Az idős ember a kommersz tv aspektusából nézve amolyan se hús, se hal, már ami felhasználhatóságát illeti. Nemcsak a kozmetikai műtétekhez vezető kapudrogok: a pro-lifting antiage formulák és egyebek modern varázslata pattan le árkokkal teli arcáról, de nem érti az általános műsorvezetői pörgést és az önnön pörgetettségéből fakadó zsír fílinget sem; mert mondjuk nem pörögni akar, hanem simán számot vetni, és mint ilyen, a halhatatlanságot sugalló kommersz tv szemében nemcsak érdektelen és dögunalmas, hanem egyenesen ellenséges létforma is. De legalábbis ő a tévénézők népes faunájának afféle morc sündisznója – akinek, tudjuk, nem annyira kedvetlensége, mint inkább alkata okán kötelező távol maradnia a nagy összeborulásoktól.

Az idős ember nem különösebben dobja az ívet, sőt a pörgést mint időfajtát ne adj’ isten üresnek véli, a pörgetettséget meg eléggé kiüresítőnek.
Egyébként is: életkorából kifolyólag egyenesen mániája az űrtől, a semmitől való félelem, vagy legalábbis az azzal való furi molyolás, ami aztán már tényleg totál inkompatibilissé teszi az összes öröm-tévéműsorral. A Fa Nyugtató Tusfürdő  mint a legfőbb létkérdések centrális megoldása, és a töprengés a végrendelet szövegén két összeegyeztethetetlenül különböző nyelv és világ. Míg a 19 éves néző képes hinni a reklámok, valamint a (mintegy mellékesen) közéjük biggyesztett egyéb mozgóképfajták, filmek, sorozatok, show-k – alapvetően öröklétet sugalló – szupervitalitásában, az idős ember uncool élettapasztalattól tüskés: nem feltétlenül gondolja, hogy a nagy dolgok a Mónika show világot jelentő deszkáin oldódnak meg (és azt sem, hogy megoldódnak egyáltalán), sőt, felőle nem kell az időjárás-jelentésbe sem standup comedyvel, a délutáni főzőműsorba meg softpornóval belehatolni. (Arról nem is beszélve, hogy mire tisztességesen megírna egy sms-t, réges régen vége van a becélzott műsornak; nemcsak a buszról marad le tehát szegény, hanem az sms-küldésről mint intézményről, sőt, így magáról az [ön]produkcióról is.)
Az idős ember, korszerűtlen szocializációjával, az Istennek se képes függővé válni, vagyis a televízió stabil üzemanyagává magasztosulni.

Ha mégis feltűnik valamely tévéműsorban, akkor azt csak (például) kvázi-fiatalosan, fekete bőrnadrágba cipőkanalazva – tehát mint bohóc –, vagy a lemaradottság és az elszigetelődés rettegett kettősének übermetaforájaként teszi. Bohóc: egy szendvicseket forgalmazó gyorsétterem reklámjában egy idős ázsiai asszony fölfal egy ötdollárost; az, hogy miért tette, csak a képsor végsőkig visszatartott kommentárjából derül ki, az idős nénit (értsd: nyanyát) csak az menti meg ímmel-ámmal a végőrült bélyegétől, más semmi. Egy másik, energiaitalt fényező spotban pedig két kigyúrt alakot ver széjjel egy liftben a csodalétől rapid felpörgött öreg néni. Ezekben a reklámokban az idős ember vagy úgy jelenik meg, mint természetes élőhelyéből kiszakított kvázi-idegen létforma, egy tütüszoknyás, balettozó mammut, vagy egyenesen a konszenzuális valóságból hanyatt kizuhant csőbolondként, mint Unidentified Dying Object, aki annyira hülye, hogy még azt se tudja rendesen kimondani, hogy Royal Bacon Sajtos McMenü.
A képernyőn feltűnő idős ember mint idős ember a halandóság „dinamikus szobraként” teljesen ellentétes a kommerszmédia minden szándékával (önfeledtség, életöröm, szórakozás, öröklét-érzet sugárzása).

A jelen pillanatban hivatalos előrejelzések szerint a 30 évesek száma hazánkban 2017-re a mainak 25%-ával lesz kevesebb, 2027-re pedig 38%-kal. Mindezekkel paralel növekszik az idősek száma: míg 2007-ben 85 664 hetvenéves volt, addig 2017-re ez a szám 91 991-re, 2027-re pedig 121 778-ra fog emelkedni – vagyis a növekedés 42%-os lesz. Magyarán öregedünk, mint állat, mint atom.

S végül csírák leszünk mi is.


Kapcsolódó cikkek az augusztusi Filmvilágban:

Kemenes Tamás -  Virtuális viszonyok (A tévé mint családtag)
Schreiber András - Hurrá, nyaralunk? (Tévénemzedék)