Filmvilág blog

10 olyan film, amely a magyar mozikból kimaradt

Forgalmazóra várva

2009. június 29. - filmvilág

Sokszor meglehetősen nehéz eligazodni a hazai filmforgalmazók döntésein: mostanában gyakran előfordul, hogy megvásárolnak egy filmet, kitűzik a premier dátumát, majd meggondolják magukat és csak DVD-n mutatják be az alkotást. Ez a jobbik eset, a rosszabb, amikor fontos filmek nyomtalanul sikkadnak el, és semmilyen formában nem kerülnek a hazai nézők elé (a fájlcserélők adta lehetőséget most ne vegyük számításba.) A célunk természetesen nem a forgalmazók pellengérre állítása, nincsenek ugyanis könnyű helyzetben, szűk a hazai piac, és a válság sem csengett még le, szeretnénk viszont bemutatni 10 olyan filmet az elmúlt néhány évből, amelyek méltatlanul maradtak ki a mozikból. A válogatás ad-hoc jellegű, nem szelektáltunk sem műfaj, sem stílus alapján, leginkább a személyes kedvenceinket gyűjtöttük össze. (A cikket az [origo] hasonló összeállítása ihlette.)

Érdekelne bennünket az is, hogy olvasóink mely filmeket hiányolják a magyar mozikból.
 

1. Eden Lake (2008, James Watkins)

Az elsőfilmes rendező szerzői munkája ékesen bizonyítja, miért érdemesebb figyelmezni az európai horror scene kreatív törekvéseit, mint az Atlanti-óceán túlpartján folyó recycling- rebooting tébolyt. Anglia filmesei menetrendszerűen szállítják az elsőrangú survival horrort: a 2005-ös Barlang (Neil Marshall) és a 2006-os Wilderness (Michael J. Bassett) után ismét itt egy menő low budget film, amely birtokolja a zsáner tiszta esszenciáját, és képes következetesen megvalósítani egy erős szerzői koncepciót. 

Fiatal pár (Kelly Reilly, Michael Fassbender) érkezik egy romantikus hétvégére az Éden-tó partjára. Röviddel a sátorverés után jelentéktelennek tűnő súrlódás keletkezik köztük és egy tinédzserekből álló, nem túlzottan bizalomgerjesztő csürhe között. Már az expozícióban kiderül, hogy az elfajzott ifjak konfliktuskezelési képessége a nullánál is satnyább, képtelenek a normális kommunikációra és a kooperációra; individuális szinten oly sokszor megalázták és kicsinálták őket, hogy csoportba verődve mérlegelés nélkül hajlandók a legvégsőkig is elmenni, kiváltképpen akkor, ha felnőttekkel állnak szemben és túlerőt élveznek. A konfliktus egyre jobban elfajul, majd erőszakba, utóbb kíméletlen embervadászatba torkollik – egy véres és tökéletesen értelmetlen háború veszi kezdetét, amelyből senki sem szállhat ki győztesen. 


 

Az Eden Lake letaglózó ereje a kemény realizmusban, a tinédzserszínészek hiteles alakításában, a jól építkező dramaturgiában rejlik (amelynek lezárása úgy brutális és provokatív, hogy simán illeszkedik a cselekmény természetes folyásához), s mint minden komoly horror, társadalomkritikai vonalon is keményen odaszól – már ha valaki hajlandó figyelmezni a mozi tágasabb kontextusát. James Watkins azonban nem csupán a műfaj híveit képes megszólítani, de a kezdő filmcsinálóknak is komoly példát szolgáltat: abban az esetben, ha adott a megfelelő forgatókönyv, az attitűd, a józan belátás és a bátorság, a korlátolt költségvetés sem lehet akadálya egy emlékezetes zsánerfilm elkészítésének. Bizony megeshet, hogy nem a túlburjánzó víziók, a mániákus farigcsálás és az agyonkomplikált dramaturgia, hanem a biztos kézzel, okosan kivitelezett high-concept film hozza meg a sikert. (Géczi Zoltán)
 

2. The Wackness (2008, Jonathan Levin) 

Jonathan Levin a tökéletesen jelentéktelen All the Boys Love Mandy Lane (2006) után egy ragyogó szerzői filmet készített, amely könnyedén átfordulhatott volna holmi ásatag generációs drámába, a kifinomult forgatókönyv, az összeszedett direktori munka és a pazar színészi játék üdvös hatására mégis az A-kategóriás produkciók közé emelkedett. 

