Kayfabe, avagy a pankráció és a fikció

2009. május 27. 08:01 - VadalmaX

Lábjegyzet a Pankrátorhoz

Szemben a legősibb sportágak közé tartozó birkózással, a pankráció épp olyan joggal nevezhető küzdősportnak, mint az Annie Hall hiteles portréfilmnek Woody Allen művészi és magánéleti küzdelmeiről. A közönség mindkét esetben csupán átrajzolt, dramatizált képmást kap a vérvalóságról, ahol a résztvevők saját magukról mintázott szerepekben domborítanak, az események menete szigorú dramaturgiát követ és minden fordulat a nézők instant érzelmi kielégítését szolgálja. A pankráció a sportvilág játékfilmje, a testet öltött Fikció, amely a közönség ki nem mondott konszenzusával (ez az un. „kayfabe”, azaz a valóság illúziója) fordít egy hús-vér erőpróbát annak átstilizált, feldúsított lenyomatává, miként Spielberg a világháború borzalmait vagy a korai gengszterfilmek Al Capone bűntetteit. Nem hazudik – csak mesél.

Noha a profi birkózás már a 40-es évek idején felbukkant a sportdrámák műfajában (The Big Show-off, Alias the Champ, Bodyhold), egészen a testkultusz és a posztmodern közös metszetét jelentő 80-as évekig kellett várnia, hogy divatba jöjjön a filmvilágban. Legyen szó személyes dokumentumfilmekről (Beyond the Mat, I Like to Hurt People), WWF-sztárok önéletrajzi ihletésű fércmunkáiról (No Holds Barred, Sting: Moment of Truth), önfeledt komédiákról (The One and Only, Body Slam, Ha szorít a szorító) vagy akár kisrealista melodrámáról (mint az Aronofsky-Rourke páros lenyűgöző A pankrátora), az elmúlt negyed században a filmkészítés végre rátalált legtökéletesebb sportág-metaforájára, kihasználva az általa kínált pazar önreflexiós lehetőségeket. Már maga a tematika sokszínű műfaji megközelítése is a párhuzamot jelzi: míg az ökölvívók legfeljebb a gengszter-noirok és melodrámák felé tehetnek óvatos lépéseket, a bátor pankrátor otthonosan mozog maszkos szuperhéroszként (lásd a mexikói El Santo-szériát) és slasher-filmek arctalan mészárosaként (Wrestlemaniac), puhapocakos bohócként (Nacho Libre) és keményfejű drámai figuraként (Édenkert a sikátorban). A klasszikus sportágak szinte kizárólag a fizikai megmérettetések szűk kontextusában zajlanak (így a róluk szóló filmek is többnyire megragadnak a drámai közegben), ám ahány pankrátor-meccs, annyi tematika – nemzetközi háborús konfliktusoktól (lásd Hulk Hogan és az iráni Iron Sheik csatáját) a horrorfilmek eszköztárán át (Undertaker túlvilági figurájától a Necro Butcher-féle gore-mutatványokig) egészen a western klisékig (mint Jay Strongbow főnök ringben járt harci táncaival és indián halálfogásával). A legnagyobb amerikai pankrátorszövetség, a WWF sok száz fős gárdájában épp úgy találunk forgatókönyvírókat, mint zeneszerzőket vagy jelmeztervezőket, nem beszélve a szakma első számú sztárjairól, akik akár a legnépszerűbb baseball- és futballjátékosokat is lekörözik. Színtiszta Hollywood: mikrotörténetekre épül („angle”), főhősök („face”), átmeneti figurák („tweener”) és gonosztevők („heel”) népesítik be, drámai konfliktusok és fordulatok színesítik (mint a „screwjob” néven ismert nyitott befejezés). „Pont olyan, mint a filmekben” – hangzik el a Rekviem egy nehézsúlyúért bokszfilmjében a pankrációról, - „Jó fiúk a rossz fiúk ellen.”

