Jules Dassin (Rififi a férfiaknál, Topkapi, bővebben lásd.) remekművében nem csupán megkapjuk a zsáner talán legütősebb zárómondatát („nobody ever really escapes”), de a Brute Force iskolapéldája annak is, miképpen működik a film noir fatalizmusa egy többé-kevésbe teljesen új műfaji közegben. A már amúgy is robbanásveszélyes börtönben Burt Lancester és a pszichopata börtönőrt valami zseniálisan alakító Hume Cronyn személyes rivalizálása jelenti az utolsó cseppet a pohárban, de már kezdettől egyértelmű, hogy szökéssel vagy anélkül, de ebből a játékból senki nem kerülhet ki nyertesen. Miközben Lancester figurájának múltjára echte film noir-betétekként funkcionáló flashbackekből derül fény – mintegy bizonyítva a két műfaj gondolkodásbeli közös nevezőjét, különös hangsúllyal a kudarcba fulladó kitörési kísérletek területén – és Dassin megdöbbentően magas erőszakszinttel viszi vászonra a börtönélet viszontagságait (habár a legbrutálisabb események természetesen képen kívül történnek), az is egyértelművé válik, hogy az egzisztencializmus első kiruccanását a rácsok mögé korántsem az Egy halálraítélt megszökött jelentette. (SL)

2. Az odú (Jacques Becker, 1960)

Miután Jacques Becker 1954-ben lefekteteti a serie noir alapjait a Ne nyúlj a szajréhoz gengszterklasszikusával, halála előtt még elkészíti a francia film máig első számú börtönfilmjét egy utolsó pillanatig kétes kimenetelű szökés néhány napos történetéről, amely során a közös cellába zárt öt bűnöző betonpadlókon, rácsokon, vasajtókon és kőfalakon keresztül küzdi át magát a börtönfalakon túlra. Az 1947-ben lezajlott szökés hiteles beszámolójához nem csak a valódi eseményekben részt vevő egyik fogoly szerepletetése (és két másik rabtársával együtt szakértő közreműködése) jelenti a biztosítékot, de a szerző, Jose Giovanni személye is,  valószínűleg az egyetlen francia forgatókönyvíróé, aki túl azon, hogy gengszterkarrierrel és börtönévekkel is büszkélkedhet, személyesen megjárta a halálsort 1948-ban (majd Az odú debütfilmje után olyan bűnklasszikusokat ír neves rendezőinek, mint a Második nekifutás vagy a Szicíliaiak klánja). Becker filmje épp olyan klausztrofób, kopár beszámoló, mint az Egy halálraítélt megszökött (a börtönfilmek megszokott közösségi terei pillanatokra sem kapnak helyt a szinte kizárólag a cellában és alagutakban zajló cselekményben), Bresson remekművével ellentétben azonban pontosan követi a műfaj dramaturgiai szabályait (kiválóan használva a szűkös készletből adódó feszültségteremtési lehetőségeket) és elsősorban a szökés közösségteremtő, kollektív aktusára helyezi a hangsúlyt, egészen a finálé szívszorító fordulatáig. (VA)

3. Az alcatrazi madárember (John Frankenheimer, 1962)

Robert Stroud, az alcatrazi madárember egyszerre volt pszichopata gyilkos és kivételesen intelligens, autodidakta ornitológus, antiszociális börtöntöltelék és anyuka szemefénye. Burt Lancaster egyébként remek alakítása a színész természetes karizmája miatt nem érzékelteti minden helyzetben reálisan ezt a kettősséget (Lancaster egyszerűen túl méltóságteli ahhoz, hogy lássuk a figurában az agresszív bűnözőt), de John Frankenheimer pátoszt kerülő rendezésének hála, ez a maga korában merész mozi így is kivételes élményt nyújt. A főszereplő és a rendező alkotta a hatvanas évek egyik legfontosabb hollywoodi kreatív párosát, bár Frankenheimer gyakran beugróként volt kénytelen csodát tenni színész barátja projektjeivel. Az Arthur Penntől örökölt, kiváló A vonat mellett ilyen Az alcatrazi madárember is, amelynek eredetileg Charles Crichton (A hal neve Wanda) lett volna a rendezője, a forgatás zűrjeiből azonban semmi sem érződik magukon az alkotásokon. A vásznon látható Stroud néha talán emberibb, néha pedig pont magasztosabb a valóságban kifejezetten kegyetlen madárembernél, ez azonban nem sokat von le a film erejéből és értékéből. A remek színészeknek, hatásos rendezésnek, valamint a bezártság-repülés, értelem-érzelem ellentétpárok ihletett alkalmazásának köszönhetően ez a fekete-fehér, epizodikus mozi minden idők legjobb börtönfilmjeinek egyike. (OD)