A The Wackness-ben egy midlife crisisben szenvedő pszichiáter (Ben Kingsley) konfrontálódik egy kamaszkori válsággal küszködő drogdealerrel (Josh Peck), aki a rehabilitációs program szigora miatt fanyalodott rá a rendszeres vizitációkra. A megállapodott, stabil reputációval és prosperáló klientúrával bíró Dr. Squires és a zavart, helyét a felnőtt társadalomban sehogy sem találó Luke Shapiro látszólag homlokegyenest különböznek egymástól. A pszichiáter David Bowie, Pink Floyd, Grateful Dead, Brahms, Haydn zenéjét hallgatja, míg kezeltje nyakig merül az undergroundból a mainstream felé törekvő hip-hop műfajába. Válogatáskazettákat készítenek egymásnak, közösen eldurrantanak egy-két rakétát, s ami a legfontosabb: elkezdenek valóban őszintén beszélni a másikhoz álmaikról, félelmeikről, kudarcaikról és gyér számú sikereikről. 

A The Wackness már-már gyanúsan csendes és visszafogott, kevés eszközzel dolgozó film, mégis szemléletesen példázza, milyen fontos a generációk közötti párbeszéd, a meghallgatás és a megértés szándéka, s hogy a társadalmi státusz, a kor és az életmód különbözőségei még korántsem eredményeznek kezelhetetlen ellentéteket két ember között. Mindemellett az is kiderül belőle, miért tiszteljük klasszisként Ben Kingsley-t, miért lehet imádni Famke Janssent, s miért tartozik az amerikai színészszakszervezet legígéretesebb Benjáminjai közé Josh Peck. (Géczi Zoltán)
 

3. Bug (2007, William Friedkin)

Öreg mester nem vén mester. A most 74 éves William Friedkin, az Új-Hollywood-i wunderkindek első fecskéje a hetvenes években hozta össze négy remekműből álló sorozatát (Fiúk a csapatból, A francia kapcsolat, Az ördögűző, A félelem ára), amelyből a középső kettő kritikai és kasszasikerben egyaránt részesült, ám alkotójuk se előtte, se azóta nem dolgozott ennyire következetesen magas színvonalon. Akár jó film került ki a kezei alól (Élni és meghalni Los Angelesben, 12 dühös ember-remake), akár gyengébb (Jade), akár beértek a művei az eltelt évek során (Portyán), akár nem (Sátáni megszállottság), a nézők és a szakma már nem kényeztette el. A 71-be lépő Friedkin 2006-ban megrázta magát és lement kutyába, hogy korábbi, felemás stúdiófilmjeinek büféköltségéből leforgassa kései korszakának kompromisszummentes remekművét, a Bugot (Poloska), amely nem csak a közönségét találta meg (a befektetett költségek kétszeresét hozta mostanáig), de még a kritikusok jóindulatát is kiérdemelte, Roger Ebert elragadtatott kritikájától a Cannes-i FIPRESCI elismerésig.


A Pulitzer-díjas Tracy Letts darabja a kilencvenes évek közepe óta semmit sem veszített aktualitásából, sőt, a 9/11 sokkjának köszönhetően a drogos white trash nő (Ashley Judd) és a rovarokat vizionáló veterán (Michael Shannon) története időszerűbb mint valaha. A bizonyos fokig David lynch látomásos fekete komédiáira emlékeztető mozi lassan építkezik, nagyjából azonos időt engedve a torz szerelem mindkét alanyának. E hagyományos műfaji kategóriákat meghaladó alkotás igazi többszörnézős darab, a kiváló színészeknek, Friedkin értő rendezésének, az elsőosztályú vágásnak, a hatásos alapanyagnak, az egyszerre naturalista, színpadias és elvont hangulatnak köszönhetően a sokadik megtekintéskor is képes meglepetést okozni. Ínyenceknek kötelező. (Orosdy Dániel)
 

