A félresikerült prehistorikus kitérő (I. e. 10 000) után Roland Emmerich visszatért a kaptafához, és a Holnapután sikerét megismétlendő újra nekilátott, hogy elpusztítsa a világot, A „miért” az öt évvel ezelőtti, meglehetősen környezettudatos apokalipszisnél is banálisabb, intelligenciában valahol A mag alapötlete tájékán: a hipergyorsan bekövetkező jégkorszak vagy a Föld hirtelen megálló magja helyett ezúttal egy minden eddiginél nagyobb napkitörés a ludas, melynek hatására – néhány áttéttel – planétánk tektonikus lemezei heveny mozgolódásba kezdenek. Még csak hibáztatni sem lehet senkit: a maják előre megmondták, a kérdés csupán az, hogy vajon meg lehet-e úszni az emberi civilizáció végét, és ha igen, milyen áron.

Amíg nem akar több lenni kellemesen üres és legalább ennyire drága látványfilmnél, a 2012 tökéletesen működik. Szereplői és a katasztrófán túli konfliktusai a szokásos sablonok szerint működnek (John Cusack elvált, sikertelen, de mindazonáltal szeretetreméltó sci-fi író, aki volt feleségével, annak új férjével és két gyermekével próbál túlélni; rajtuk kívül megkapjuk a lelkiismeretes tudós, a kíméletlenül pragmatikus politikus és a mélyen emberi amerikai elnök sosem látott figuráját, számos hasonlóan eredeti rokonnal és ismerőssel), de mivel elsősorban a pusztulás attrakciója a lényeg, a rutinkarakterek hibátlanul betöltik funkciójukat. A szimpatikusnak szánt mellékszeplők halála ugyanolyan szempillantás alatt lezajlik, mint a milliárdos embertömegé, és mivel a holttestek látványa már túlzottan megrázó volna, azokat a legritkább esetben látjuk. Így a 2012 első fele fejedelmi, minden felesleges drámától mentes, bár nem túl eredeti szórakozást nyújthat mindazoknak, akik a következő Michael Bay-film előtt is szeretnének gyönyörködni a porig rombolt műemlékek és turistalátványosságok képeiben, miközben a hősöket egyenes vonalban terjedő fagy helyett most éppen hirtelen nyílt törésvonalak kergetik.

De nagyjából bő másfél óra alatt Emmerich ellövi az összes puskaporát, és miután kifogy a a romba dönthető épületekből és a Boscht idéző tablóképeken mélybe hulló nagyvárosokból, megpróbált némi tanulságot is beleszuszakolni filmjébe – teljesen feleslegesen. A világvége által felvetett morális problémák – „milyen rettenetesen igazságtalan, hogy a gazdagoknak több esélyük van a túlélésre” – túl nagy falatnak bizonyulnak számára, és a legolcsóbb riposztok felmondásán – „legyünk humánusak és segítsünk egymásnak” – illetve a legromlottabbak megbüntetésén túl sokat nem tud hozzájuk tenni. A civilizáció pusztulásából következő kérdéseket egyes szériák – mint a csúfos véget ért Jericho vagy a képregény-fronton etalonnak számító The Walking Dead – már sokkal árnyaltabb és izgalmasabb módon körbejárták, így Emmerich kataklizma utáni lábjegyzetei elsősorban egy olyan óvodás bűnbánó monológjainak hatnak, aki szétrugdalta a szomszéd homokvárát és most kénytelen mindenki előtt mea culpázni.

Főképp kínos utolsó harmadának köszönhetően a 2012 távol marad attól, hogy az évtized egyik legnépszerűbb tematikájának etalonja legyen. A gazdasági világválság, a már standardá vált ökológiai problémák és társaik vélhetően a továbbiakban is kiváló táptalajt nyújtanak a világvége-filmeknek (lásd a már említetteken túl Az eseménytől a Képleten és az Amikor megállt a Földön át a zombifilm-reneszánszig), és Emmerich legújabb munkája csupán egy a trend képviselői közül. Bár kétségtelen, hogy az egyik leglátványosabb.