4. Bilincs és mosoly (Stuart Rosenberg, 1967)

Az egyik legemlékezetesebb börtönfilm nem is „hagyományos” fegyházban, hanem egy munkatáborban játszódik, valahol messze délen. A forgatókönyv Donn Pearce önéletrajzi ihletésű regényén alapul, aki két évet húzott le egy chain gangben. A filmből így aztán pontosan kiderül, hogyan működtek az ehhez hasonló fegyencközösségek, mégsem ez érdekelte legjobban az alkotókat, hanem a főhős, Lucas Jackson alakja. Paul Newman, pályája talán legemblematikusabb és legtesthezállóbb szerepében, egy olyan férfit játszik, aki még a börtönben is szabad tud maradni, hasonlóan Nicholson McMurphy-jéhez (Száll a kakukk fészkére). Luke nem akar mindenáron, csak a lázadás kedvéért szembeszegülni a börtön nehézfiújával vagy az őrökkel, de nem is hajlandó megalkudni, bukása ezért elkerülhetetlen. Érdekesség, hogy a film egyetlen Oscarját George Kennedy kapta, aki Newmannal szemben, erősen túljátszotta a szerepét. (BS)

5. Pillangó (Franklin J. Schaffner, 1973)

Az egykori párizsi nehézfiú, Henri Charriére világszerte nagysikerű önéletrajzi regényét, négy évvel megjelenését követően, máris tekintélyes költségvetésből álmodhatta vászonra A majmok bolygója (1968) és A tábornok (1970 ) – immár Oscar-díjas – direktora. Noha Charriére legendájának és hihetetlen szökési történeteinek valódiságát az idők során többen is megkérdőjelezték már – s Dulton Trumbo (Római vakáció, 1953) forgatókönyve is számos ponton eltér az eredeti műtől –, a Pillangó mind könyv alakjában, mind pedig filmként a barátság-, valamint az akaraterő és az emberből kigyomlálhatatlan örök szabadságvágy fontos szimbólumává vált. Nem véletlenül, hisz a Francia Guyanán található Ördögsziget a szökési esélyeket illetően leginkább talán csak az Alcatraz-hoz hasonlítható... Schaffner filmje (melynek forgatásán maga Charriére is megfordult néhányszor) ugyanakkor nem csak különleges története, de a két barátot alakító Steve McQueen (Pillangó) és Dustin Hoffman (Louis Dega) nagyszerű alakításai, továbbá Jerry Goldsmith Oscar-jelölt muzsikája okán is igen figyelemreméltó darab. (KCS)

6. Börtönterror (Caged Heat, Jonathan Demme, 1974)

A mindenható Roger Corman az elsők közt ismerte fel, hogy a hatvanas-hetvenes évek a börtönfilmek számára amúgy is igen fogékony közeget biztosító anti-establishment szellemiségében mely recept szerint exploitálható a zsáner szinte a végsőkig. Míg a műfaj mainstream olvasataiban Burt Lancester, Paul Newman vagy éppen Steve McQueen próbált kitörni mindenféle börtönszigetekről és chain gangekből, a grindhouse-mozikban vizespólós hölgyemények ölték egymást, hogy aztán a hatalom elkorcsosult képviselőit is becsülettel megbüntessék. A women-in-prison filmek egyik legismertebb darabját jelentő Caged Heatben – melynek rendezője húsz évvel később A bárányok hallgatnak és a Philadelphia okán már az Akadémiával parolázott – fülledt erotikájú álomszekvenciák váltakoznak disszonáns zenével aláfestett erőszakjelenetekkel, miközben a hatalmat egy tolókocsis, frigid börtönigazgatónő, egy perverz orvos és megannyi zsírosnyakú-vastagbajszú-sörpocakos rendőrtiszt képviseli, akik végül persze meg is kapják a magukét. Jonathan Demme filmje nem csak elsősorban kordokumentumként izgalmas: vérbő és szórakoztató exploitation-mozi, melyből nem mellékesen játszi könnyedséggel levezethetők a korszak és a műfaj olyan vadhajtásai, mint például a vidám és napfényes naziploitation-mozik. (SL)

7. Éjféli expressz (Alan Parker, 1978)