4. The Brøken (Sean Ellis, 2008)

Túlzás volna azt állítani, hogy a 2006-ban indult After Dark Horrorfesten (más néven: 8 Films To Die For) bemutatott alkotások igazi vérfrissítést hoztak volna a műfajba. Az After Dark Films forgalmazócég címei közül kikerülő mozik – annak ellenére, hogy elsősorban fiatal, független rendezők munkáiról van szó – a legtöbb esetben bevett horrortoposzok unalmas és középszerű utánérzései (A halál után, Dark Ride), s csak ritkán csúszik be egy-egy korántsem tökéletes, de legalább félig-meddig eredeti ötlet, mint például a The Hamiltons vámpírcsaládról szóló kvázi-kamaradrámája. (S még nem beszéltünk az olyan izgalmas, de végképp elbaltázott ötletekről, mint az ígéretesen induló Esély a halálra vagy az emlékezetes paródia lehetőségével kecsegtető The Gravedancers. Csak a teljesség kedvéért: az After Dark Films olyan kiválóságokat is forgalmazott a tengerentúlon, mint a Csuklónyiszálók vagy a Frontière(s)).


A nagyjátékfilmek világába saját kisfilmjének remake-jével (Cashback) belépett Sean Ellis második egészestés mozija az idén januárban harmadik alkalommal rendezett fesztivál egyik legeredetibb dobása volt: hideglelős doppelganger-sztorija egyesíti a 1977-es Testrablók támadásának és a Nicolas Roeg-féle Ne nézz vissza erényeit, miközben a nem túl fényesre sikeredett Tükrök után a tematika iránti bizalmat is visszanyeri a nézőktől. Erős alakítások – egy mellékszerep erejéig a főképp a Sírhant művekből ismert Richard Jenkins-t is sikerült megszerezni, aki A látogató után ismét zseniálisan hozza az elidegenedett nagyvárosi értelmiségit –, egyszerre rideg és rémálomszerű, torokszorító atmoszféra, és számtalan szétrobbanó tükör. Minden, ami egy pályája elején álló, független filmrendezőtől elvárható – és talán valamivel több is. (Sepsi László)

5. The Guitar (Amy Redford, 2008)

Kezdjük bulvárosan: Robert Redford lánya belevágott a filmrendezésbe. Az eddig elsősorban független filmekben és tévésorozatokban színészkedő Amy Redford rendezői debütálása kiállja az összehasonlítást a legközelebbi asszociációt jelentő Sofia Coppolával: az Öngyilkos szüzekhez hasonlóan a The Guitar sem hibátlan, de komoly tehetségről árulkodó alkotás.

A felütés hasonló a szintén női rendező kezei közül kikerült Az élet nélkülemhez: a The Guitar hősnőjénél halálos betegséget diagnosztizálnak, de mielőtt megkezdhetné számvetését eddigi életével, annak maradéka is összeomlik. Munkahelyéről kirúgják, pocsolyameleg párkapcsolatának vége szakad, s így ahelyett, hogy régi számláit kezdené rendezni, inkább újakat nyit – szó szerint. Hitelből – amit ugye halála után már úgysem kell visszafizetnie, mily finom reflexió ez a világválság okaira – elkezdi megvalósítani álmait, többek közt vesz egy gitárt. Meg amit még a szeme megkíván: az eddig beteljesületlen álmok az egész-nap-meztelenül-heverészek toposzától terjednek számtalan luxuscikken át egy tüzes édeshármasig.

Redford filmje szerencsés módon nem veszi magát oly halálosan komolyan, mint azt az életem-utolsó-napjai-tematika (lásd még: A bakancslista) képviselőitől megszokhattuk. A hősnő önfelfedezését rendre halovány idézőjelek tarkítják, kezdve az expasi elrajzolt alakjától a disszonáns gitárjátékon át az álomszerű befejezés duplafenekű tanulságáig, ezzel bizonyítva, hogy a rendezőnő kikerülte az elsőfilmesek egyik legnagyobb buktatóját, és sikerült némi távolságot tartania saját kinyilatkoztatásától. (Sepsi László)
 