Amennyiben a pankrátor-sztárok a filmcsillagok atlétaverziói (akik az utóbbi évtizedekben a Schwarzenegger- és Stallone-filmek epizódistáiból önálló álomgyári státuszt vívtak ki maguknak, lásd Hulk „Hollywood” Hogan vagy a Szikla példáját), maga a birkózóaréna a diegetikus filmtér – épp úgy a mesés fordulatok és csodás események helyszíne, mint a musical színpadai vagy a horrorfilm rémkastélyai. A kötelekkel, rácshálókkal, netán szögesdróttal lehatárolt küzdőtérben érvényüket vesztik a hétköznapi világ erkölcsi szabályai, a jelmezes szereplők áthágják az emberi tűrőképesség határait és életbe lép a „minden megtörténhet” mozgóképes törvénye. Nem véletlen, hogy a tömegfilm szemében a pankrátor-aréna nem csupán az amerikai álom megvalósulásának népmesei színtere (Édenkert a sikátorban, Ha szorít a szorító), de egyfajta irracionális világ, ahol a fizikai teljesítmények átlépnek a képtelen, a hihetetlen vagy akár a vegytiszta fantasztikum világába. A mexikói lucha libre-filmek maszkos főhősei klasszikus horror-szörnyekkel küzdenek meg (Santo és a vámpírnők, Santo és Kék Démon Dracula és a Farkasember ellen), Kawasaki Minoru japán pankrátorfilm-auteur műveiben emberméretűre nőtt férgek csapnak össze csápjaikkal (The Calamari Wrestler, Kabuto-o Beetle), a 80-as évek legnagyobb WWF-csillagai rendre természetfeletti ellenfelekkel kerülnek szembe alkalmi filmkirándulásaikon (lásd a „Rowdy” Roddy Piper főszereplésével készült Elpusztíthatatlanok földönkívüli beszivárgóit, Andrét a Conan a pusztítóban vagy Jesse Ventura őserdei harcát a Predatorral). Az irracionális azonban nem csupán a fantasztikus zsánerekben kerül egy szorítóba a pankrátor-motívumokkal: a vígjátékok megszokott helyzetkomikuma az abszurd végletekig fajul az arénákban (Nacho Libre), a The Great American Squirt-Off rendhagyó pornófilmjének birkózó-ringjében megütköző hölgyek pedig a női ejakuláció nehezen hihető rekordteljesítményei terén (mennyiség, gyakoriság, röptávolság) mérik össze erejüket a döntőbírák előtt.

Az arénáját vesztett pankrátor saját filmvilágának édenkertjéből kiűzött halandó, aki a showbiznisz beépített, kötelező hazugságait csupán saját élethazugságaival képes pótolni: a birkózó-tematikában elvétve felbukkanó drámai alkotások ezzel az alapállítással erősítik az önreflektív párhuzamot film és pankráció között. Legyen szó a Rekviem egy nehézsúlyúért pályamódosításra kényszerülő ökölvívójáról, Aronofsky kiöregedett Pankrátoráról, vagy akár a Ha szorít a szorító fanboy-történetének kiselejtezett bajnokáról, a birkózóhős életképtelen nímand a ringen kívül, aki hiába próbálja önámító érzelmi kísérletekkel betölteni a látványos, szenvedélyes össznépi összecsapások helyén támadt űrt. Emberfeletti figurája esetlennek bizonyul a valóság szűkre szabott tereiben (lásd az André az Óriás életrajzi filmjét), mesei perszónája nem fér meg a hétköznapi tárgyak között (miként ezt A pankrátor húspulti öncsonkításának jelenete bizonyítja): épp olyan idegenül mozog közöttünk, akár a Kairó bíbor rózsájának vásznáról lelépő mozi-világfi vagy Arnold Scwarzenegger (valamennyi filmjében, de elsősorban) Az utolsó akcióhős Jack Slatereként. A „kayfabe” illúzió-börtönéből épp olyan reménytelen a szabadulás, akár a gyöngyvászon kétdimenziós mesevilágából.


Ajánlott olvasnivaló még: a szerző, Varró Attila kritikája A pankrátorról, a májusi Filmvilágban.