Megtörtént eseten alapul Parker filmje: egy bizonyos Billy Hayes 1970-ben jó ötletnek találta, hogy kicsempésszen pár kiló hasist Törökországból, de még a repülőre sem jutott fel. Először négy évet kapott, majd példa statuálás céljából életfogytigra ítélték.’75-ben megszökött, odahaza könyvet írt élményeiről Éjféli expressz címmel - Oliver Stone filmre adaptálta, Alan Parker pedig megrendezte. Az eredmény: nagy siker és két Oscar Amerikában, botrány Törökországban. Maga Hayes is azt nyilatkozta később (mint itt egy török újságírónak), hogy meghamisították a könyvét, és a törököket túlságosan egyoldalúan ábrázolták – 2004-ben végül Stone is elnézést kért. Mint fikció azonban az Éjféli expressz remekül működik, hihetően ábrázolja a főhős lassú begolyózását, amely egy Alan Parker specialitásnak számító extázisjelenetben csúcsosodik ki. Maga a helyszín se épp egy szokványos börtön: inkább hasonlít egy ópiumbarlanggal keresztezett bazárra, mint fegyházra, csak épp árusok helyett villogó szemű, szadista török fegyőrökkel. (BS)

8. Szökés Alcatrazból (Don Siegel, 1979)

Az Alcatrazból (közkeletű nevén: a Szikla) lehetetlen volt megszökni. Soha senkinek nem sikerült, legalábbis bizonyíthatóan. Egyetlen esetben merül csak fel a kétség lehetősége, amikor Frank Morris és társai tűntek el a börtönszigetről 1962 júniusában. Mivel a fegyencek sem élve, sem holtan nem kerültek elő azóta sem, egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel jártak. A meglévő adatok alapján nem valószínű, hogy Morrisék túlélték az éjjeli tutajozást, de a bizonytalanság már elég volt ahhoz, hogy a szökési kísérlet legendává váljon. Don Siegel és Clint Eastwood utolsó közös filmje a páros korábbi remekműveihez hasonlóan realista stílusban és célratörően, mégis valamiféle jól leplezett érzékenységgel tárgyalja a témát, azaz hogy milyen volt az élet a Sziklán, és hogyan oldotta meg néhány elszánt rab a szökés előkészítését. Eastwood meggyőzően hozza a karaktert, akit lassan 50 éve folyamatosan alakít, de remek formában vannak a mellékszerepekben látható karakterszínészek is (Patrick McGoohan, Roberts Blossom, Jack Thibeau, Fred Ward és a debütáló Danny Glover). A több börtönfilmet is jegyző Siegel a rendezői székben bravúros teljesítményt nyújt: szentimentalizmus, a bűnözők megsajnáltatása nélkül teszi átélhetővé a bezártságot és szigort, ráadásul elkerüli az egyértelmű happy endet, ami idézőjelbe tette volna az egész filmet. A Szökés Alcatrazból így nem pusztán mestermű és a műfaj egyik klasszikusa, de egy kiváló direktor utolsó igazán jól sikerült munkája is. (OD)

9. Dutyi dili (Sidney Poitier, 1980)

Az Oscar-díjas színész, Sidney Poitier rendezőként sem a börtönviszonyok, sem a börtönfilmes alműfaj megreformálását nem tűzte célul ezzel a népszerű és elismert vígjátékkal, amely először biztosított teljesen azonos lehetőséget a vásznon Gene Wildernek és Richard Pryornak (az 1976-os Száguldás gyilkoságokkalban a fekete komikus szerepe még valamelyeset szerényebb volt kollégájáéhoz képest). Bruce Jay Friedman humorista minden bizonnyal ügyes, ám nem különösebben ambiciózus forgatókönyvének egyetlen célja a néző szórakoztatása lehetett, amit a kész mozi maradéktalanul teljesített is, hála a legjobb formájukat hozó komikusok tökéletes összjátékának, a kevésbé mozgalmas jeleneteket is feldobó magánszámoknak és improvizációknak, valamint az asszisztenciát biztosító kivételesen tehetséges karakterszínészeknek. A politikai korrektséget és néhány vaskosabb poént ugyan számon lehet kérni az alkotókon, de felesleges. A négy éve elhunyt Pryor és a mára csak íróként aktív Wilder négy komédiát jegyzett közösen (ha nem számoljuk a Fényes nyergeket, amelyben Pryor csak íróként közreműködött), ezek közül talán a Dutyi dili örvendezteti leggyakrabban nevetéssel a nézőt. Ráadásul kivételesen nincs miért kárhoztatni a fordítókat sem: a hazai cím nem egy erőltetett magyarítási kísérlet eredménye, a több ezer egyéb „dilivel” ellentétben ennek van köze a filmhez és az eredeti címhez is (a „stir crazy” az angolszász szlengben a helyhez kötött emberek nyugtalanságára utal). (OD)