6. The Nines (John August, 2007)

John August író (Nyomás, Nagy Hal) első filmjét egyfajta terápiaként írta az elhatalmasodó World of Warcraft-addikciója miatt - az utolsó jelenetekig képtelenség is dekódolni. Három különböző történet, de ugyanazokkal a színészekkel: a főszerepben háromszor Ryan Reynolds, egyszer, mint egy mentálisan instabil színész, másodszor, mint egy neurotikus sorozatíró, harmadszorra pedig mint egy számítógépes-játék tervezője. A sztorik kapcsolódnak egymáshoz ugyan, de egyre bizarrabb és bizarrabb szálakkal: a The Nines thriller/horror hibridként indul, a középső harmada improvizált drámába hajlik, majd fantasztikus filmként ér véget, egy olyan befejezésel, amit mindenki hideglelősnek fog találni, aki napokat töltött el azzal, hogy tökéletesre trenírozza Sims-karakterét. Kevés film foglalkozott ennyire személyesen a teremtés és a virtuális valóságok törékeny viszonyával. (Klág Dávid)


7. The Bridge (Eric Steel, 2006)

A Golden Gate-híd nappal. Egy figura céltalanul sétál a korlát mellett. Körbenéz. Nem jön senki. Felmászik a korlátra és leveti magát a mélybe.

Így kezdődik Eric Steel dokumentumfilmje, ami hideg csenddel térképezi fel a San Fransisco-öböl felett húzódó hidat és az onnan leugró öngyilkos-jelölteket. Steel két évig filmezte a hidat, átlagosan tizenöt naponta ugrott valaki. Félelmetes érzés látni, ahogy a totálokban néhol apró csobbanásokat után fodrot vet a víz, és belegondolni, hogy nem egy követ dobott valaki a vízbe, hanem a saját testét. Habár a The Bridge úgy hangzik, mint egy borzalmas snuff-mozi természetfilmbe csomagolva (a rendezőnek egyébként ezt a vádat többször is el kellett hárítania, itt és itt található vele egy kétrészes interjú), Steel felkutatja a hátul hagyott családokat és barátokat és egy esetben egy túlélőt is. "Amint leugrottam arra gondoltam: hát én teljesen hülye vagyok! Én élni akarok!" Minden morbid eleme és melankolikus hangulata ellenére a The Bridge az élet mellett teszi le a voksát, mégha néhol automata kamerák rideg tekintetével is vizsgálja azt. (Klág Dávid)


8. My friend & his wife (Shin Dong-il, 2006)

A dél-koreai nemzetiségű Shin Dong-il ellen jószerivel minden összeesküdött: hiába rendezett két kiemelkedő nagyjátékfilmet (Host & Guest, My friend & his wife), alkotásai elhasaltak a  mozikasszáknál, érdemi publicitás hiányában pedig a DVD-kiadások sem jutottak el kellő mennyiségű nézőhöz. Méregerős, karakterközpontú munkái márpedig jóval többet érdemelnek ennél, a My friend & his wife példának okáért valamennyi regiszteren mesterien játszik: bensőséges, háromszereplős kamaradráma, amely egy családcentrikus, áldozatkész szakács, annak fodrász felesége és egy kőgazdag, törtető bróker egymáshoz fűződő kapcsolatát mutatja be, a téma egyszerűségéhez idomuló puritán formában. A játékidő első felében a sorkatonaság alatt örök barátságot fogadó két férfi mindennapi életéről kapunk részletes képet, egy szerencsétlen tragédia azonban derékba töri a házaspár életét, és felforgatja a triumvirátus egymáshoz fűződő kapcsolatát: a szakács börtönbe vonul a bróker helyett, a tőzsdei üzletkötő pedig viszonyt kezd legjobb barátja feleségével. Shin mindent ráhagy a három nagyszerűen teljesítő színészember dinamikájára; súlyos morális kérdésekről értekező, allegorikus története letaglózó erejű látlelet az emberi természetről. (Teszár Dávid)


