Coppola megérdemel minden tiszteletet, és nem csupán az eddigi életműve miatt. Először is azért, mert az egykori új-hollywoodi mesterek (Spielberg, Lucas, Scorsese, De Palma) közül ő az első, aki nagyköltségvetésű szuperprodukciók készítése helyett megpróbál visszatalálni a gyökereihez, a szerzői hagyományokhoz és az intimebb hangvételhez. Az idei Cannes-i fesztiválon egy fekete-fehérben forgatott családtörténettel szerepelt (Tetro), a sajtóvisszhangok alapján sikerrel. De elismerést érdemel az őszintesége miatt is. A Movieline interjújában új filmje kapcsán nyíltan beszél saját családjáról és apjáról, a kritikusokkal való viszonyáról (az Apokalipszis most!-ot annak idején földbe döngölték), a mai akcióközpontú blockbusterekről („még mindig azt másolják, amit a Cápa és a Csillagok háborúja elkezdett… kivéve, hogy most már digitális effekteket használnak”), de ezeknél meglepőbb, amit a Keresztapa folytatásairól mond:

Az igazság az, hogy a Keresztapából soha nem kellett volna egynél több filmet készíteni. Az nem egy sorozat volt, hanem egy dráma. Az első film tökéletesen le volt kerekítve. Kizárólag a pénzsóvárság miatt készültek el a folytatások. Általában olyan sokba kerül megcsinálni egy filmet, hogy a stúdió azt akarja, legyen olyan mint a Coca-Cola: mindig ugyanazt kell újra és újra elkészíteni, hogy minél több pénzt lehessen vele keresni – és pont ezt csinálják manapság is. De a Keresztapa nem egy sorozat volt. Úgy értem, hogyan is lehetne folytatni a Hamletet?

Ajánlott olvasmány még: Hirsch Tibor remek Coppola-portréja.