10. Prison (Renny Harlin, 1988)

A Cliffhanger, a Még drágább az életed vagy a Ford Fairlane kalandjai mellett a Prison az egyik legékesebb bizonyítéka annak, hogy Renny Harlin a kilencvenes évek fordulójának egyik legígéretesebb kismestere volt – az már más kérdés, hogy az új évezredre (nagyjából a Háborgó mélység utánra) mi maradt ebből az ígéretből. A nyolcvanas évek izgalmas műfajkeverékeihez – lásd az etalonnak számító Alkonytájt esetét a westernnel és a vámpírfilmmel – hasonlóan a Prison is két klasszikus műfajt ereszt egymásnak, ütős halálnemekben gazdag kísértetsztoriba oltva egy börtönlázadás történetét. A zsáner szabályainak megfelelően időzített bombaként ketyegő, újra megnyitott börtön vibráló feszültségét ezúttal egy bosszúszomjas szellem ténykedése is nagyban növeli, miközben Harlinnak és forgatókönyvíró-társainak szinte tökéletesen sikerült egymásba olvasztania a két műfaji séma dramaturgiai ívét, a fordulópontokat életre kelő géppuskákkal és gyilkos szögesdrótokkal pörgetve fel. A Prison igazi ínyencfalat a videótéka leghátsó polcáról, ami egyrészt előrevetíti a műfaj zombikkal dúsított verzióit (Dead Men Walking, Reanimátor 3), másrészt pedig jóval merészebb alkotás, mint mondjuk a Ments meg, uram! fantasztikummal dúsított verziójának is tekinthető A halálsoron – és nem csak azért, mert Tom Hanks helyett Viggo Mortensen a főszereplője. (SL)

11. Ricky története (Ngai Kai Lam, 1991)

Bár összeállításunkban található néhány meglepő műfajkereszteződés, a mangából adaptált, hongkongi-japán The Story of Ricky-nél aligha létezik bizarrabb mozgóképes szörnyszülött. Mintha Takashi Miike úgy döntött volna, harcművészeti filmet készít börtönkörnyezetben a fiatal Peter Jackson és Sam Raimi trükkmesteri segédletével, Stephen Chow forgatókönyvéből. A történet elején új foglyok érkeznek a helyszínül szolgáló börtönbe – ez eddig egy teljesen szokványos kezdés. Kiderül azonban, hogy egyikük, Riki-Oh természetfeletti erővel bír, bárkit fel tud puszta kézzel koncolni – szó szerint. Hősünk ennek ellenére szelíd ember, csak akkor lép akcióba, amikor a börtön vezetőségével összefonódott helyi kiskirályok kegyetlenkedni kezdenek a gyengébb rabokkal. A játékidő nagy részét kitevő ultrabrutális és akrobatikus henteléseket a rendező látszólagos komolysággal vezényli le, de oly mértékben túlozza el az erőszakot (és a szentimentális flashbackeket is), hogy lehetetlen nem paródiaként tekinteni a filmre. „Gore epic” – írja róla az IMDb egyik kommentelője, és ennél találóbban nem is lehetne jellemezni. (BS)

12. A remény rabjai (Frank Darabont, 1994)

Frank Darabont első mozifilmje előbb méltatlanul alul-, idővel pedig már a kelleténél is túl lett értékelve, holott az igazság ezúttal is valahol középen rejtezik: A remény rabjai nem minden idők legjobb filmje (amint azt számos lista és rangsor is állítja), de a valaha készült legjobb börtöndrámák, valamint a (kevés) kifejezetten jól sikerült Stephen King-adaptációk körében megkérdőjelezhetetlen, mondhatni „szökésbiztos” helye van. A hét Oscar-díjra jelölt film, ha nehezen is, de végül megtalálta az utat a közönséghez. A fiatal rendező-forgatókönyvíró meglepő magabiztossággal és nagyszerű arányérzékkel dolgozta fel a horror-király hatásos (és horror-mentes) kisregényét (Rita Hayworth and Shawshank Redemption) – mely a kétszeres életfogytiglanra ítélt bankár börtönkarrierjét, rabtársával való barátságát és mesés, aprólékosan kidolgozott szabadulását járja körül –, részlet- és érzelemgazdag alkotása így még epikus hosszúsága ellenére is lebilincselően izgalmas, fordulatos darab. Roger Deakins (Nem vénnek való vidék) operatőr ezúttal is remekel, ahogy a két főszereplő, Tim Robbins (Andy Dufresne) és Morgan Freeman (’Red’) letisztult játékára sem lehet panasz. (KCS)