9. Mind game (Masaaki Yuasa, 2004)

A Studio 4C a kísérleti animáció egyik nippon fellegvára, korántsem véletlen hát, hogy az anime médiumának egyik legragyogóbb kreatív elméje, Masaaki Yuasa (Kemonozume, Kaiba) itt rendezte első egészestés rajzfilmjét. A Mind game, miként azt a neve is jelzi, par excellence pszichotróp agymenés, egy gigantikus trip, amely mind a történetszövés, mind pedig a képi világ tekintetében tartózkodik a bevett szabályok alkalmazásától. 2D keveredik a 3D-vel, a szkeccsszerű, szálkás alakok ábrázata helyébe gyakorta a szinkronszínészek valódi arcai applikálódnak az ún. rotoszkópos technika segítségével (vö. Linklater: Az élet nyomában, Kamera által homályosan), illetőleg egy absztrakt festett animációs betéttel is megtisztel minket a rendező: ezek után már az sem meglepő, ha a mangarajzoló főhős dicstelen halála után egy alakváltó istennel értekezik, és lehetősége nyílik visszamenni az időben, hogy megváltoztathassa a sorsát, leszámoljon a gengszterekkel és egy autós üldözést követően egy bálna gyomrában kössön ki gyerekkori szerelme, annak nővére és egy modernkori Jónás mellett. Yuasa páratlan szerzői invencióval használja ki az animációs filmben rejlő lehetőségeit, munkája ötlet- és humorsziporkák olyan ellenállhatatlan egyvelege, amely okán a Mind game joggal nevezhető az új évezred leginkább előremutató experimentális rajzfilmprodukciójának. (Teszár Dávid) 


10. Kell egy dobos!
(Ken Mortier, 2007)

A flamand Ken Mortier debütfilmje némileg kilóg a listáról, lévén, hogy a 2007-es Titanic-on illetve a 2008-as flamand-holland kulturális fesztivál alkalmával már láthatta egy maroknyi néző. Aligha csodálkozhatunk viszont, hogy egyetlen forgalmazó sem érezte magát elég vakmerőnek ahhoz, hogy a szélesebb közönség elé tárja a filmet. A Kell egy dobos! ugyanis olyannyira morbid, cinikus és gonosz mozgókép, hogy mellette Haneke vagy Lars von Trier aktuális botrányfilmje csupán délutáni matinénak tűnhet. A kritika egy része a belga Trainspotting címkéjét ragasztotta az alkotásra, annyiban mindenképpen jogosan, hogy Mortier is virtuóz módon emeli be a klipesztétikát filmjébe, és szereplői is hasonlóképpen deprivált alakok. A munkásosztálybéli főhősök amatőr punk-rock zenészek, akik a testi-lelki devianciák változatos formáit hordozzák: a gitáros süket, a basszusgitáros fél karjára béna, az énekes pedig beszédhibás, emellett gyakorló pszichopata, aki hobbiból nőket erőszakol és öl meg. A három jó barát, hogy hogynem, úgy dönt, hogy zenekaruk dobosának az ország legismertebb sztáríróját kérik fel. Dries rábólint a bizarr trió felkérésére, örömmel merül le a testi-lelki szegények poklába, ahol egyféle szociálpszichológia kísérletbe kezd. De nem csupán tanulmányozza, provokálja is alanyait, úgy tekint rájuk, mint a társadalom értéktelen, eldobható selejtjeire.

Mortier filmje nem csak az explicit erőszak és szexualitás ábrázolásával nyújt sokkoló élményt, hanem azzal is, hogy minden politikai korrektséget félredobva, a film összes szereplőjét kisszerű, szánalmas véglénynek ábrázolja. Hasonlóan tabudöntögető és polgárpukkasztó témákkal, illetve megközelítéssel legfeljebb Dusan Makavejev, Todd Solondz vagy Chuck Palahniuk munkásságában találkozhatunk. A Kell egy dobos! megtekintése garantáltan felkavaró élmény, de többek közt az ilyen élményekért is járunk moziba. Vagyis: járnánk. (Baski Sándor)
 

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr521136383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

droidkiller 2009.06.29. 09:28:37

jó kis lista! eden lake alap, de nálam az Inside is beférne vagy a Frontieres vagy az Időbűnök. és jó lenne több hongkongi akciófilmet is látni, de mondhatnám a koreai Hostot is, ami nálunk csak dvdn(?) jött ki, pedig annak aztán tényleg moziban lett volna a helye