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr571145078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

PinkHell · http://geekz.blog.hu 2009.05.27. 12:08:26

Hihetetlen jó cikk, élmény volt olvasni!!

scorsesefan 2009.05.27. 17:54:20

Csatlakozom. A linkekért pedig külön köszönet.

namhanman 2009.05.27. 17:55:14

Mesteri, mint mindig.

droidkiller 2009.05.27. 18:06:58

huh, szép sűrű szöveg, de ezt nem kritikának szánom :)
érdekelne mennyi ideig tart egy ilyet megírni? az összes filmet amiről szó esik azért gondolom nem nézi meg a szerző.. vagy igen?

Géczi Z · http://filmvilag.blog.hu 2009.05.27. 18:15:05

Varró mester: a pankráció a legősibb sportágak egyike, olimpiai szám volt már ie. 648-ban, a birkózás és az ökölvívás különösen brutális keveréke, rendesen voltak halálesetek is. Ezen jelentéktelen apróság persze mit sem von le.

Baski Sándor · http://filmvilag.blog.hu 2009.05.27. 19:29:32

@Géczi Zoltán: Az a pankráció nem ez a pankráció. Ennek pont az a lényege, hogy senki nem hal meg közben. Az olimpia hagyományait inkább a K1-ben vagy az MMA-ban folytatják.

Orosdy Dániel · http://danielorosdy.blog.hu/ 2009.05.27. 20:37:06

Robert Aldrich utolsó filmje (...All the Marbles) is ebben a közegben játszódik egyébként, csak éppen egy női pankrátorpáros áll a középpontban (Peter Falk a főszereplő, mint zűrös menedzser). Érdekes mozi volt.

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2009.05.30. 13:51:47

@droidkiller: saccperkábé 2-3 óra Varrónak, esetleg előtte 1-2 anyaggyűjtés guglival. A linkek jutyóbosak, mindegyikbe belenéz, plusz okos kereséssel hozzáolvas. Egy délelőtt megvan és lehet menni kártyázni... :)

barraban 2010.01.01. 23:16:37

Varró tanított a filmszakon, az egész csoportnak ő volt a kedvence. Volt, hogy 2-3 órán át tartott másfél órás szemináriumokat, de nemhogy untuk volna, inkább sajnáltuk, hogy vége. Aki teheti, hallgassa meg!

Cervantes444 2012.04.07. 22:38:04

@Orosdy Dániel: Van egy Peter Falk film, ami a pro-wrestling közegben játszódik? Látnom kell!
A cikk zseniális! Szakszavakkal tarkított érdekes olvasmány. Gratulálok hozzá.
Annyit még hozzá teszek, hogy pankrációnak csak mi magyarok hívjuk, abból a logikából kiindulva, hogy a szabályok nem létezéséből kiindulva, inkább arra emlékeztet, mint a birkózásra. A többiek pro-wrestlingnek hívják, bár szerény véleményem szerint ez ugyanúgy pontatlan elnevezés, hiszen akkor a kettő között (olimpiai birkózás és profi birkózás) csak az lenne a különbség, hogy az egyikben pénzért, a másikban érmekért bunyóznak. De mint tudjuk, sok más különbség is van, ezért talán a legjobb elnevezés rá a sportszórakoztatás. Persze, ez meg illúzió romboló, úgyhogy maradjunk a pankrációnál és a pro-wrestlingnél :)
Másik nagy örömöm, hogy nem bukkannak föl az ostobák, akik menőnek hiszik magukat attól, hogy kiírják "a pankráció csak kamu". Emberek, hát minden épelméjű rajongó tudja, hogy megrendezett a dolog, amúgy pedig attól, hogy megrendezett, nem veszélytelen az amit csinálnak. Ez a hozzá állás egyébként, kb. akkora intelligenciára vall, mintha a Csillagok Háborúja után felkelnél a moziban, elkiáltanád magad, hogy "Yoda nem is létezik", aztán úgy éreznéd, te vagy a Jani, mert most jól megmondtad. Mindegy, bocsánat a kalandozásért.
A lényeg az: ez egy zseniális cikk, minőségi és csak olvasásra tudom ajánlani.