Sergő Z. András 2009.06.29. 09:34:25

Ideírhatnánk a Titanic filmjeinek 80 %-át. Mennyi jó skandináv film marad ismeretlen a szélesebb közösség előtt! Már ha érdekelné őket. Ezek még a filecserélő oldalakon sincsenek..

droidkiller 2009.06.29. 09:51:44

@ryzsyblog: elég sok skandináv film fent van a pirate bayen, de amúgy igazad van, a jöhetnének a jóféle svéd krimik

VVega · https://debugme.eu/ 2009.06.29. 10:39:56

Az Eden Lake nálam nem ütött akkorát, mint a nagy átlagnál, de a Bug, a Broken és a Nines jöhet. Köszi az ajánlót :)

Angyalosi Ádám · http://aeonflux.blog.hu 2009.06.29. 11:13:33

Eden Lake nagyon jó, Ex Drummer pedig fantasztikus, a Nines szerepeltetésén viszont kissé meglepődtem. szerintem egy teljesen üres, csak a csattanóra kihegyezett mindfuck, nincs benne semmi kohézió.

További filmek:
Hunger - az elsőfilmes Steve McQueen néhol túlzottan hatásvadász, de helyenként mesteri húzásokat felvonultató drámája, mely egy vágás nélküli 16 perces snitt köré épül. (azt hiszem, titanicon volt)

Fanboys - ezt a döntést mondjuk nem vitatom, valószínűleg öngyilkosság lenne bármelyik forgalmazó részéről, de Star Wars rajongóknak/kedvelőknek tilos kihagyni, minden percre jut egy fergeteges inside joke.

Redbelt - David Mamet legutóbbi rendezése a téma és az ezerszer látott sztori ellenére is képes visszafogottan, felesleges szavak nélkül beszélni becsületről, és arról, mit is jelentett valaha férfinak lenni.

Synecdoche, New York - nekem elsőre már túl sok volt (az eddigi Kaufman filmekkel ellentétben ez nem sarkallt arra, hogy összerakjam a választ, inkább csak szenvedtem, mert helyenként egy büdös szót nem értettem), de rajtam kívül mindenki oda van érte. Ki tudja, lehet, hogy pont egy mozis újranézés hiányzik neki. :)

(azt hiszem, az utóbbi kettő dvd-n azért érkezik, de ki tudja, mennyi víz folyik le addig a Dunán)

SoZi · https://www.facebook.com/SosGraphicDepartment 2009.06.29. 11:25:45

Legutóbbi ilyen film nálam a Rémbó Fia (Son of Rambow), amit Angliában láttam moziban, és nem értem miért nem volt itthon legalább valamielyik kisebb moziban. Sokkal többre érdemes ez a film, mind a "csak DVDn" alsópolc.

daesu:
A Fanboys szerintem simán megférne a sok idióta "vígjáték" között az itthoni mozikban. Vártam is.

Varga Denes 2009.07.04. 15:31:44

Franklyn. Tipikus elsőfilm egy angol rendezőtől, az élet nagy kérdéseiből a legtöbbet felteszi. A Pán labirintusához hasonlóan, itt is két szálon fut a történet: egy elképzelt, futurisztikus városban, ahol kötelező valamilyen egyháznak a tagja lenni, és a ma Londonjában. Ha moziforgalmazó lennék nem vállalnám be, de moziba elmennék rá, a precízen kitalált és megvalósított képi világa miatt. Keressetek rá a trailerre.

Pacey · https://filmleltar.blog.hu/ 2009.07.08. 21:24:21

@daesu: A Synecdoche, New York nekem is csak második-harmadik nézésre állt össze. Imádom Kaufman munkáit, de ezt elsőre utáltam. Most már megbarátkoztam vele, bár továbbra is azt mondom túl sokat akart ezzel a filmmel. Messze nem a legjobbja.

Vékony Gábor 2009.07.14. 23:04:21

Hol van De Palma Velencében díjazott háborús dokudrámája, a Redacted?
süti beállítások módosítása